Annyira sűrű volt a program augusztus eleje óta, hogy megint nem tudtam írni semmiről, pedig augusztus 10-én megérkeztek a vendégeim, 4 argentín és 1 chilei személyében: Maurizio, a Start vezetője és lead
ere, Manuel, a chilei ülő bika, Demis, a Sutterhome/Colavita ex-profija, Tomas, a kis, sűrű, ifjú tehetség és Leo, a jóindulatú, csak egy "kicsit" szétszórt segítő (a "szerelő" szót most így utólag már nem említem). Vártam őket, mint a megváltót, reménykedtem benne, hogy az igen laposra sikerült nyaramból megmaradt 1 hónapot (ami amúgy is a kedvenc hónapom), legalább remekül fogom eltölteni..Nos, eseménydús volt, az kétségtelen, nem kevés nehézséggel, de persze nyavajogni semmi jogom nincs, hiszen egy nyarat idén már letudtam az év elején..
ere, Manuel, a chilei ülő bika, Demis, a Sutterhome/Colavita ex-profija, Tomas, a kis, sűrű, ifjú tehetség és Leo, a jóindulatú, csak egy "kicsit" szétszórt segítő (a "szerelő" szót most így utólag már nem említem). Vártam őket, mint a megváltót, reménykedtem benne, hogy az igen laposra sikerült nyaramból megmaradt 1 hónapot (ami amúgy is a kedvenc hónapom), legalább remekül fogom eltölteni..Nos, eseménydús volt, az kétségtelen, nem kevés nehézséggel, de persze nyavajogni semmi jogom nincs, hiszen egy nyarat idén már letudtam az év elején..Egy szerdai napon érkeztek meg a fiúk, éppen a csúcson dübörgő, nyári Budapestre, a Sziget hetében, másnap meg is kezdtük a komoly sportolói felkészülést a fesztiválon, ahol mellesleg a 3 Faithless koncertből, amit eddig láttam, a legjobbat éltem át. Kemény munkával kellett a fiúkat kipofozni a Szigetről, korán, hajnali 2 körül, tekintve, hogy másnap Szolnokra kellett utaznunk, az első megmérettetésre, GP Szolnok és GP Betonexpressz versenyekre. Enyhén szólva nagy volt a benyomás, amit kaptak, ráadásul egyikük sem volt még Európában, tátva maradt a szájuk, a szemeikkel meg csak moziztak.
Az én életem ettől naptól komplikáltabb lett, mint egy tourbillon, ugyanis a brazíliai közös versenyzésünk alatt tapasztalt, szuper-flottul működő szervezettségre lehelletnyire sem emlékeztetett a csapat, innentől minden feladat rám hárult, mondván, hogy én vagyok itthon, én beszélem a nyelveket, spanyolul nem tud senki errefelé, angolul viszont ők nem tudnak (a magyarról nem is beszélve, ami mint tudjuk, a nyelvek alfája és omegája).
Nézzük hát, hogyan zajlott az élet a Start Cycling team-ben, az ELSŐ argentín csapaton belül, ami Europában profi versenyeken csapatként indult!
Az első nehézségek már szinte azonnal jelentkeztek, kezdve azzal, hogy a segítőnek hozott Leo nem tud vezeti, tehát az összes versenyre a saját autómon kívül a második kölcsönautó mellett még 2 sofőrre is szükség volt mindenhol - már a Szolnokra való lejutásunk sem volt egyszerű, kerékpárszállítót nem tudtunk szerezni kölcsön, viszont hála a Vasi huginák (ezúton is ismét köszönjük, Era!) kaptunk egy második kék Mondeot, úgyhogy becsomagolhatott a cigánykaraván a két autóba - ezzel egyidőben kezdődött a kerékpárom erős mértékű amortizációja, ami a múlt hétvégi utolsó versenyünkig kitartott, ez idő alatt több karist lett a vázon, mint 2 év alatt.
Megérkeztünk Szolnok csodálatos betonrengetegébe, a versenyhez delegált remek modorú Miroslav nevű UCI bíró adta az első késszúrást, amikor közölte, hogy én nem indulhatok a Start csapatában, mert a licenszemen Merida van, és itt Merida is indul, akár van kölcsönadási papír, akár nincs. Végül úgy döntöttünk, ha már lejöttem, legalább bicajozzak (ezt már utólag bánom) és Szoba megengedte, hogy az ő színeikben induljak.
Mai napig nem tudom, hogy az amatőrnek számító szolnoki kritériumon - amit 30 perc után lefújtak a Cora parkolójában, mert sötét lett - miért nem indulhattam és egyáltalán mi köze volt az UCI bíronak egy nem UCI versenyhez, de teljesen mindegy, mert úgysem szeretem ezt a műfajt, inkább a másnapi versenyen idegeltem magam, ennek eredménye képpen sikerült a szálláson otthagynom a telefonomat és most így útolag, mivel 2 hónapja nem találom, igen valószínű, hogy a szeretett nemmondommilyenmárkájú L betűvel kezdődő szépséges órámat, amit nem tudom mi a sz*nak vittem versenyre, mikor sosem szoktam.
Ilyen hangulatban és egy pocsék alvás után elindultunk Tiszagyendára és innentől a sztorit nem is szinezem tovább, mert sosem ér véget a beszámoló - a gyanúsan (nem)működő, ám azt a szerelővel átnézetett átdobómnak köszönhetően az első nagytányérra váltáskor, majd erősebb pedálbataposáskor MÁR A RAJTNÁL egy akkorát estem, amilyet még hatvannal esőben sem, mivel a lánc kiesett és az üresbe majdnem teljes erővel nyomtam egy luftot. Ez az esemény nagyjából megbélyegezte min. az elkövetkező 2 hetemet, de valószínüleg az egész periódust, olyan igazi aszfalt által okozott égési sérüléseim lettek, amik miatt a szervezetem teljes gázzal dolgozott, hogy visszaépítse a bőrt, miközben az 5 órás edzésekhez is kellett energiát biztosítania. Közel 2 órát töltöttem a versenyben, ennek háromnegyede fullon üldözésből állt, majd orvosi autón kapaszkodásból, ahol legalább lebetadinezték a sebe
ket, majd felértem a mezőnyre, eltöltöttem ott kb. 25 percet és a gáton, ahol kellett volna erő a szélben, azt mondtam, hogy na jó, és Ruslan Ivanovval együtt beszélgetve visszagurultunk a rajt/cél területre. A fiúk végigmentek, igen gyenge helyeken, de hát én tudtam, hogy ennél több nem igazán várható az előzmények tükrében.
A következő uticél aug. 31-től a Szlovák Kör, ami igen rangos versenynek számít, a két verseny közti kb. 10 napot közös edzésekkel töltöttük ki, én már ekkor láttam, hogy egyikünk sincs elég jó kondiban egy puszta végigmenéshez sem, de magam miatt jobban aggódtam, tekintve a gyulladásos állapotot, a spontán hőemelkedéseket, amikre csak tippelni tudtam, hogy esetleg a tetanus okozza, stb.
A Szlovák Kör előtt azonban elkövettünk egy újabb hibát, ami ellen ugyan tűzzel-vassal tiltakoztam, mégsem ért semmit:
kiverekedtük magunkat egy 2 szakaszos lengyel versenyre, aminek már a nevét se tudom, de valami Majora Hubala, és valószínűleg utoljára volt 2.2-es minősítésű, kiindulva abból, ahogy az ír UCI bíró röhögött egyes dolgokon a verseny körül. 2 nappal egy 9 szakaszos komoly körverseny előtt felmenni Varsóig, bérelt minibusszal, odafelé eltévedve, este 9-kor regisztrációt lekésve, szakadó esőben, szép, színesszőnyeges, 70-es évek dizájn húgyszagú motelbe érkezvén, nem csak sok pénzbe került, de nekem biztosan nagyon sok energiába, mivel nagyrészt én vezettem, amikor pedig nem, akkor is képtelen voltam pihenésrea minibuszban. Egyetlen "pozitívum" a csak lengyel csapatokból álló (jóllehet köztük olyanokkal, mint a brutálerős CCC-Polsat) mindkét nap esőben zajló versenyről, hogy az első szakaszon az első hegyihajrán 3. lettem, így legalább elmondhatom, hogy helyen lettem egy UCI verseny hegyihajráján. Még 2x kellett volna harcolnom pontokért, azonban 100 km-nél inkább kiálltam, másnap pedig el sem indultam, mert tudtam, hogy aznap haza kell vezetnem. Vasárnap hajnali 4-kor értünk haza, reggel 9-kor pedig már kelhettem is, hogy visszavigyem a buszt.
Szlovák Kör
Maradt a hétfő, hogy csináljuk egy bringaszállítót, mivel kedden délután már a prológ volt Nyitrán. Dél körül vastelep és anyagok után rohangáltunk Csepelen, majd megkezdődöt a hegesztés. A bringaszállító egész jó lett, 4 bicajt stabilan szállítottunk vele, már csak annyi volt a gond, hogy négyen csomagokkal, tartalékkerekekkel, úgy leültük az autót, mint akik vasat mennek lopni a piros ladával - ketten tehát busszal vágtak neki Nyitrára eljutni.
Szakadó eső és hideg fogadott minket az egyébként igen profin kinéző versenyen, nagyon komoly peloton, akiknek a fele már du. 3-kor a görgőn ült az esti 2 perces prológra melegítvén. A kellemetlen versenyszervező melett, aki azonnal közölte, hogy nem adnak se sofőrt, se kísérőautót, megismertünk egy kedves tolmács csajszit, Ela-t, ő pátyolgatta a csapat érdekeit, ő harcolta ki végül a kísérőautónkat, amit az ex- Podbrezovás Delibor vezetett.
A prológ napján a hideg, esős időben elég krehácsos voltam, a technikás, macskaköves pályán Nyitra belvárosában a cyclokrossz világbajnok Stybar nyert, én a többiekkel együtt a mezőny utolsó harmadában, 18 mp-re végeztem.
Az első szakaszon 50 km alatt 3 bukás volt. Az utolsó kikerülésekor hátra keveredtem, majd hamarosan jött egy szélezés egy erőműnél, és pikk-pakk a sor végét alkottuk Tomas-szal és Manolo-val, 2 Kalev-es és egy Davitamonos gyerekkel együtt. Végül még tovább szakadtunk, tök feleslegesen, a 2 Kaleves is hülye volt, fél óra kepesztés után felértünk a mezőnyre ketten, ahol akkor kezdődött éppen a hegy, egy újabb leszakadást eredményezve. Én innentől kezdve egyedül lenyomtam a 170 kilis szakaszt, alig ettem, csak nyomtam, mint a barom, hogy lehetőleg minél kisebb hátrányom legyen - visszaérve Nyitrára az eleje már rótta a köröket, ott megállított egy bíró, közölte, hogy 20 perc a hátrányom, ezen meg is lepődtem (pozitív értelemben) tekintve, hogy több mint 100 kilit egyedül mentek, olyan viszontagságok közepette, hogy nem sok hiányzott, ahhoz, hogy leszálljak a bicajról, mivel olyan volt, mintha tél lenne. Ezek után azt mondták, csináljam meg a köreimet, és mérik. Lenyomtam 4 és fél óra után még 185ös pulzuson a hátralevő köreimet, csak legyen már vége. Érdekes módon a hátrányom 36 perc lett, utolsó előtti hely, mindezt úgy, hogy már a kocsiban pihenve néztem, amig egy 5ös sor körözget még. Állítólag gond volt az időméréssel.. Akkor még zavart, hogy huszonpár-perc helyett 36, másnap már nem, ugyanis a másnapi szakaszra nem támadtam fel, egyszerűen minden erőm elszállt, szenvedtem a bicajon, képtelen voltam kibirni a szélezéseket még úgy is, hogy egészen jó helyről kezdtem..Kénytelen voltam feladni.
A fiúkat ott hagytam versenyezni, elbúcsúztam tőlük, elmondtam, hogy ne haragudjanak, de ki vagyok fingva, idegileg és fizikailag egyaránt, alig vártam, hogy otthon lehessek és pihenjek - valami nagyon nem volt rendben. Másnap végig pofaszélben visszaverekedtem magam Nyitrára, ahol az autó állt, ez volt életem egyik legszenvedősebb 140 kilométere.
A harmadik szakaszon már csúnya mészárlás lett volna, azonban jó hír érkezett még előző este, és a rossz idő miatt lerövídették a szakaszt 190-ről 103 kilire, másnap azonban beharangoztak a csapat többi tagjának, sajnos a 4. szakaszon, ami már az Alacsony-Tátrában zajlott, Liptószentmiklós környékén, biciklireráfagyós körülmények között a biró extra jóindulatának köszönhetően (aki már előzőleg is beszólt, hogy "mivan, turistáskodni jöttetek?") limitet kaptak.
Amíg én otthon döglöttem, ők végigmentek a szakaszokon és az utolsó napon, kedden mentem értük - egy újabb teljes nap bicikli nélkül, 600 km vezetéssel - ez ekkor a 3 nap pihivel együtt tehát már a 4. napom volt edzés nélkül. Megint este lett, mire hazaértünk, megint holtfáradtan. A szerdai nap nagyjából a Manolo gyógyszerének keresgélésével telt el, mert valami kiütések lettek rajta, amitől majdnem megvadult. Ennek eredményeként 4 nap után következett bruttó 1 óra bicajozás. Másnap ismét semmi, mivel rögtönözve egyetlen lehetőségként egy gagyi balkán-expressz járattal este 6-kor elindultunk Szófia felé, a Bolgár Körre.
A Bolgár Körverseny
folyt. köv.
Az én életem ettől naptól komplikáltabb lett, mint egy tourbillon, ugyanis a brazíliai közös versenyzésünk alatt tapasztalt, szuper-flottul működő szervezettségre lehelletnyire sem emlékeztetett a csapat, innentől minden feladat rám hárult, mondván, hogy én vagyok itthon, én beszélem a nyelveket, spanyolul nem tud senki errefelé, angolul viszont ők nem tudnak (a magyarról nem is beszélve, ami mint tudjuk, a nyelvek alfája és omegája).
Nézzük hát, hogyan zajlott az élet a Start Cycling team-ben, az ELSŐ argentín csapaton belül, ami Europában profi versenyeken csapatként indult!
Az első nehézségek már szinte azonnal jelentkeztek, kezdve azzal, hogy a segítőnek hozott Leo nem tud vezeti, tehát az összes versenyre a saját autómon kívül a második kölcsönautó mellett még 2 sofőrre is szükség volt mindenhol - már a Szolnokra való lejutásunk sem volt egyszerű, kerékpárszállítót nem tudtunk szerezni kölcsön, viszont hála a Vasi huginák (ezúton is ismét köszönjük, Era!) kaptunk egy második kék Mondeot, úgyhogy becsomagolhatott a cigánykaraván a két autóba - ezzel egyidőben kezdődött a kerékpárom erős mértékű amortizációja, ami a múlt hétvégi utolsó versenyünkig kitartott, ez idő alatt több karist lett a vázon, mint 2 év alatt.
Megérkeztünk Szolnok csodálatos betonrengetegébe, a versenyhez delegált remek modorú Miroslav nevű UCI bíró adta az első késszúrást, amikor közölte, hogy én nem indulhatok a Start csapatában, mert a licenszemen Merida van, és itt Merida is indul, akár van kölcsönadási papír, akár nincs. Végül úgy döntöttünk, ha már lejöttem, legalább bicajozzak (ezt már utólag bánom) és Szoba megengedte, hogy az ő színeikben induljak.
Mai napig nem tudom, hogy az amatőrnek számító szolnoki kritériumon - amit 30 perc után lefújtak a Cora parkolójában, mert sötét lett - miért nem indulhattam és egyáltalán mi köze volt az UCI bíronak egy nem UCI versenyhez, de teljesen mindegy, mert úgysem szeretem ezt a műfajt, inkább a másnapi versenyen idegeltem magam, ennek eredménye képpen sikerült a szálláson otthagynom a telefonomat és most így útolag, mivel 2 hónapja nem találom, igen valószínű, hogy a szeretett nemmondommilyenmárkájú L betűvel kezdődő szépséges órámat, amit nem tudom mi a sz*nak vittem versenyre, mikor sosem szoktam.
Ilyen hangulatban és egy pocsék alvás után elindultunk Tiszagyendára és innentől a sztorit nem is szinezem tovább, mert sosem ér véget a beszámoló - a gyanúsan (nem)működő, ám azt a szerelővel átnézetett átdobómnak köszönhetően az első nagytányérra váltáskor, majd erősebb pedálbataposáskor MÁR A RAJTNÁL egy akkorát estem, amilyet még hatvannal esőben sem, mivel a lánc kiesett és az üresbe majdnem teljes erővel nyomtam egy luftot. Ez az esemény nagyjából megbélyegezte min. az elkövetkező 2 hetemet, de valószínüleg az egész periódust, olyan igazi aszfalt által okozott égési sérüléseim lettek, amik miatt a szervezetem teljes gázzal dolgozott, hogy visszaépítse a bőrt, miközben az 5 órás edzésekhez is kellett energiát biztosítania. Közel 2 órát töltöttem a versenyben, ennek háromnegyede fullon üldözésből állt, majd orvosi autón kapaszkodásból, ahol legalább lebetadinezték a sebe
ket, majd felértem a mezőnyre, eltöltöttem ott kb. 25 percet és a gáton, ahol kellett volna erő a szélben, azt mondtam, hogy na jó, és Ruslan Ivanovval együtt beszélgetve visszagurultunk a rajt/cél területre. A fiúk végigmentek, igen gyenge helyeken, de hát én tudtam, hogy ennél több nem igazán várható az előzmények tükrében.A következő uticél aug. 31-től a Szlovák Kör, ami igen rangos versenynek számít, a két verseny közti kb. 10 napot közös edzésekkel töltöttük ki, én már ekkor láttam, hogy egyikünk sincs elég jó kondiban egy puszta végigmenéshez sem, de magam miatt jobban aggódtam, tekintve a gyulladásos állapotot, a spontán hőemelkedéseket, amikre csak tippelni tudtam, hogy esetleg a tetanus okozza, stb.
A Szlovák Kör előtt azonban elkövettünk egy újabb hibát, ami ellen ugyan tűzzel-vassal tiltakoztam, mégsem ért semmit:
kiverekedtük magunkat egy 2 szakaszos lengyel versenyre, aminek már a nevét se tudom, de valami Majora Hubala, és valószínűleg utoljára volt 2.2-es minősítésű, kiindulva abból, ahogy az ír UCI bíró röhögött egyes dolgokon a verseny körül. 2 nappal egy 9 szakaszos komoly körverseny előtt felmenni Varsóig, bérelt minibusszal, odafelé eltévedve, este 9-kor regisztrációt lekésve, szakadó esőben, szép, színesszőnyeges, 70-es évek dizájn húgyszagú motelbe érkezvén, nem csak sok pénzbe került, de nekem biztosan nagyon sok energiába, mivel nagyrészt én vezettem, amikor pedig nem, akkor is képtelen voltam pihenésrea minibuszban. Egyetlen "pozitívum" a csak lengyel csapatokból álló (jóllehet köztük olyanokkal, mint a brutálerős CCC-Polsat) mindkét nap esőben zajló versenyről, hogy az első szakaszon az első hegyihajrán 3. lettem, így legalább elmondhatom, hogy helyen lettem egy UCI verseny hegyihajráján. Még 2x kellett volna harcolnom pontokért, azonban 100 km-nél inkább kiálltam, másnap pedig el sem indultam, mert tudtam, hogy aznap haza kell vezetnem. Vasárnap hajnali 4-kor értünk haza, reggel 9-kor pedig már kelhettem is, hogy visszavigyem a buszt.
Szlovák Kör
Maradt a hétfő, hogy csináljuk egy bringaszállítót, mivel kedden délután már a prológ volt Nyitrán. Dél körül vastelep és anyagok után rohangáltunk Csepelen, majd megkezdődöt a hegesztés. A bringaszállító egész jó lett, 4 bicajt stabilan szállítottunk vele, már csak annyi volt a gond, hogy négyen csomagokkal, tartalékkerekekkel, úgy leültük az autót, mint akik vasat mennek lopni a piros ladával - ketten tehát busszal vágtak neki Nyitrára eljutni.
Szakadó eső és hideg fogadott minket az egyébként igen profin kinéző versenyen, nagyon komoly peloton, akiknek a fele már du. 3-kor a görgőn ült az esti 2 perces prológra melegítvén. A kellemetlen versenyszervező melett, aki azonnal közölte, hogy nem adnak se sofőrt, se kísérőautót, megismertünk egy kedves tolmács csajszit, Ela-t, ő pátyolgatta a csapat érdekeit, ő harcolta ki végül a kísérőautónkat, amit az ex- Podbrezovás Delibor vezetett.
A prológ napján a hideg, esős időben elég krehácsos voltam, a technikás, macskaköves pályán Nyitra belvárosában a cyclokrossz világbajnok Stybar nyert, én a többiekkel együtt a mezőny utolsó harmadában, 18 mp-re végeztem.
Az első szakaszon 50 km alatt 3 bukás volt. Az utolsó kikerülésekor hátra keveredtem, majd hamarosan jött egy szélezés egy erőműnél, és pikk-pakk a sor végét alkottuk Tomas-szal és Manolo-val, 2 Kalev-es és egy Davitamonos gyerekkel együtt. Végül még tovább szakadtunk, tök feleslegesen, a 2 Kaleves is hülye volt, fél óra kepesztés után felértünk a mezőnyre ketten, ahol akkor kezdődött éppen a hegy, egy újabb leszakadást eredményezve. Én innentől kezdve egyedül lenyomtam a 170 kilis szakaszt, alig ettem, csak nyomtam, mint a barom, hogy lehetőleg minél kisebb hátrányom legyen - visszaérve Nyitrára az eleje már rótta a köröket, ott megállított egy bíró, közölte, hogy 20 perc a hátrányom, ezen meg is lepődtem (pozitív értelemben) tekintve, hogy több mint 100 kilit egyedül mentek, olyan viszontagságok közepette, hogy nem sok hiányzott, ahhoz, hogy leszálljak a bicajról, mivel olyan volt, mintha tél lenne. Ezek után azt mondták, csináljam meg a köreimet, és mérik. Lenyomtam 4 és fél óra után még 185ös pulzuson a hátralevő köreimet, csak legyen már vége. Érdekes módon a hátrányom 36 perc lett, utolsó előtti hely, mindezt úgy, hogy már a kocsiban pihenve néztem, amig egy 5ös sor körözget még. Állítólag gond volt az időméréssel.. Akkor még zavart, hogy huszonpár-perc helyett 36, másnap már nem, ugyanis a másnapi szakaszra nem támadtam fel, egyszerűen minden erőm elszállt, szenvedtem a bicajon, képtelen voltam kibirni a szélezéseket még úgy is, hogy egészen jó helyről kezdtem..Kénytelen voltam feladni.
A fiúkat ott hagytam versenyezni, elbúcsúztam tőlük, elmondtam, hogy ne haragudjanak, de ki vagyok fingva, idegileg és fizikailag egyaránt, alig vártam, hogy otthon lehessek és pihenjek - valami nagyon nem volt rendben. Másnap végig pofaszélben visszaverekedtem magam Nyitrára, ahol az autó állt, ez volt életem egyik legszenvedősebb 140 kilométere.
A harmadik szakaszon már csúnya mészárlás lett volna, azonban jó hír érkezett még előző este, és a rossz idő miatt lerövídették a szakaszt 190-ről 103 kilire, másnap azonban beharangoztak a csapat többi tagjának, sajnos a 4. szakaszon, ami már az Alacsony-Tátrában zajlott, Liptószentmiklós környékén, biciklireráfagyós körülmények között a biró extra jóindulatának köszönhetően (aki már előzőleg is beszólt, hogy "mivan, turistáskodni jöttetek?") limitet kaptak.
Amíg én otthon döglöttem, ők végigmentek a szakaszokon és az utolsó napon, kedden mentem értük - egy újabb teljes nap bicikli nélkül, 600 km vezetéssel - ez ekkor a 3 nap pihivel együtt tehát már a 4. napom volt edzés nélkül. Megint este lett, mire hazaértünk, megint holtfáradtan. A szerdai nap nagyjából a Manolo gyógyszerének keresgélésével telt el, mert valami kiütések lettek rajta, amitől majdnem megvadult. Ennek eredményeként 4 nap után következett bruttó 1 óra bicajozás. Másnap ismét semmi, mivel rögtönözve egyetlen lehetőségként egy gagyi balkán-expressz járattal este 6-kor elindultunk Szófia felé, a Bolgár Körre.
A Bolgár Körverseny
folyt. köv.
