Több, mint 3 hete indultam el otthonról, hogy fél év fizikaliag és szellemileg őrlő otthonlét után újra nekivágjak Dél-Amerika további felfedezésének. Ezeket a sorokat a Brown társaság Saltából La Plata-ra tartó erősen húgyszagú buszának „cama” (teljes ágy) osztályáról írom, miután szomorúan konstatáltam, hogy a maró ammóniaszag mellett még azt is megszívtam, hogy az utolsó széksor nem dönthető le teljesen, pedig én oda kértem a jegyemet és direkt meg is kérdeztem, dönthető-e rendesen. Egy sorral előbbre jöttem, mert egyelőre kevesen vagyunk a buszon, azonban a fedélzeti kísérőszakember információi alapján az 1600 km-es út alatt sajnos később még fel fognak szállni és minden széket eladtak. Az én helyemen jelenleg egy külföldi párocska ül, akik hátramenekültek a húgyszag elől, azonban nem kértek engedélyt a főnökől, ezért 5 perccel ezelőtt kialakult itt egy szócsata, melyben az idegenajkú gyermek igen gyengén tudta csak védeni az érdekeit, így egy idő után kénytelen voltam beszállni (mint náluk jobban beszélő idegen) és helyettük is engedélyt kérni a helyváltásra, ezzel lehűtve ezt a szerencsétlen kis mitugrászt, aki előadta, hogy itt ő a fönök és ez az ő háza, itt az ő szabályai érvényesek, illetve Argentína az ő országa és a külföldinek itt be kell tartani az itteni menetrendet – ezt a dumát először egyébként pont pár hete Bolíviában hallottam először, amikor a Santa Cruz-i reptéren a csomagszállító kiskocsiért folyó harcban elloptam egy kocsit egy hölgyike öreg segítőjétől, majd amikor értejött, elhajtottam, mivel az enyémet is elvitte előtte más, a csak azonban odajött, leteremtett és erőszakkal visszaszerezte a carrito-ját, én pedig hagytam, de azért megemlítettem neki, hogy vigye csak, mert látom, hogy bolond.
A kis bevezető után térjünk vissza az utazásra. A menetrend, miszerint télen kijövök ismét Dél-Amerikába - illetve Argentínába - az országba, ami annyi csodás élményt adott és ahol sokan szeretettel várnak – adott volt. A program azonban érdekesebbé vált, miután szeptember végén, a Bolgár Körverseny ideje alatt a Mauricio jóvoltából szerzett versenymeghívásból a Bolíviai Körversenyre sikerült egy magyarokból álló csapatot összeállítanunk.
November 3-án indultunk el hárman Budapestról Madridba, ahol 1 napot töltöttünk, másnap pedig a többiekkel együtt nekivágtunk az Aerosur társaság 747-esén, overbooking miatt a púpban, business class-en, hogy átrepüljünk Santa Cruzba, Bolíviába. Ez a légitársaság nem került be a kedvenceim közé, még úgy sem, hogy Madridban nagyon kedvesek voltak velünk utasfelvételnél, amikor a sok kecsuától szétválasztva felraktak minket a púpba, az ellátásunk azonban nem volt business class, a rendes kaja pedig igen gagyi volt, 1 db meleg étel, reggeliként meg két kis száraz süti, mindezt citrombaharapott és „nem szép” stewardessek tálalták.
Santa Cruz-ba helyi idő szerint hajnali 4-kor érkeztünk és egy nagyon érdekes kicsike vidéki reptér tárult elénk, ahol kb. 300 főre volt 80 db kiskocsi, azokat is a reptéri alkalmazottak uralták, hogy pénzért kitólják a poggyászt. Harcolt egymással a sok kicsi indián, hogy minél előbb megkaparinthassa a saját cuccát, amiben minden bizonnyal fontos importáru volt a spanyol rokonoknál tett látogatás alatt beszerezve és amely egy darabig megélhetést biA ztosít neki és kiccaládja részire.
Kiverekedtük magunkat a reptérről, vámkezelés abszolút nem volt, úgyhogy nyugodtan lehet vinni kábítószert Bolíviába, emberek! Azt hallottam, hogy ott nagyon drága...
A versenyt szervező Radio Fides embere, Emilio már várt minket a reptéren és egykettőre bepakoltunk a furcsa 1 ajtós kisbuszba és haladtunk a Hotel Continentálba.
Az első szakasz nov. 7-én vasárnap Santa Cruz-ból indult és oda is tért vissza, így verseny előtt 3 napot töltöttünk a városban, ami abszolút élhetetlen, hatalmas forgalmú dzsumbuj, egyetlen kellemes pontja a főtér, azonban mégis azt kell, mondjam, voltunk egy páran, akik számára egy kis érdekes varázst adott ez a város, minden bizonnyal azért, mert ennyi szép és kedvesen ránkmosolygó csajszit talán még nem is láttam egy helyen, illetve a piac, ahol életünk első kiszárított bébilámáit, sangre de grado-t, macskakarom-maca komplexeit, kimért kokalevelet, koka pomédét, stb. láttuk.
Az első szakasz 185 km volt, a versenyt nem is fogom részletezni, mert erről már megjelentek cikkek a Bringahirado portálon (ezeket is én írtam), de pár szóban annyit, hogy 40 fok volt és hatalmas szél, odafelé már óriási szélezések voltak, volt, hogy majdnem 70-nel haladtunk síkon.
Kivétel nélkül mindegyikünknek voltak görcsei a versenyen. A fordító után nem sokkal a rettenetes pofaszélben folyamatosan próbálkoztak, de nem bírtak eltávolodni. Itt úgy éreztem, hogy végig elől fogok maradni, mert csak ügyesen kell rakni a kereket, de a csapatérdekek miatt részt vettem egy olyan akcióban, ahol egy elmenésre 2 Ebsás kolumbiaival felértünk, tök feleslegesen, mert 1 perc múlva jött a mezőny is, ez azonban pont rosszkor fárasztott le, ugyanis pontosan ezután szakadt ketté végleg a sor. Mi hátrébb maradtunk a Szegával és 15 perc hátrányban értünk be és a görcsök miatt ez a szakasz is sokkal többet vett ki belőlem, mint amire a fordító után gondoltam. A kis grupettóban, amivel jöttünk, voltak Ebsa-s és Boyaca-s emberek is, jó volt látni, hogy azok is szenvedtek, csak sajnos velünk ellentétben ők később a magaslati szakaszokon feltámadtak, mi pedig már sehol sem voltunk.
Másnap egy pokoli 195 km-es szakasznak vágtunk neki, ami hármunk számára a verseny befejezését jelentette. A szakaszon ismét pokoli meleg uralkodott, 80 km/órás széllel, széllökésekkel megspékelve, aznap komplett házakat vitt el a szél.
Alig, hogy kimentünk Santa Cruzból, a chilei OGM-ból valaki úgy leugrott szélre, hogy végleg szétszakadt a sor. Én hiába voltam relatív elől, megint megszívtam ugyanúgy, mint már sokszor, hogy amikor előttem megnyílik a rés, azt megpróbálom bezárni, nem sikerül, nyomom tovább, hátulról pedig ugranak fel legalább 10-en, fel is érnek, de nekem nincs erőm még egy max sprintre, hogy beálljak valaki mögé, így a pelotonban rekedtem, ahol azonban 30 emberből kb. 5 volt hajlandó forogni és valamiért én mindig úgy érzem, hogy ebben részt kéne venni, pedig pillanatok alatt látótávolságon került az eleje. Akik akkor haldokoltak, később persze lábrakaptak és elkezdték egymást szétcincálni a pelotonon belül, ennek az lett a vége hogy egyre fogytak az emberek és mire elértünk a fordítóhoz másodmagammal, láttuk, ki hol helyezkedik el a mezőnyben, a távolság ugyan csak max. 10 percnek tűnt, a valóságban a fordító utáni blokkoló pofaszélben, ahol a peloton is csak 25 kmh-val haladt, hamar szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy 80 km-et ami még hátra van, nem tudjuk befejezni limitidőn belül (1 óra). Szépen telelett a zárókocsi elkeseredett versenyzővel, már nem is volt több hely, volt, aki a mentőben utazott. Egy újabb verseny, ami kudarcba fulladt. Egy dolog vigasztalt, ez volt a szörnyen hosszú és kemény szezonom vége, ezután pihenő jön és pozitívan tekintek a jövőbe.
Ezen a versenyen különös módi uralkodik: aki kiesik a versenyből, annak nem jár se koszt, se kvártély, nem lehet élősködni a szervezőkön, így hát barátaink, akikkel együtt utaztunk a zárókocsiban, már mind a saját szervezésű hazaútjukon gondolkodtak. Szerencsére mi, bukott európai „sztárvendégek” különös bánásmódban részesültünk és másnap reggel, amikor a mezőny brutálisan korán, 6-kor elindult a 217 km-es szakaszra, mindket visszadeportáltak Santa Cruz-ba egy bérkocsissal, majd onnan már aznap felkerültünk egy La Paz-ba tartó járatra – ezt azonban szintén úgy kellett kiharcolni, mert a szervezők elképzelése szerint mi Santa Cruzban kellett volna, hogy megvárjuk a többieket, nos az hatalmas szopacs lett volna, nem csak azért, mert 2 nap után már uncsi volt a hely, hanem azért is, mert nem láttuk volna pl. La Paz-t és most már így utólag elmondhatom, hogy ez felmérhetetlen veszteség lett volna, ugyanis ez a város ledöbbentő, semmihez nem hasonlítható és fantasztikus.
Megérkeztünk reggel 6-kor a La Paz-i terminálba, ahol inditottunk egy finom kis koka teával, majd előkerült a Radio Fides egyik embere, Luis és átvitt minket szembe a Hotel Boliviano Passport nevű érdekes álkoloniál hotelbe, ahol egyszerre voltak jelen ronda gipszstukkók, modern üvegfelületek, szinterezett műanyag-arany felületek, digitális óra és elefántcsont-kagylós, kurblizható régi telefon.
Már vendégként itt is járt nekünk reggeli, amit igen autentikus társaságban fogyasztottunk el, choliták között, akik ugyan 50 évesnek néznek ki, mégis ott van a hátukon a színes batyuban a kis pujájuk, ami saját és max. 1 éves és a székre való leüléskor azonban kicsomagolnak.
Reggeli után nekivágtunk a 3500 méter magasan fekvő hihetetlen főváros, La Paz felfedezésének. 2 óra alatt másztunk fel a város szűk utcáin a keleti peremre (mivel La Paz egy völgyben van, a perem két oldala pedig teljesen be van lakva), ez még 500 méter emelkedést jelentett. Túl azon, hogy semmihez nem fogható az élmény, amit átéltünk La Paz utcáin a hihetetlen mennyiségű árussal, cholitával, 50-es évek színes Dodge és GMC buszaival, hatalmas menéssel és forgalommal, azon gondolkoztunk, milyen lehet a versenyen a magaslattal megküzdeni, amitől így gyaloglás közben is majd befostunk. Egyszer próbából megkíséreltem kb. 1 percig max. intenzitáson felsprintelni a hegyoldal lépcsőin, a szívem és a tüdöm majd kiszakadt, és percekig tartott magamhoztérni :-)
Jártam már pár helyen a világban és láttam már jó néhány fővárost, de az a látvány, ami 4000 méteren, La Paz peremén állva a szemünk elé tárult, semmi máshoz nem hasonlítható – háttérben 6000 méter feletti havas vulkánokkal, a egész gödör tele vörös téglaépületekkel, egymás hegyén-hátán.
folyt. köv.
