Edző app "Zibrire" (Iphone)

Érdekes appot fejlesztettek a Zibrire: ANT+ sport wireless kompatibilis eszközökkel (Garmin GPS-ek, Powertap, SRM powermeter-ek, stb) és Polar jeladókkal kommunikáló edzőprogram, ami veszi a pulzust, intervalokat, pedálcsapásszámot, leadott teljesítményt, elégetett kalóriát stb. Ez miért jó? Ha valaki bátorkodik a szépséges Zibrijét felszerelni a bicajra, akkor megspórolja bármilyen ANT+ fejegység vásárlását. Sajnos a transmitter szenzor eleve 150 dollárba kerül.
http://www.smheartlink.com/

A sorssal szemben (folytonazakurvabiciglizés)

Nagyjából 1 évvel ezelőtt már elkezdtem írni egy összefoglalót a kerékpársportban intenzíven eltöltött 2007-es évről, de az iromány félbemaradt - most azonban nekiállok megint, és megpróbálom összefoglalni, mi történt idén a közel 800 óra alatt, amit edzésre fordítottam.

Először is, mi ez a főleg magyarok számára megítélhetetlen, furcsa sport, amiről a legtöbben alig tudnak valamit, pedig majdnem minden családban van legalább egy bicikli, egy sűrűn előfordulő, szabadidős tevékenységre használt eszköz? A futás és az úszás mellett talán a legkönnyebben elérhető sportolási lehetőség - természetesen a versenyzésre alkalmas gépeket nem soroljuk a könnyen elérhetők közé. Nade mi a jó abban, amikor azok a vékony színes lycraruhás emberek órákon keresztül tekernek és "nem történik semmi"??? Milyen elvetemült, monoton, furcsa sportág ez? Amikor a '93 környékén véletlenül először láttam a Eurosporton országúti közvetítést, pontosabban egy időfutamot és "űrruhába" öltözött, furcsa kinézetű bicajokon, furcsa sisakot viselő sportolókat láttam, nekem is az jutott eszembe, hogy "hű de elvetemült".

A kerékpározás valóban "elvetemült", kirohadt nehéz, időigényes de csodálatos sport. Tisztában vagyok vele, hogy a sportolók nagyrésze, főleg gondolom az állóképességi sportolók, mind a saját sportjukat tartják a legnehezebbnek - szerintem a kerékpározás a legnehezebb sportágak egyike - természetesen sikerült megtalálnom magamnak ezt, hiszen nincs amúgy is elég kihívás az életemben, muszáj volt hatalmas lemaradással belevetnem magamat egy olyan cél elérésbe, ami teljesen ellentmond a józan észnek, ráadásul megint a sorssal ellenkezem.

30 éves kor körül nem sokan vágnak bele versenysportba, főleg nem egy maximális kardiovaszkuláris igénybevételt jelentő sportba, aminek hatalmas tömegbázisa van, nem férfi aerobik, vagy női box. Nem kajak, kenu vagy vizilabda, amik bár kemény sportok és olyan szuper jók vagyunk benne, nem profi sportok, nem olyan számottevő sportok világszinten, mint pl. a kerékpár, aminek a rettenetes sok botrány ellenére még mindig iszonyú sok ember követ figyelemmel.

Mitől nehéz egy sport? Nemrég láttam egy oldalt, ahol szakértők pontoztak sportágakat, az alapján, hogy mennyi különböző kvalitás szükséges az eredményességhez - ezen a listán a box lett az első (a legnehezebb sport), a bringa a lista első negyedében volt, sok pontot vesztett, mivel pl. a kéz-szem koordináció igényessége nem magas és túlzott hajlékonyságot sem igényel például.

A legtöbb embernek a bokszról az ugrik be, hogy "kemény" - szerintem is az. Sokat edzenek, jó az aerob kondijuk, aztán szétverik egymást, de: egy bokszmeccs rövid intenzív erőkifejtés, menetek közti pihenővel.

A kerékpározáson kívül nem igazán van olyan sport, ahol ennyi, nehezen fejleszthető kvalitásban kell jónak lenni:

- kell egy rettenetesen durva, megdönthetetlen állóképesség - mivel a verseny, amire az ember készül, még hazai amatőr szinten is min. 3 óra, profi szinten 6 óra...maradt vetélytárs?? Foci: 90 perc, sífutás 1-2 óra, maratonfutás 2-3 óra, az úszás rövid, atlétika rövid..

- kell erő - bár bizonyos kutatások szerint nem sok. Véleményem szerint azonban mégis kell erő. Én vagyok rá a tipikus példa, aki a többiekhez képest sokkal alacsonyabb aerob kondicióval érkeztem a sportba, mégis tudtam profitálni már a kezdetben is az izomerőmből. Meredek emelkedőn könnyebb áttétel híján, vagy egyáltalán nagyobb áttétel használata közepes fordulatnál bizony kell az izomerő, nembeszélve a megindulásokról, sprintekről - a gyors és lassú rostok az izmokban már egy másik kérdés, az inkább genetikai tényező. A "teljesítmény", mint ahogy a neve is mutatja, a legkritikusabb tényező a kerékpáros eredményességében, ez pedig az erő és az elmozdulás szorzata. Ahogy a Kraftwerk tagok nyilatkozták egyszer: "A kerékpározás az "Ember-gépezet" tökéletes manifesztációja."

Az ember egy mechanikus eszközt hajt, melynek ő maga a motorja. A rendszer két tagja együtt működik, ettől halad a kerékpár, pontosan úgy működik, mint egy motor, csak itt az ember a saját motorjával hajtja a mechanikus alkatrészeket, ugyanúgy teljesítményt ad le, mint egy benzinmotor az autóban, csak ezt a kardiovaszkuláris rendszer táplálja és az izmok hajtják.

- sebesség/gyorsaság: egyszerű hazai amatőr versenyeken, dombos terepen is van min. 39 km/h átlag 3 órára. Ez a valóságban azt jelenti, hogy síkon 45-50-ekkel van tépés,nem túl meredek emelkedőkre simán 30-cal felszaladás, lefeléken 75-90.

Az edzés szempontjából két dolog lényeges itt:

1. Nap mint nap autók között, országútakon, városban közlekedsz nagy sebességgel, amiről az embereknek fogalmok nincs, mert azt hiszik, 15-20szal mész. Ez okozza a balesetek nagyrészét.

2. A "gyorsaság" edzés szempotjából azt jelenti, hogy a pedálokat könnyedén forgatod nagy sebességgel, pl: 110+ RPM - ez egy külön kvalitás, amit külön kell edzeni, még egy összetevője a kerékpáros teljesítményének, többek között a jó gyorsulás, a sprint a "gyors" emberek doménje.

Mindezeken felül, kell tudni bringázni! Talán egyszerűen hangzik, de bolyban haladni 50-nel, minden rezdülésre reagálni, bukásokat elkerülni, kanyarodni, lefelékben 90-nel tépni, pár centire "tenni a kereket" az előtted menőre, vasúti átkelőn, úthibákon, átfolyásokon verseny közben átkelni, amikor nem lehet lelassítani, nem olyan egyszerű ám.. a mindennapi közlekedést edzés közben a városon áthaladáskor, országútakon, anyázást az autósokkal még nem is említettem.

A '94-ben a hirtelen indult rövid (elvileg igéretes) kerékpáros "pályafutásom" hirtelen végetérése egy ma már nevetségesnek hangzó ok miatt (ami akkoriban igenis komoly ok volt) próbált először eltéríténi attól, hogy kerékpárversenyzéssel foglalkozzam. 2 évvel később újból vettem egy bicajt, azzal a hátsó szándékkal, hogy esetleg újra elkezdem, de előbb szerettem volna haszonra szert tenni, így eladtam a bicajt drágábban, amit aznap kiloptak a kereskedésből, így hónapokig kellett várnom a pénzemre.

Újabb 6 év telt el, amikor Miamiban voltam látogatóban Aranyapánál, és a mobilitási problémák rákényszerítettek egy walmartos Huffy kerékpárra, amivel hetente kb. 4x letekretem Miami Beachre, ami kb. 25 km-es utat jelentett. Innentől kezdődött az új időszámítás, akkor fedeztem fel újra a bicajozás élvezetét, gondolkozni kezdtem bicajvásárláson, sőt már versenyzésen is..4 év tinglitangli következett, amíg elkezdtem valamennyire struktúráltan bicajozni, ezalatt az edzőtermet és a gyúrást sosem hagytam el. Ma már tudom, hogyha azokban az években máshogy edzem, egészen máshol tartanék, de ezen felesleges is gondolkozni, mert az egyben azt is jelenti, hogy azok az évek szintén rettentő sok energiabefektetéssel teltek volna el.

Az idei év a második szezonom volt - a tavalyi és az idei év egy teljesen más kategória, mindkét évet végigversenyeztem, 2007-ben 650 órát, idén pedig majdnem 800at töltöttem edzéssel, ezek az évek semmiben nem hasonlíthatóak a korábbiakhoz, sem intenzitás, se volumen tekintetében.

Tavaly télen elkövettem azt a hibát, amit idén már nem fogok, nevezetesen a téli leeresztést. Gyenge és kevés edzés novemberben, decemberben és január elején, aztán hirtelen kapkodás, hogy hoppá, hamarosan indulnak a versenyek, és egész szezonban futhatok a hiányos felkészélülés után. Ennek az eredménye egy teljesen kusza és erősen kísérleti szezon lett. Januárban kezdtem el edzeni (ha a heti 6-8 órát annak lehet nevezni) és relatív jó erőben voltam a többiekhez képest. Mivel akkor még én is azt hittem, hogy télen nem szabad intenzíven menni egy percet sem, ezért a szervezetemnek nem sok fogalma volt arról október óta, hogy milyen pl. VO2max-on dolgozni.

Február közepén kimentem Amerikába, ahol az új bicaj, cipő stb. várt, és buzgón belevetettem magam az edzésekbe. Szuperül éreztem magam, és nagyon erősnek, a minimális alapommal hirtelen versenytempójú közös ride-ok, és minden emelkedőt megverető nagy intenzítású edzések következtek heteken keresztül. Itt vettem részt a szezon első két versenyén is, amelyeken bár jó esélyeim voltak, az elsőn váltópróbléma miatt a 18. helyen végeztem, a második egy kritérium volt, ahol az utolsó előtti körben sikerült lelukadnom, pedig 2 körön voltam hajrán és egyet vittem is. A negyedik amerikai hét környékén elkezdtem fáradni, 5 hét után hazaérkeztem és a szokásos jet-lag szenvedés illetve a felgyülemlett fáradtság kiütött rajtam és rettenetes 2 hónap következett. Áprilisban végigszenvedtem a szezon első versenyeit, minden nehéz volt, végig sem bírtam menni a mezőny elején szinte. Májusban elkezdtem depressziózni, nehéz helyzetbe kerültem, a kiutat és kérdéseimre a választ senki nem tudta, pedig sok ember véleményét kikértem. Nem bírtam felfogni, hogy lehet az, hogy kőkeményen edzek, keményebben, mint edzőpartnereim, azonban a versenyekre fáradtan, önbizalom nélkül és szétesetten érkezem és természetesen az eredményeim szarok.

Elkezdtem a szakirodalmat és tudományt bújni, hogy mindent megértsek és összeálljon a kép. Rövidesen rájöttem, hogy valószínüleg túledzett vagyok, ill. pontosabban "overreached", ami egy hasonló fogalom, csak akut és nem krónikus.

A legnagyobb dilemmába kerültem, ami előfordulhat a szezon beindultával: edzzek kevesebbet, hogy kiheverjem a fáradtságot, megrizikózva ezzel, hogy lelassul a fejlődésem és nemhogy felzárkózni nem fogok, de mégjobban elmaradok a többiektől - vagy edzzek tovább, ahogy elterveztem, heti 2-3 olyan kemény edzést, amire Zoli barátom azt mondta, hogy még ő sem tudná végigcsinálni és ezek után induljak el hétvégenként 1 versenyen is? Mire májusra kezdtem egy kicsit jobban összeszedni magamat és már lett volna reális esély arra, hogy elfogadhatóbb helyen végezzek, akkor jött pár olyan pofon, amire nagyon nem volt szükség:

A Kínok Kínján az első 10 km-en hatalmas bukás, amit ugyan szerencsésen kikerültem, lelassításnál hátulról belémcsúsztak, ezáltal elferdült a váltóm és a 10-es fogaskoszorúból kb. csak a 17-12-ig tudtam használni. A bukásnál a mezőny eleje azonnal megindult, 5 további emberrel kb. 25 percig bőven VO2maxon vagy 190 körül kepesztettem, hogy felérjünk az elejére. Azt hittem végre kifújhatom magamat, akkor vettem csak észre a váltóproblémát. Kőkemény áttételeket döngölve egy 20 fős bollyal együtt érkeztem a Vaskapu aljába, ahonnan még mindig megjöhettem volna az első 10ben, mivel ez a pálya nekem fekszik. Itt már annyira görcsöltem a kemény áttételen hajtás miatt, hogy 2x vigyázzba állt a lábam. A Vaskapu aljában magamra is maradtam, sőt az erősen redukált áttételezés miatt alig bírtam felrángatni magam a tetőre.

A következő balul sikerült verseny, ami egyben a szezon legnagyobb mélypontját is jelentette, a Tour De Pelso volt. A verseny előtti csütörtökön voltam a TF-en egy ún. arteriográf -érvizsgálaton, ami az érfalak rugalmasságát mérve megmutatta, hogy erősen le van terhelve az érrendszerem. Készült továbbá egy CK (creatin kinase) enzim-szint mérés, mely 2 igen durva edzésnap után nem meglepően közel 1000-es értéket mutatott (a "normális" érték 200 körül van) - tulajdonképpen a vizsgálatot végző szakember győzött meg végképp arról, hogy túl keményen edzek. A hétvégi versenyzést nem javasolta, véleménye szerint akkori állapotomban 80%, hogy lesérülnék. Ezt a tanácsát természetesen nem fogadtam meg, és hétvégén lementünk a Balatonra.

Ebben az időszakban legalább már edzéseken képes voltam a többiekhez hasonló formát produkálni, de valahogy a versenyekre ez mindig elszállt. Ugyan egy nappal előbb leutaztunk Siófokra, hogy pihenten indulhassunk, reggel 5kor a Zoli a szöszmötölésével olyan sikeresen felcseszett, hogy sikerült megint a lehető leggyűlöletesebb, kialvatlan, remegős állapotban indulnom - ez az az állapot, amikor mindig szarul megyek..

Ettől függetlenül nagyobb probléma nem lett volna, és az elejével megérkeztem volna (volna), ha nem lett "volna" Keszthely után a frissítéses atrocitás.

Eddig egyszer indultam a Pelso-n, de a többiektől is tudom, hogy szinte mindig Keszthely után van elmenés, ami kb. a táv felénél, 100 km-nél van - ez most sem volt másképp. Sikerült az elszomjazástól való félelmem miatt addig erősködnöm egy buszból kiadott buborékos(!) ásványvízért - amit erősen megnehezített az a rettenetes kakaszínű zoknis szőröslábú borzasztó gyerek, aki majdnem beesett a busz alá, miközben balszélről beerőlködte magát vízért (mert hogy még ilyen emberek is ott tülekedtek a mezőnyben akkor) - míg végül egy pillanat alatt több száz méteres űr tátongott köztünk és a mezőny eleje között. Legalább nem egyedül voltam balfasz, mert a Szoba még hátrébb volt, neki egy kicsit megörültem, azonban hiába kepesztettünk kb. 15 km-t hogy felérjünk, miközben rajtunk lobogtak 0 métert sem vezetve a szörnyebbnél szörnyebb gyerekek, ez sajnos nem sikerült. A verseny hátralévő részét azután, hogy harmadik probálkozásra sikerült leráznunk a kb. 20 db semmirekellőt, akik rajtunk lógtak, hárman tettük meg. Az élbolyból valami technikai probléma miatt leszakadó "Rettegett Iván", Botond nevű csapattársunk csatlakozott hozzánk, aki szegény valószínűleg véletlenül kerékpár- és alkatrésztuning közben az agyából is kikönnyített egy darabot, ettől függetlenül jó indulatú gyerek, a szezon elején a semmiből került elő és meglepően erős volt, aztán eltűnt a ködben, utoljára a Mátra körön láttam, ahol az elején a felfelében bukott.

Számomra az a 100 km amit hárman tettünk meg, rettenetes szenvedés volt. Bokszoltam a bicajon, enni, inni alig bírtam (nem is nagyon volt mit), többször az eléhezés szélére kerültem és próbáltam minimálisat vezetni, egyértelműen én szenvedtem a legjobban hármunk közül és ez volt az, ami még jobban elkeserített, azon túl, hogy balfasz módon szakadtunk le az elejéről. A nap és a hétvége hátralévő részét igen depressziósan töltöttem, hisztiztem a többieknek, elhangzott az is, hogy abbahagyom, mert ennek így semmi értelme, 35-ik helyen beérkezni és minden versenyen szívni ennyi edzésmunka elvégzése után. A többiek rendesek voltak, próbáltak vígasztalgatni, a Vasi és a Gyuri elmesélték pl. hogy nekik 10 évig tartott, mire egyáltalán a mezőny első felébe verekedték magukat (kis túlzással élve szerintem).

Szerencsére erőt vettem magamon, a "nagy pihenő" 3 napig tartott, aztán jól emlékszem arra a csütörtöki hosszú és nehéz motoros edzésre, amikor továbbra is szenvedtem, görcsölt a vádlim, mivel előző nap sokat szaunáztam, viszont legalább a Buruczki Szilárdot sikerült levennem az egyik dombon.

Innentől pár hét alatt pozitív irányba mozdultak el a dolgok, majd június elején a Giant kupán már a dobogó harmadik helyére is felállhattam. "Lábon mentem" ki a gyömrői versenyre, minden különösebb feszültség nélkül. Nem számítottam semmire. A verseny fordítós volt, tehát oda-vissza, aminek az első fele szinte azzal telt el, hogy felérjek a sor elejére, mert a rajtnál akkora volt a tülekedés, hogy már ott hátraszorultam. Nagyon sok energiát pazaroltam el a verseny első felében, hiszen már az első kb. negyed óra 190es pulzuson zajlott, ennek ellenére a fordító után úgy éreztem, hogy itt ma lehet valami. Hiába fárasztottam magam, a lábaim mégis elnyűhetetlennek tűntek, semmi savasodás. Hamarosan következett egy domb, ahol a Szoba megrántotta a sort, ez mindenkinek rosszul esett, én viszont könnyedén felgurultam és azzal a rendülettel tovább is mentem - így alakult ki az "elmenés".

Csatlakozott hozzám a "fiatal tehetség", Simon Balázs. Egy pár kilométeren át ketten kepesztettünk és én majdnem feladtam, mert egy kisérőautó mögött láttam valami sisakot, azt hittem, hogy elvetélt a szökésünk. Végül mégis továbbmentünk, hamarosan a Szoba és Berek nagy örömömre csatlakozott hozzánk, jóllehet hoztak magukkal még vagy két embert, többek között a csúnya és antipatikus, de erős "Fiúlányt". Ha jól emlékszem 6-an voltunk, és így tettük meg lánctalpazva a hátralévő kb. 40 km-t. 10 km-rel a cél előtt elindultam egyedül, talán ha akkor több az önbizalmam és jobban rákoncentrálok, hogy igenis tudom tartani azt a 183 körüli pulzust és nagy tempót - amitől akkor ott megijedtem, és azt hittem, hogy a próbálkozásom majd lefáraszt és leszakadok még a többiekről is - akkor egy nagyon szép és felemelő győzelmet aratok - 1 km után azonban, amikor a Fiúlány és a Simon Balázs nekiálltak megfogni engem, visszacsorogtam rájuk. A versenyt végül a Szoba nyerte abszolútban, aki az utolsó pár kilin egy ugyanilyen szóló elgurulást produkált, nekem csak a 3-ik hely maradt, abszolútban 5-ik, mivel ügyesen hagytam, hogy ketten még lesprinteljenek.

Pár héttel később partnerek híján elmentem egyedül Balassagyarmatra, hogy az ominózus Aranycsengő kupát megnyerjem - vagy legalábbis dobogón végezzek.

A szépséges és nagy kupa, ami életem első kupája lehetett volna, sajnos másé lett, annak ellenére, hogy ott aznap egyértelműen én voltam a legerősebb. A mindössze 40 km-es rövid versenyen 20 km-nél a hegy aljában sikerült ledefektelnem - kiséret és pótkerék híján fel kellett adnom - beültem egy buszba, a célterületen pedig egy újabb keserű élményt próbáltam elpalástolni a meghatódós vendégszerető versenyszervező tata kolbászosszendvicseivel, majd a gyönyörű Cserhátból Balassagyarmatra való visszatekerés kárpótolt egy kicsit a balfaszságért.

Sok és meredek hullámvölggyel megtűzdelt életem azonban másnapra hirtelen felgurult egy kisebb dombtetőre. A félbemaradt szombati verseny az a fajta erőfeszítés, ami rövid, de intenzív és másnap jól tudok menni tőle, így hát minden komolyabb elvárás nélkül és kicsit kialvatlanul is, de elmentem a többiekkel Pécsre, pontosabban Beremendre, a Pécs kupa egyik fordulójára. "Fantasztikus" idő volt, ami nekem kedvez: kőkemény 34-35 fokos száraz meleg. A rajt/cél a beremendi strandnál igazán motiválóan hatott, hogy mihamarább letekerjük a távot és csobbanhassunk - ez elég jól sikerült, ugyanis a 120 km-es versenyt 2:57 alatt fejeztük be, ami mellesleg 4 db 30 kilis körből állt. Ennek ugyan örültem, mivel így remény volt "földön frissítésre", amit a Zoli csaja, az Ági hajtott volna végre, azonban nem sikerült ebből profitálnom. Már az első körben éreztem, hogy nagyon jól vagyok. Könnyedén mozogtam, szökési kísérleteket egyedül szereltem, több Pnívós "nagymenő" pl. szerintem akkor látott életében először, nem is értették, hogy mi a franc van, olimpikonunk is meghökkent pillantásokat vetett rám, hogy ki ez és mit keres itt. Végig a mezőny elején tekertem, talán 10 pozíciónál hátrébb nem is voltam a sorban - pedig bizony sor volt és tempó is, nem nagy bolyban való lötyögés. Egyedül az utolsó kör volt szenvedős, mert 120 km-en 34-35 fokban 2 kulacs az enyhén szólva kevés, féltem hogy tejesen ki fogok készülni, rázott is a hideg, azonban sikerült átvészelni, mégpedig úgy, hogy a vége előtt kb. 20 km-rel a megmaradt kb. 30 főtől is elszakadtunk még 8-an, ahol már csak én voltam "amatőr" és mivel a Szoba ott volt velem, megbeszéltük, hogy ezt már mindenképpen összehozzuk nekem - ez sikerült is, ráadasul úgy, hogy még az utolsó km-eken a célegyenes előtt több percig 203-as pulzuson mentem a szembeszélben, mégsem előzött már meg senki a lankás befutón.

Megszereztem életem első igazi kerékpáros győzelmét, komoly mezőnyben, erős ellenfelekkel szemben, Beremenden.

1 héttel később volt a Hosszútávú Magyar Bajnokság, a jó formám miatt többen vártak tőlem egy relativ jó helyezést, azonban sikerült olyan pocsékül aludnom a verseny előtti napon, hogy olyasmi állapotban keltem, mint tavaly a KTK első napján - tehát az az első kanyarban lefordulok és megyek inkább aludni állapot, oxigénhiányos, ásitozós.. Ezen a versenyen csak a "kemények" indultak, számszakilag 35 fő az elit mezőnyben.. Igen szép és igen hegyes pályán kellett 166 km-t megtenni, Sirok környékén... Nekem az első kör a szokásosnál sokkal rosszabbul esett, a másodikban már elnyúlt az arcom, a harmadik után pedig kiálltam. Ez nem sikerült. 12-en fejezték be limiten belül, nem lett volna rossz ott lenni, főleg az epikus befutó miatt annál a romvárnál, aminek a nevére nem emlékszem.

folyt. köv (vagy nem?)