Adam "Pepe" Werderits

Balfék hétvégé - Gyönk és a Komlói Nagydíj

2011-05-24T12:19:00.001-07:00

Mióta hazatértem, nem írtam a blogba, pedig történt sok minden, a legfontosabb, hogy új csapatot találtam, a neve Cervélo - Team Prolog, alias a "worikok", remekül érzem magam és életem formájához közelítek, azonban az olyan történések, mint az elmúlt hétvégén elszenvedett "halmozottan hátrányos" helyzetűség, el tudnak keseríteni, mert tudom, hogy milyen erőben vagyok és tudom azt is, hogy bizony ott a helyem a dobogón már.
Szombaton Gyönkre utaztunk ahol a Tolna Régió kupa 100 km-es 2000 méter szintet tartalmazó versenye várt ránk. Reggel még szuperul voltam, remek hangulatban, majd nemsokára az egész hétvégémet és 2 versenyemet tönkretette az a barna színű víz, amit a gyönki általános iskola wc-jében ittam, mivel a kulacsomba töltöttem belőle, csak később láttam meg az állagát.
A versenyre ellátogatott barátom Dér Zsolt és igen erős cimborája, Kasza Gábor. Tulajdonképpen velük kellett volna elbicikliznem és könnyedén bezsebelni egy dobogós helyezést - ez a verseny elején majdnem sikerült is, én voltam az egyetlen, aki az elején támadó duóhoz "majdnem" felzárkózott, azonban amikor 5 métert nagyon nem bírtam bezárni a domb tetején, éreztem már, hogy az első szingóm túl ruganyos lett és ekkor már beindult a hascsikarás is. Kisvártatva a lábaim ólommá váltak, visszaszakadtam a mezőnybe, majd a kocsisorra és akkor már rettenetes rugkapálás közepette szépen leeresztett félig a szingó, majd a hideg is elkezdett rázni. Ekkor búcsút intettem ennek a szép kis versenynek.Szerencsére Bischof Bálintnak legalább sikerült a harmadik helyre bejönnie, aminek én tudok örülni, mert tudom, hogy jót tett a lelkének, ugyanis úgy látom túledzettségi szindrómában szenved és ha valaki tudja, milyen rossz az, akkor az én vagyok, jártam már ott párszor..
A verseny után átmentünk Szekszárdra, és teljesen kómásan aludtam délután és éjjel is, reménykedve abban, hogy másnap Komlón revansot vehetek. Sajnos a hatalmas alvás ellenére igen rossz közérzettel keltem és bár próbáltam elhessegetni a negatív gondolatokat, a realitás talaján állva éreztem, hogy ez az állapot, amikor nem vagyok képes jó teljesítményt nyújtani.
A csapattársaim és a vezetőség bíztatott és próbáltak lelket önteni belém, ennek köszönhető, hogy 4 körön át azért csak ott voltam az első néhány ember között a mezőnyben és mozdultam minden veszélyesnek itélt támadásra, illetve kívülről talán még erősnek is tűntem - én azonban éreztem, hogy alig kapok levegőt, egy kicsit ráz is a hideg és a 197-es pulzust többször megütöttem illetve 175-ös volt az átlag a 4 körre, amit megcsináltam a hatból.
Köszönöm a segítséget és a csapatmunkát, a legjobban én sajnálom, hogy így alakult, nagy pofon volt ez ismét, hiába nem számít "rangos" versenynek, csak az vigasztal, hogy tudom, megvan már a kondícióm, ami elegendő a sikerhez és remélem, egyszer végre összeáll már az a csillagzat, hogy egy vagy több szép győzelmet, pódiumot hozhassak új csapatomnak, akiknek hálával tartozom azért, hogy megelőlegezték a bizalmukat és egy csodálatos Cervélo S2-est hajthatok idén!

Kálvária Brazíliában, a Csoda, Happy End és Hazatérés

2011-03-31T12:58:00.000-07:00

Hónapok óta nem írtam megint semmit, nem azért, mert nem történt említésre méltó, hanem azért, mert túl sok minden történt - újabb 5 hónap, aminek élményeiből életem végéig táplálkozni fogok. Ezek a sorokat nagyon fáradtan ugyan, de megkönnyebbülve, boldogan írom erről a felettébb unalmas Iberia-féle Santiago De Chile – Madrid 10.000 km-res röppentyűről, amelyet egy minden szórakoztatóelektronikát nélkülöző Airbus fedélzetén töltök, mellettem egy folyamatosan izgő-mozgó és az én „területemre” a könyökét jogtalanul sokszor átrakó szakállas, colos fkalap ál-értelmiségivel, aki zenész-cipőt és Levi's farmert visel.

Az újabb 5 hónapos dél-amerikai ciklusomat ezúttal is egy brazilíai versennyel fejeztem be, a Giro do Interior de Sao Paulo nevű UCI 2.2-es 5 napossal – azonban pontosabban, számomra csak 1 napos volt..A versenyre utazást megelőző hetekben alaposan széthullottak az edzéseim és a a mindennapos rutinom és éreztem, hogy romlik a forma és feszesek, üresek a lábaim (ennek az okát még mindig nem tudom, de vannak feltételezéseim). Éreztem, hogy versenyritmusnál ugyan ott vagyok a csoportban, de szenvedek, újra az a rugdalózós ér
zés, mint az elmúlt években, amikor túl keményen edzettem és a versenyeken csak rángatózás maradt. A jelenlegi esetben azonban kénytelen voltam figyelembevenni olyan tényezőket, amik a kerékpársporton kívül esnek, pl. búcsú és az utolsó napok kellemes eltöltése olyan számomra kedves embererkkel, aki(ke)t egy jó darabig nem fogok most látni. Az éjszakába nyúló programoktól függetlenül azért részt vettem minden héten 2x a szokásos csoportos edzésen, illetve ezeket a keddi, szerdai napokat „doble turno”-ban végeztem, mint azelőtt, tehát 2 edzés, közte egy kis kajaszünettel. Kedden már rutinná vált, hogy a cubano-val iszonyat lassan mentünk egy Ullum-Zonda kört, kényelmesen megáltunk félúton a fantasztikus mézédes szőlőből kb. 1 kilót elfogyasztani az út mentén, szinesítve egy kis fügével.
Elindultam tehát március 11-én Buenos Aires felé, fájdalmas búcsút véve barátaimtól és szeretteimtől, mert ismét sikerült remek emberekkel találkoznom a különleges sivatagi San Juan-ban.

A buszon együtt utaztunk Alan-nal, akivel már tavaly is együtt mentünk a brazil versenyekre, ám ezúttal ő is átjött Európába, a Start Cycling második euro-körútjára. Mivel Buenos Aires-ből repültünk tovább és lehetőség volt rá, hogy az egy éjszakát utazás előtt a híres kerékpáros-família, a Borrajo-k házában töltsem Alannal együtt. Volt szerencsém megtekinteni a különböző relikviákat a házban, többek között a bekeretezett Panaria-s mezt a 2004-es Giro d'Italia-ról, amikor Alejandro a legjobb fiatal összetettet nyerte.
Megspóroltam hát egy felesleges hercehurcát a La Plata-ra való átutazással, a egyben egy remek gyerek-születésnapon is résztvettünk, ahol kétarcra tóltam mindenféle szendvicseket.
Hétfő reggel összegyűlt a társulat, ezúttal furcsa módon 3 db 4 fős csapatot delegálhatott a Mauricio, néhány számomra ismeretlen figurával, illetve régi ismerősökkel vegyesen.

Becsengettem a már megszokottá vált 300 pesot, hogy elhagyhassam Argentínát – ezúttal 1 napon múlott, hogy túlléptem a 90 napot, mivel paraguayból dec. 13-án jöttem át legutóbb a határon.
Elrepültünk Sao Paulo-ba, ahonnan igazán kényelmesen pár óra várakozás után jó későn este érkeztünk meg 4 óra minibuszban savanyodás után Barra Bonita-ba, a verseny helyszínére. A másik minibuszban a kis-Garmin versenyzői utaztak (Chipotle development team) és a fenomenálisan gagyi pótkocsi, ami tele lett pakolva bicajokkal, le is defektelt félúton, végig kellett néznünk, ahogy megjavítják, hiába mondtuk, hogy hagyjuk itt őket a francba :)
Elérkezett a nap, amikor már csak haza kellett volna utazni, nyugodtan, vidáman, az elmúlt 5 hónap legszebb élményein csámcsogva, bambulni kifele a repülő ablakán, zenét hallgatva..

Elváltunk a többiektől, akik visszarepültek Buenos Aires-be, maradt az euro-különítmény. Telefonon intéztünk egy hotelt a reptérhez közeli Guarulhos nevű településen (amit a helyiek „Gotham city” névvel illetnek), megtaláltuk a shuttle buszt, ami odavisz minket díjmentesen. Felpakoltuk a cuccokat, én nem csak a saját csomagommal foglalkoztam, hanem ami éppen kézhez akadt, volt poggyász bőven, de nekem már nem volt kerékpárom, hiszen a verseny utolsó napján brazil gazdára talált szerencsére. 20 perces út után érkeztünk meg a Monaco hotelbe, ahogy leszálltunk a buszról, feltűnt, hogy a legfontosabb poggyászom, a laptoptáskám nincs meg. Abban a pillanatban beugrott, hogy nem is emlékszem rá, hogy felpakoltam volna, de hátha megtette valaki más..azonnal átnéztük a csomagokat, a táska sehol..azt hittem megáll a szívem, azonnal le kellett feküdnöm a hotel lobbyban egy kanapéra pár másodpercig..természetesen átfutott az agyamon azonnal, hogy mi minden volt ott – konkrétan az életművem, amikről nem volt biztonsági másolat az elmúlt kb. 1.5 évben...2 db laptop (mivel a régi gépem is velem volt, rajta biztonsági másolatokkal) 2 db külső HD szintén archivumokkal, a Suunto t6 órám, mp3 lejátszó, stb stb..mégsem az anyagi káron gondolkoztam, hanem azon, hogy a fotóim, az összes Adept zene forrásfileokkal, hangmintákkal, az elmúlt kb. 2 év termése, a legjobb máig félkész darabjaim..az edzésnaplóim az elmúlt 1.5 évből és még nagyon sok minden más, ami tulajdonképpen az életem – ja és az útlevelem.. az aprócska dokumentum, ami nélkül maximum Marad-ra tudok utazni.

Kegyetlen percek, órák és napok következtek. Az első 20 perc a buszon, amikor könyörögtem az Istenhez, hogy bárcsak egyből megtalálnám a cuccaimat ott a buszmegállóban. Megérkeztem a reptérre, első utam az elveszett poggyászokhoz vezetett, eredmény nulla. Innen a reptéri rendőrségre mentem, teljesen kivoltam, miközben felvették a jegyzőkönyvet. A térfigyelő-kamerákban biztam, megmutattam a monitoron, hol történt az eset, pontos időt, minden részletet.

Elkészült a jegyzőkönyv, ekkor fogtam fel, hogy innentől azt se tudom, hogyan tovább. Ott álltam, mint egy rakás szar, összezuhanva, megkérdeztem, hogy akkor most nem utazhatok? Természetesen „útlevél nélkül nem” volt a válasz. Segítettek még abban, hogy megkeresték a Magyar Konzulátus elérhetőségét, meg is próbálták nekem felhívni – nem csak azért volt sikertelen, mert vasárnap volt, hanem azért is, mert másnap 1 teljes napi próbálkozás után derült ki, hogy 2009 óta nincs Sao Paulo-ban konzulátus. Átirányítottak a reptéren posztoló idegeneknek részére felállított segélynyújtó helyre, ahol nem volt senki. Darabokra hullottan visszabotorkáltam a hotelbe, ahol ledöglöttem a földre, mivel heten voltunk a 3 db kétágyas szobára.

Pár óra lázálom-szerű állapot következett, ami mindig hasonlóan zajlik le, amikor valami rossz történik. Azt álmodom, hogy az egész csak rémálom volt és minden megkerült, minden rendbe jött. Felébredek, azt sem tudom, hol vagyok, majd rájövök, hogy egyelőre ugyanabban a pöcegödörben, ahol voltam, még semmi sem változott. Este 11-kor, amikor éppen visszaludtam (nagymértékű fáradtság volt úrrá rajtam, mert előző éjszaka Barra Bonitától egy remek mulatság keretében búcsúztunk, így kettő óra alvásra volt csak lehetőség) jött egy telefonhívás, amitől természetesen megcsörrenéskor már jó hírt reméltem. A helyi Önkormányzatról hívtak, megkérdezték, hogy hol leszek, mit fogok csinálni, stb. hol tudnak utólérni, a beszélgetés végén megkérdeztem, „miért, van remény?” és azt mondták, „igen, van remény..” - a reményről pedig tudjuk, hogy az hal meg utoljára.
Hajnali 3-kor elhagyták a hotelt a többiek, hogy azzal a járattal, amivel én is mentem volna, elrepüljenek Madridba. Innentől kezdődött az egyszemélyen kálváriám egy közel 20 milliós betondzsungelben, ami ráadásul a világ egyik legdrágább városa is egyben.

Az első napon annyira szét voltam esve, hogy esélytelen lett volna időben kicsekkolni a hotelből és valami olcsóbbat találni – tekintve hogy egy Convention Centreben voltunk, a rettentő mértékű kár tükrében még kevésbé szerettem volna napi 65-80 dollárt költeni szállásra, amíg az útlevelem megérkezik „a valahonnan” és ezek után még egy járatot is kell majd találnom Madridig. Maradtam tehát egyelőre a hotelben, ahol tudtak a történetemről, a menedzser szimpatikus volt, így kaptam meg a 65 dolláros diszkonttarifát..Az egész napom arra ment rá, hogy a telefonomról Facebookozva és emailezve probáltam kideríteni, hogy hol van a Magyar Konzulátus, ugyanis a helyi számok közül egyik sem működött. Estére sikerült felvennem a kapcsolatot a brazíliavárosi konzulátussal, akik egyben ügyeletként is működnek. 2 szálon jutottam el hozzájuk, az egyik egy email volt, amit saját magam küldtem, a másik pedig Végvári Tomi segítségével, aki kulturális attaché-ként remek diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezik. Ahogy zombiként kóvályogtam a hotelben, a liftben összeismerkedtem egy szimpatikus argentín építőanyagkereskedővel, akivel elmentünk enni valamit, nagyon rendes volt, nem hagyta, hogy fizessek és a helyzetre való tekintettel elfogadtam a meghívást.
Másnap délelőtt összekészítettem a kért dokumentumokat, amik az ideiglenes útlevél igényléséhez szükségesek. Fotózkodtam az igazolványképhez, kiprinteltem és kitöltöttem az űrlapokat, az egy büdös kis printelést is úgy kellett kisírnom, mert a recepción közölték, hogy persze, vegyek 10 realért 1 óra internetet és onnan küldhetem a printelnivalót. Felmentem hát az első emeletre és nyavajogtam ismét a szimpatikus managernek, aki persze segített, majd megigérte, hogy a hotel intézi a levelem feladását az általam kért Sedex 10 nevű igen drága, de 10 óra alatt teljesülő szolgátatással. Később tudtam csak meg, hogy amit itt spóroltam, máshol elbuktam, mivel kényelmesen másnap küldték csak ki a levelet, ez egy nap pluszt jelentett tehát és ki tudja, hány egyéb napot, ami miatt nem tudtam hamarabb elrepülni...ma már tudom, hogy a sors úgy rendelte, szombatig minimum maradnom kellett.
Bementem gotham city gagyi központjába, vettem telefonkártyát és felhívtam egy ottani magyart, akinek a számát a konzulátusról kaptam meg, érdemben azonban nem volt sokra jó. Délutánra váltam egy helyi illetőségű hölgyet, Andreia-t, akivel szegről-végről kapcsolódtam össze, mint virtuális ismerős. Neki köszönhetem az új szállásomat és a kalauzolást a betondzsungelben, illetve a világ egyik legfinomabb (és legdrágább) pizzájának megismerését és sok-sok segítséget ezekben a nehéz napokban, úgyhogy: „Andreia, muito muito obrigado por tudo!”
Andreia bevitt Sao Pauloba, ahol találtunk egy olcsó hostelt, melynek a neve Okupe és csak ajánlani tudom, ha valakinek korlátozottak az anyagi lehetőségei a világ egyik legdrágább városában. A napi 35 reálos tarifa az előző hotel 110 reáljához képest igen nagy különbség, de hogy magyarra fordítsam, napi kb. 4000 forintért lehet aludni egy 8 ágyas szobában, emelteságyon, ami ugyan igen jó helyen található a városban és a reggeli is elfogadható, a személyzet pedig szuper szimpatikus, a magyar származású Király vezetéknévvel működő szobaasszonnyal együtt, akinek budapesti fotókat kellett mutogatnom és utána folyamatosan azt hajtogatta, hogy muito bonito, muito bonito és kérdezgette, hogyan szerezhetne magyar állampolgárságot, ha a szülei magyarok voltak..
Csütörtök este, ahogy üveges szemekkel ültem a közös kompjúter előtt az étkezőben, két kedves brazil lány, akik szerették volna megtudni, hogy honnan jöttem, mert már az egyik megkérdezte, de nem értette, elhivtak az aznapi mulatságra, amin a hostel személyzete és a vendégek nagyrésze is részt vett. Először vissza kellett utasítanom a meghívást, őszintén közöltem, hogy sajnos ezt most anyagilag nem engedhetem meg magamnak, ismerték a történetemet, majd hozzátették, hogy "ingyen van" mert a hostel vendégei ingyen belépőket kapnak..rendben, akkor menjünk. Jobb lesz, mint itt keseregni a gép előtt.
Elindultunk hát közösen Vila Magdalena felé, ami egy bárokkal telített mulatónegyed. Jelen voltak szobatársaim, a büdös angol párocska, akiket 3 nap alatt egyszer sem láttam fürdeni, viszont a ventillátort kurvára szerették bekapcsolni, ami rohadt hangos volt és felém fújta az áporodott szagukat, ezért mikor bealudtak én mindig kikapcsoltam. Ott volt Roxanne, a colorado-i lótanárnő, kicsit már kiöregedett ugyan a hostelek világából kb. 40 éves lehetett ránézésre, bár sosem lehet tudni, lehet, hogy velem egyidős volt és elmesélte, hogy épp elvesztette a lóinstruáló praxisát, ami minden bizonnyal remekül mehetett, ha Brazíliában, Victoria városban kereste a megélhetést. Klumpát és szép ámerikai Levi's farmert viselt.
Ott volt a két másik jenki csaj, az oregoni és chicagoi, akik igen lazák, hogy ketten leléptek 5 hónapra délamerikázni egy kicsit, de hát ma már azt kell, hogy mondjam, "szegények, hát amerikaik.." - egyszerűen már az is idegesít, ahogy beszélnek. Rossz lehet jenkinek lenni Dél-Amerikában, mivel sehol nem szeretik őket..Eljött a rendes kis recepciós csaj is, akinek szabadnapja volt, illetve volt még egy kövér brazil lány is, aki borúsra piálta magát és egy későbbi órában épp tőlem kérdezgette, hogy "tényleg csúnya vagyok?", "áh, dehogy", mondtam neki..

Ha jól emlékszem, Tango volt a bár neve, ahol némi várakozás után a várva várt Tigre Dente de Sabre nevű valódi paulista társulat lépett fel, akik nagy meglepetésre kellemes és érdekes zenei élményt okoztak számomra, némi mosollyal, amit a zenekar frontembere csalt bágyadt pofámra, ahogy teniszező fejpánt volt a patkófrizurájára kersztberakva és dobos létére néha fellállt és nekipattant háttal a falnak, miközben verte a tamtamot. Egy furcsa kemikáltesós-unkle-os elektro-rockot hallhattunk tőlük, 2 gitár és 1 dob, valamint egy kompjúter alkották a zenekart. Myspace oldaluk itt található.

A koncert vége felé olyan fáradt lettem, majd leszakadtak a lábaim az álldigálástól, pláne mert egész nap dzsaltam. Egy óvatlan pillanatban rámszállt a lótanárnő és elkezdte az arcomba mondani közelről és idegesítően a szuperpozitív amerikai attitűdjét, hogy ő látja, hogy nagyon szomorú vagyok, de ebből a helyzetből kijöhetek áldozatként vagy győztesként, és csak rajtam múlik, "let it go", mondja, felejtsem el és legyek győztes, de azonnal..Feszült lettem, mert lényegében volt némi igaza, de akkor sem azonnal és akkor, egy ekkora veszteséget soha nem emésztettem volna meg, aki tudja, hogy mi volt a kompjúteren, megérti, aki nem, annak elmondom, hogy olyan volt, mintha pár testrészemet leamputálták volna. Nem bírtam elfogadni, hogy a legjobb Adept művek, amik már majdnem készen ott voltak a gépemen, soha nem láthatnak napvilágot és soha senki nem fogja megtudni, miken dolgoztam. Azt sem bírtam elfogadni, hogy bizonyos fotókat, amik életre szóló emlékek, soha sem láthatok újra, max a fejemben maradnak meg. Közöltem hát, hogy most le kell ülnöm, mert fájnak a lábaim és leléptem onnan, mert már nagyon közel beszélt az arcomhoz és talán még fogszaga is volt.
folyt. köv.

Kegyetlen sorscsapas

2011-03-23T12:38:00.001-07:00

5 csodalatos, elmenygazdag Del-Amerikai honap utan mar hazafele tartottam vasarnap, marcius 20-an a sao paulo-i guarulhos repteren a tobbiekkel, amikor a hotel fele menet a buszra pakolvan eltunt a legfontosabb ertekem, a laptoptaskam, benne 2 laptoppal, a regi Dell Inspiron 9300 es az uj feher Sony Vaio 15.4 i5 processzoros gepeimmel, rajta minden adatommal, a zeneimtol az edzesnaploimon at a fotokig, magyarul MINDEN munkammal. A taskaban volt meg 2 db HD, amin raadasul ott voltak a biztonsagi menteseim is, tehat MINDEN ELVESZETT, a legfrissebb masolataim talan 2 evvel ezelottiek. Meg egy kis extra, hogy az utlevelem is a taskaban volt. Itt ragadtam egy 20 millios kegyetlen betondzsungelben, egyedul, a legfontosabb ertekeim nelkul. Az utlevelemet a konzulatoson intezek, ma oda kellett volna erniuk a papiroknak, megsem ertek meg oda..
Kegyetlenul elbant velem most az elet, es nem az anyagi vesztesegrol beszelek, hanem arrol, hogy az ELETEM volt a gepeken.
Az ember termeszetesen remenykedik, mert volt biztosagi kamera, minden lathato volt, nem az utcan tortent, stb. a rendorseg mar megnezte a felvetelt, vasarnap ejjel meg azt mondtak, hogy "van remeny" de azota semmi hir...
Ma 5 orat setaltam ebben a betondzsungelben, kozben azon gondolkoztam, hogyan fogom ujraepiteni az eletemet..
Adept meghalt..

Tömény 5 hét - nagykanállal

2010-12-22T15:42:00.000-08:00

Budapest, november, kezdődik a rossz idő. Gépre fel, irány Madrid. Istenhátamögött utca 2. alatti szállás megtalálása a Barajas reptér mellett. Másnap rövid városnézés, Belváros, Retiro, stb. Este továbbrepülés, Aerosurral kecsuák között, helyhiány miatt business class-on, irány Santa Cruz de la Sierra, Bolivia. Ismeretlen országba érkezés, reptéren soha nem látott cirkusz és harc a kijövő csomagokért. Hajnali 5 óra, párás meleg, nagy szél. Visznek minket a Hotel Continentalba. Reggeli, döglés, ébredés, átmozgatóedzés. 2 nap Santa Cruzban, élet-halál harc a forgalomban. Mászkálás a csúnyácska városban, csinoska lányokkal. Boliíviai körverseny. 40 fok meleg, brutális tempó, házakat elrepitő orkán erejú szél. 2 szakasz után búcsú a versenytől, innentől turizmus, fellélegzés, a hosszú és kimerítő szezon végén. A lélegzetelállító La Paz felfedezése, mászkálás 3500 és 4000 méter között. Helyi járattal 25 bolivianoért elmegyek Copacabana-ba a Titicaca-tóhoz. Fantasztikus hely, csodálatos látvány. Megnézem az utolsó előtti szakaszt, ahol már csak egy emberünk van versenyben. Felmászunk a Kálvária dombra, lélegzetelállító. Szemüvegem lerepül a szakadékba, persze utánamegyek.

Mégegy nap La Pazban, remekül telik egy újdonsült ismerősöm társaságában.

Másnap visszarepülünk Santa Cruz-ba. Azonnal beülök egy fogászatra, majd sétálunk egyet a „veszélyes” piacon. Van kokalevél, por-alakú hemoglobin :-), maca por, macskakarom, sangre de grado és mindenféle csodaszer. A versenyzőtársak hazautaznak, Atta kivételével. Ketten nekivágunk Argentinának.

Felülünk a Flecha bus járatára este, irány Salta, Argentina. 20 órás út a mindössze 1000 km-es távra, ebből kb. 6 óra határátkelés. 4 kontroll, teljes csomagátnézés. Fontos narcotraficante útvonalon közlekedünk, pár hete 200 kiló kokót fogtak. Határátkelés után Argentinán belül is 2 kontroll. Minden alkalommal az összes csomaggal leszállás és jelenés a szervek előtt. Nem ajánlom ezt az utvonalat.

Salta, la linda felfedezése. Valóban igazán linda, az egyik legcsinosabb argentin város. Autóbérlés, kőkemény 1000 km letolása brutál tempóban 2 nap alatt, 40-es út, kavicson veretés százzal, repked az autó, defektjavitás, gumisnál pótkerék megcsináltatása, a világ végén 3700 méteren San Antonio de Los Cobres-ben dollárért+pesoért drága benzin tankolása az egyetlen létező kútnál.

Cafayate, Cachi, cuesta del obispo, sómezőknél vademberek tanyájára keveredés és ott majdnem örökre nyomtalanul eltűnés, fenséges lámacsapatok átkelése előttünk a semmi közekép, nem látványos San Salvador de Jujuy. Hazafelé a 9-es útra rátévedés, első rangú út, 4 méter széles, két sávra osztva, a hegy oldalában, 200 kanyarral. Atta szavaival „motoros út”. Én szavaimmal KRESZ park. Pokoli 60 km megtétele este kifingva, éhesen.

1 laza nap Salta-ban, búcsúvacsora, finom bife de lomo. Atta hazamegy, én elindulok La Plata-ra.

Újabb 1 napos bumli egy húgyszagú buszon, Santiago del Estero-ban a Hold olyan nagy és sárga volt, hogy azt hittem egy léghajót látok, mintha 30 méter magasan lett volna. 5 nap La Plata-n, előveszem a biciklit két hét pihi után, edzegetünk egy keveset, de annál többet vagyunk vendégségben. Asado Gomita-éknál, iszogatás itt, ott, szombat este Buenos Aires Marotte-ékkal, egy sötét földalatti lokál látogatása, ami Bahrein névre hallgat. Remek muzsika szól Martin Garcia jóvoltából.

Egész napos döglés a reggel 9-kor való hazaérkezés miatt. 2 nap múlva irány Paraguay. Egy napos pusztulójárat a Nuestra Senora de la Asuncion járatán. Érkezés Asuncionba, brutális meleg, pára. Irány a Hotel Comité Olimpico a reptér mellett. Este csapatbemutató. Remek hangulat, kaja, folklór-est, fotózkodás a táncoskiscsajokkal.

Másnap crono, rekkenő meleg, majd másnap első szakasz, szakadó eső. Átutazás San Bernardino-ba. Szakasz vége Santani-ban. Csodaszép cunatai-k mindenütt (jószágok). Barátkozás velük.

Sokkol az információ, hogy az esős nehéz szakasz után 330 km-es átutazás vár ránk a brazil határhoz. Otthagy minket a busz, az egyik szervezővel megyünk. Nem vereti neki a Sangyongot, 80-nal megyünk max., helyenként 40-nel. Ennek eredményeképpen este 9-re érünk a Pedro Juan Caballero-ba. A 3-4 szakasz itt zajlik, oda-vissza. A szállás kiváló. Véget ér a verseny. Remekül érzem magam, felszabadult vagyok és nem vagyok fáradt. Eredményes volt a csapat, nyertünk pénzt, trófeát, stb. Indulunk vissza Asuncion-ba. Még aznap este egy asado a Samuel-nél, amit fogadásból nyertünk. Mindenki halott, nekem még mehetnékem van. Samuel bevisz Asuncion belvárosába, de nagyhalál van vasárnap hajnali kettőkor. Sajnos nem a Luis-szal és az urugayi-akkal mentem a La Cubana-ba, mint később kiderült, veszett egy este.

Másnap szinte mindenki hazamegy, én maradok. Maradnak még az uruguayiak szerdáig, velük bandázódok. Összecimborálok Sotoval, a UCI center egykori neveltjével. Hétfőn alaposan kirúgunk a hámból, nagyon jól mulatunk. Nothing else matters-t éneklek egy karaoke barban, sikerrel. Reggel 9-kor térünk haza. A kiscsaj pezsgővel a kezében vezet, alapfelszereltésg az kesztyűtartójában a pezsgőspohár.

1 hétig maradok Asuncionban. Ezalatt mulatozás, ismerkedés, vásárlás, frissen facsart mburucuya-lé, sopa paraguaya, fantasztikus vendéglátás a Meaurio család részéről. A cunatai-k levettek a lábamről. Látogatás a dia de la Virgen napján a caacupe-i szűznél, én is kérek tőle valamit.

Rövid séta San Bernardino-ban, a csinos kis tó melletti nyaralóhelyen. Péntek éjjel Faces klub, forró hangulat, eszméletlen seggecskék mozognak be a reggaetonra, lógnak a szemeim. Buliból egyenesen fel egy szuperfapados kegyetlen járatra, irány Cuidad del Este, a mini-hongkong, a shoppingparadicsom. 6 és fél óra alatt teszi meg a 330 km-t a csodabusz, kómautazás. Gyorsitás, fékezés, minden sarkon megallás. Csak akkor ébredtem néha fel, amikor nekemjött a chipa-árus csaj a seggével, akik mindig felszállnak a buszokra. K. unalmas a chipa, mégis állandóan azt eszik. Ráadásul lábszagú.

Gyorstalpaló Cuidad del Este-ben, a csúf, sűrű shoppingkavalkádban, ami hajnalban indul, és délután kettőkor már meg is hal. Van minden, elektronika, hamisítványok, óra-ékszer. Amerre nézek, teljes erővel csomagolnak – átcsomagolnak. Eredeti csomagolásból ki, noname kartonba be. Megy át Brazíliába tutajon vámmentesen a cucc. Soha nem látott cirkusz. A határőrség persze nyakig benne.

Délután döglés egy ismeretlen helyen, mialatt Luis fogait megszereli az unokatestévre, aki ott él.

Este 8-kor elhagyjuk a várost és egy rettentő hurrikán típusú mikrobusszal megyünk vissza, ami kicsit drágábban 4 és fél óra alatt nyomja le. 15-en vagyunk maximum, a sofőr fülhallgatóval úgy tólja, mint aki betépett. Majd szétesik a kis mozsár, olyan, mintha a motorban utaznék. 40-es táblánál százzal megyünk. Elbóbiskolok, hatalmas fékezésre nyitom ki a szemem, leesett az mp3 lejátszóm is. Kinézek, rendőrautó fényeit látom, piros, fehér és kék színnel világítja meg az aszfaltot és egy vérben tocsogó testet, valamint egy elszállt motor darabjait a semmi közepén koromsötétben. Síppal a szájában, azt folyamatosan fújva, két kollágájával sietve felpakolják a szerencsétlent a platóra. Eléggé élettelennek tűnik a test. Minden bizonnyal egy hit 'n run volt és abban is biztos vagyok, hogy nem volt világítás a motoron..

Hajnali fél 1-kor érkezünk meg Asunciónba, teljesen ki vagyunk fingva, sajnos kimarad a szombat éjszakai mulatás, biztosan vesztettem valamit..

Egy nyugis pihenős vasárnap, teljesen üres a város, veszünk pár finomságot és ebédelünk egy jót, megveszem a jegyemet. Másnap délben elhagyom Paraguayt. Újabb 1600 km, 20 óra, egészen sima határátkelés, Retiro-Buenos Aires, majd egy másik busszal ismét La Plata-ra érkezem. Gyorsan összerakom a bicajt és edzünk egyet, szépen elmegy a nap, sok a duma és már nem érem el az este 9-es járatot San Juanba, helyette vendégség, ahol megnézünk egy szerintem felettébb gyenge, de állítlóag Oscarra jelölt argentín társadalmi szatírát a 80-as évekből. Baromi erőltetett, az öregasszonyt elmaszkírozott férfi alakítja, a lehető legjobban túljátszva. A többi színész is hasonlóan űberteátrálisan rágja a szádba, hogy mit akar eljátszani. Megint hajnali kettőkor érek haza rohadt fáradtan.

5 hét telt el, mióta elindultam otthonról, ezalatt voltam már három ország sok régiójában és utaztam vagy 8000 km-t, földön. Ebben a pillanatban egy újabb buszon ülök, ami 20 órás úttal átvisz Argentína túlsó felére, San Juan-ba, ahova nem értik a városi barátaim, miért megyek. Sivatag, 40 fok, eszméletlen rajongás a kerékpársportért és a kerékpárosokért, barátok, barátnők, versenyzés, mulatás, asado, edzés után tomamos la coca sokan együtt, az ÉLET.

Néha azon gondolkozom, hogy mi lesz, ha besokallok és nem tudok több élmény befogadni. Meg fogok kattanni, gondolom. Egy biztos, ha ennek az egésznek vége lesz és mindig csak nosztalgiázni fogok, depressziós leszek, mert most mindkét végén égetem, nagykanállal, és nagyon élvezem!

Vuelta Del Paraguay UCI 2.2

2010-12-08T06:23:00.000-08:00

A leheto legtomorebb ekezetek nelkuli hiradas kovetkezik Asuncion-bol, suru es igen elvezetes programok kozepette, mint pl. a Dia de La Virgen a mai napon, melynek kereteben fel Paraguay zarandokol el a csodatevo Caacupe-i szuzhoz, a lanyok pedig erre az alkalomra meg csinosabbak.
A fantasztikus boliviai elmenyek utan 10 nap `pinehes` kovetkezett, melynek kereteben ketten, Arvai Attilaval nekivagtunk Eszak-Argentina, Salta es Jujuy provinciak szepsegei felfedezesenek, errol azonban csak kesobb irok, mert a mostani aktualitas a Paraguayi Korverseny, es soha nem jutnek el az elso etapig sem, ha most elkezdenek Saltarol irni.A salta-i kalandok utan tehat 5 napot toltottem La Plata-n, Buenos Aires mellett, ahol a Mauricio lakik, es ahol a kerekparom Bolivia ota pihent. Mondjuk ugy, hogy itt ujra megkezdodott a felkeszules, sikerult 10 kemeny orat edzenem, mielott dec. 1-en elindultunk volna Paraguayba, ebben benne volt egy edzotermi erolkodes is, ami termeszetesen csa

k arra volt jo, hogy a kerekparon nem igazan hasznos izmok kicsit sajogjanak, illetve egy extra faraszto ferde este a buenos aires-i ejszakaban, a Bahrein nevu klubban, ahol Martin Garcia-t hallgattuk meg, cimboram DJ Marotte tarsasagaban, finom 8-10 eves progressive klasszikusok forogtak.
Ujabb 1 napos bumli utan La Plata-bol Buenos Aires-en at busszal eljutottunk Asuncionba, ahol brutalis 90% koruli paratartalom es kozel 40 fok koruli hosegerzet fogadott minket.
Csodalatos vendeglatas kisert minket vegig, szallasunk a Hotel Comite Olimpico-ban volt, ahonnan tegnap este jottem el, mert hivatalosan 3

nappal a verseny utan mar nem jar szallas, illetve mar mindenki hazament, csak en maradtam itt egy kicsit felfedezni Asuncion szepsegeit kozelebbrol.. :)
Az elso szakasz egy 7 km-es krono volt, a hotelhez kozel, a repternel, forditos tema, eletem leglazabban vett es legszenvedesmentesebb kronoja volt, ami mindossze a 34. helyre volt elegendo. Az atlagpulzusom 190 volt a 10 perces erokifejtes alatt, ami alapjan nem volt sporolos, azonban ez a pihentseg es a 45 fokos homersekleterzet miatt volt ilyen magas, a valosagban szerintem visszafele vesztettem idot, mert 53-11-et eroltettem a fel-hatszelben, kicsit jobban kellett volna forgatni.
A masodik szakasz a csodalatos San Bernardino-bol indult, amit csak ma, 3 nappal a verseny utan lattam igazan, hogy micsoda kis paradicsom a to mellett. A szakasz 160 km volt, nagyreszt szakado esoben, igy szerencsere nem fottem meg annyira, mint a tobbi szakaszon, az elso 1.5 oraban szuperaktiv voltam, elsosorban csapatutasitasra, hogy ha tudom, szivassam az uruguayi szelezesmenoket a dombokon, ha van ra kapacitas - hat volt, csak eppen ok mind kibirtak, azonban az elso dombon nekem koszonhetoen legalabb 30an leszakadtak a mezonybol es nem sokkal kesobb emberunk vitte az elso hegyi hajrat, amivel kesobb a hegyi trikot is bebiztositotta.

100 km kornyeken, amikor epp kezdtem magam visszafogni es pihenni, mert vegetertek a dombok, es sejtettem, hogy regi ismeroseink, a Porongos uruguaybol minden bizonnyal lerakja szelre hamarosan, a mezony masodik feleben voltam, raadasul a paraguayi bajnok oriasit bukott, mert nekiment egy autonak szelezesnel, csak arra emlekszem, hogy uvolt a fajdalomtol, mert ripityomra tort a karja, es hogy hirtelen kerulok valakit. Ezutan kb. 5-8 perc full kuzdelem kovetkezett a szelben, ami alatt elfaradt lepotyogo embereket ertem utol, de nem sikerult felzarkoznom az elejere. Innentol a maradek kb. 60 km-t tulajdonkeppen 2 ember kivetelevel, aki hajlando volt forogni, vegig en vezettem, egyreszt duhbol, masreszt nem akartam masnap beerni a celba. Ennek eredmenyekent vegul 8-an maradtunk a kb. 20bol, akiknek nagyresze idegesito naplopo volt, es kettonek volt pofaja a vegen lesprintelni, jollehet a 20. hely korul meg jar par euro, de termeszetesen pont az a brazil sprintelt, aki egyszer nem vezetett. 12 percet beszedtem.

Ezutan a szakasz utan egy idegesitoen hosszu utazas kovetkezett, raadasul siman ott hagyott minket a busz, amin meg aludni is lehetett volna, igy az egyik kedves versenyszervezesben tevekenykedo ember sangyong jamuvevel jo komotos tempoban este 9re erkeztunk meg a brazil hatarhoz, ahova szamomra erthetetlen modon 330 km-rel odebb raktak a 3 es a 4ik szakasz - ma mar tudom, hogy a helyi fomufti erdekes forrasbol szarmazo penzevel erosen tamogatta, hogy ott legyenek a szakaszok.

A 3. szakasz tehat Pedro Juan Caballero-bol egy forditos uton oda-vissza, hullamos terepen, iszonyu melegben zajlott. A hosegerzet a para miatt kb. 45 fok, ilyet bicajon meg nem ereztem, amikor a mezonyben hatszelben ultem, egyszeruen majd szetrobbant a fejem a hotol. A szakasz fo erdekessege, hogy kaja es folyadek nelkul kellett elindulnunk, mert lerobbant a kiserokocsi. Mire talaltak masik autot, az utolerte a mezonyt, ketten hatramentek frissiteni kb. 15 kilinel, ezert jo husos birsagot szabott ki a megerto es kedves UCI biro, amit a vegen azonnal le is vontak a nyeremenyukbol. -ha jol emlekszem osszesen 250 CHF)

A 100 km-nel levo hegyihajra elott utolso erommel frissitettem a hegyitrikos emberunket, itt mar megint a hosegtol es nyilvas a keves folyadektol egyszerre nagyon felment a pulzusom, le is szakadtam kesobb es 25 km-t mentem a puszta kozepen egyedul, pofaszelben, azt sem tudtam mar hogyan uljek a bicajon, ugy ereztem soha nem fog vegeterni. Elottem, mogottem sehol senki. 8 km volt hatra, amikor utolert a Mauriek sora, veletlenul hatraneztem es megjelentek, ekkor ugy erezetem, ez felmento sereg lesz, 2 kilinel azonban elkezdtek megint rangatozni a naplopok, es az egesz sorrol sikerult ugy leszakadnom, hogy 2 perc kulonbseggel ertem be. Ez a szakasz nagyon kifingatott, beestek a szemeim es bedulult a fulem, ilyenkor sokaig tart helyrejonni, visszamentem a hotelbe, azonnal be a medencebe, lehutottem magam, rekuperacios ital hegyek betolasa, es kb. 2-3 ora mulva ereztem, hogy masnapra jol leszek. Sikerult egy fantasztikusat aludnom ejjel, a 4-ik szakaszra semmi bajom nem volt, se izomfajdalom, a szakaszon szuper pulzusokkal haladtam, szokatlanul alacsony 150-160 kozott a dombokon, azonban megutottem a 206-os maximumot. Szuletett sok-sok csodalatos foto, tobbek kozott egy olyan is, amikor a fordito elotti dombon a lider triko vert fosik mogottem lehajtott fejjel :-) Visszafele megint volt egy hogutam, aminek kovetkezteben megint az eleje es a tobbiek kozott maradtam megint ugyanazon a dombon, most azonban kicsivel hamarabb utolert 2 srac, akikkel tisztessegesen leforogtuk a maradek 15 km-t.

A szakasz utan a porongos-szal, akik vittek az elso helyeket kozosen mind allat modjara bicajosmezben ugraltunk a medencebe, remek feeling volt, megrogyasmentesen vegigmenni egy 4 napos versenyt 45 fokban, ket het pihi es 10 ora atmozgatas utan, erosen elgondolkoztam rajta, hogy mit kell valtoztatni az edzesmodszereimen..Hol vannak mar azok az idok, amikor rettegtem egy Gemenctol, ami "tobbnapos", 2 szakasz meg egy par perces prolog es a szezon csucsa volt.. Vittuk a hegyi trikot es a legjobb u23-as helyet, tovabba osszetett 5. hely es egy szakasz 3.-ik Cristian Brizuelatol, akinek nagyon sokat segitettem es ezert halas volt. Tisztesseges csapatmunka volt es tisztesseges nyeremenyosztas, remek elmenyek.

Kezdek megismerni egy ujabb orszagot, amirol eddig fogalmam nem volt, csak annyi, hogy van itt ket hasonlo nevu, -guay...Az argentinok, akik a szomszedban laknak, szinten csak hulyesegeket mondtak. Ez az orszag ugy nez ki, mind Del-Brazilia, zold, tropusi, az utak rendben vannak es szep hullamosak, a vilag legkerekebb popsijai illetve fantasztikusan osszekeveredett genterkepek gyujtohelye, akikbol raadasul 7 db jut 1 ferfira - ezen es egyeb okok miatt tovabbi nehany napot Asuncionban toltok, mielott visszamegyek Argentinaba, azon belul is a hirhedt San Juanba!

Vuelta a Bolivia és újra Dél-Amerika!

2010-11-25T17:49:00.000-08:00

Több, mint 3 hete indultam el otthonról, hogy fél év fizikaliag és szellemileg őrlő otthonlét után újra nekivágjak Dél-Amerika további felfedezésének. Ezeket a sorokat a Brown társaság Saltából La Plata-ra tartó erősen húgyszagú buszának „cama” (teljes ágy) osztályáról írom, miután szomorúan konstatáltam, hogy a maró ammóniaszag mellett még azt is megszívtam, hogy az utolsó széksor nem dönthető le teljesen, pedig én oda kértem a jegyemet és direkt meg is kérdeztem, dönthető-e rendesen. Egy sorral előbbre jöttem, mert egyelőre kevesen vagyunk a buszon, azonban a fedélzeti kísérőszakember információi alapján az 1600 km-es út alatt sajnos később még fel fognak szállni és minden széket eladtak. Az én helyemen jelenleg egy külföldi párocska ül, akik hátramenekültek a húgyszag elől, azonban nem kértek engedélyt a főnökől, ezért 5 perccel ezelőtt kialakult itt egy szócsata, melyben az idegenajkú gyermek igen gyengén tudta csak védeni az érdekeit, így egy idő után kénytelen voltam beszállni (mint náluk jobban beszélő idegen) és helyettük is engedélyt kérni a helyváltásra, ezzel lehűtve ezt a szerencsétlen kis mitugrászt, aki előadta, hogy itt ő a fönök és ez az ő háza, itt az ő szabályai érvényesek, illetve Argentína az ő országa és a külföldinek itt be kell tartani az itteni menetrendet – ezt a dumát először egyébként pont pár hete Bolíviában hallottam először, amikor a Santa Cruz-i reptéren a csomagszállító kiskocsiért folyó harcban elloptam egy kocsit egy hölgyike öreg segítőjétől, majd amikor értejött, elhajtottam, mivel az enyémet is elvitte előtte más, a csak azonban odajött, leteremtett és erőszakkal visszaszerezte a carrito-ját, én pedig hagytam, de azért megemlítettem neki, hogy vigye csak, mert látom, hogy bolond.

A kis bevezető után térjünk vissza az utazásra. A menetrend, miszerint télen kijövök ismét Dél-Amerikába - illetve Argentínába - az országba, ami annyi csodás élményt adott és ahol sokan szeretettel várnak – adott volt. A program azonban érdekesebbé vált, miután szeptember végén, a Bolgár Körverseny ideje alatt a Mauricio jóvoltából szerzett versenymeghívásból a Bolíviai Körversenyre sikerült egy magyarokból álló csapatot összeállítanunk.

November 3-án indultunk el hárman Budapestról Madridba, ahol 1 napot töltöttünk, másnap pedig a többiekkel együtt nekivágtunk az Aerosur társaság 747-esén, overbooking miatt a púpban, business class-en, hogy átrepüljünk Santa Cruzba, Bolíviába. Ez a légitársaság nem került be a kedvenceim közé, még úgy sem, hogy Madridban nagyon kedvesek voltak velünk utasfelvételnél, amikor a sok kecsuától szétválasztva felraktak minket a púpba, az ellátásunk azonban nem volt business class, a rendes kaja pedig igen gagyi volt, 1 db meleg étel, reggeliként meg két kis száraz süti, mindezt citrombaharapott és „nem szép” stewardessek tálalták.

Santa Cruz-ba helyi idő szerint hajnali 4-kor érkeztünk és egy nagyon érdekes kicsike vidéki reptér tárult elénk, ahol kb. 300 főre volt 80 db kiskocsi, azokat is a reptéri alkalmazottak uralták, hogy pénzért kitólják a poggyászt. Harcolt egymással a sok kicsi indián, hogy minél előbb megkaparinthassa a saját cuccát, amiben minden bizonnyal fontos importáru volt a spanyol rokonoknál tett látogatás alatt beszerezve és amely egy darabig megélhetést biA ztosít neki és kiccaládja részire.

Kiverekedtük magunkat a reptérről, vámkezelés abszolút nem volt, úgyhogy nyugodtan lehet vinni kábítószert Bolíviába, emberek! Azt hallottam, hogy ott nagyon drága...

A versenyt szervező Radio Fides embere, Emilio már várt minket a reptéren és egykettőre bepakoltunk a furcsa 1 ajtós kisbuszba és haladtunk a Hotel Continentálba.

Az első szakasz nov. 7-én vasárnap Santa Cruz-ból indult és oda is tért vissza, így verseny előtt 3 napot töltöttünk a városban, ami abszolút élhetetlen, hatalmas forgalmú dzsumbuj, egyetlen kellemes pontja a főtér, azonban mégis azt kell, mondjam, voltunk egy páran, akik számára egy kis érdekes varázst adott ez a város, minden bizonnyal azért, mert ennyi szép és kedvesen ránkmosolygó csajszit talán még nem is láttam egy helyen, illetve a piac, ahol életünk első kiszárított bébilámáit, sangre de grado-t, macskakarom-maca komplexeit, kimért kokalevelet, koka pomédét, stb. láttuk.

Az első szakasz 185 km volt, a versenyt nem is fogom részletezni, mert erről már megjelentek cikkek a Bringahirado portálon (ezeket is én írtam), de pár szóban annyit, hogy 40 fok volt és hatalmas szél, odafelé már óriási szélezések voltak, volt, hogy majdnem 70-nel haladtunk síkon.

Kivétel nélkül mindegyikünknek voltak görcsei a versenyen. A fordító után nem sokkal a rettenetes pofaszélben folyamatosan próbálkoztak, de nem bírtak eltávolodni. Itt úgy éreztem, hogy végig elől fogok maradni, mert csak ügyesen kell rakni a kereket, de a csapatérdekek miatt részt vettem egy olyan akcióban, ahol egy elmenésre 2 Ebsás kolumbiaival felértünk, tök feleslegesen, mert 1 perc múlva jött a mezőny is, ez azonban pont rosszkor fárasztott le, ugyanis pontosan ezután szakadt ketté végleg a sor. Mi hátrébb maradtunk a Szegával és 15 perc hátrányban értünk be és a görcsök miatt ez a szakasz is sokkal többet vett ki belőlem, mint amire a fordító után gondoltam. A kis grupettóban, amivel jöttünk, voltak Ebsa-s és Boyaca-s emberek is, jó volt látni, hogy azok is szenvedtek, csak sajnos velünk ellentétben ők később a magaslati szakaszokon feltámadtak, mi pedig már sehol sem voltunk.

Másnap egy pokoli 195 km-es szakasznak vágtunk neki, ami hármunk számára a verseny befejezését jelentette. A szakaszon ismét pokoli meleg uralkodott, 80 km/órás széllel, széllökésekkel megspékelve, aznap komplett házakat vitt el a szél.

Alig, hogy kimentünk Santa Cruzból, a chilei OGM-ból valaki úgy leugrott szélre, hogy végleg szétszakadt a sor. Én hiába voltam relatív elől, megint megszívtam ugyanúgy, mint már sokszor, hogy amikor előttem megnyílik a rés, azt megpróbálom bezárni, nem sikerül, nyomom tovább, hátulról pedig ugranak fel legalább 10-en, fel is érnek, de nekem nincs erőm még egy max sprintre, hogy beálljak valaki mögé, így a pelotonban rekedtem, ahol azonban 30 emberből kb. 5 volt hajlandó forogni és valamiért én mindig úgy érzem, hogy ebben részt kéne venni, pedig pillanatok alatt látótávolságon került az eleje. Akik akkor haldokoltak, később persze lábrakaptak és elkezdték egymást szétcincálni a pelotonon belül, ennek az lett a vége hogy egyre fogytak az emberek és mire elértünk a fordítóhoz másodmagammal, láttuk, ki hol helyezkedik el a mezőnyben, a távolság ugyan csak max. 10 percnek tűnt, a valóságban a fordító utáni blokkoló pofaszélben, ahol a peloton is csak 25 kmh-val haladt, hamar szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy 80 km-et ami még hátra van, nem tudjuk befejezni limitidőn belül (1 óra). Szépen telelett a zárókocsi elkeseredett versenyzővel, már nem is volt több hely, volt, aki a mentőben utazott. Egy újabb verseny, ami kudarcba fulladt. Egy dolog vigasztalt, ez volt a szörnyen hosszú és kemény szezonom vége, ezután pihenő jön és pozitívan tekintek a jövőbe.

Ezen a versenyen különös módi uralkodik: aki kiesik a versenyből, annak nem jár se koszt, se kvártély, nem lehet élősködni a szervezőkön, így hát barátaink, akikkel együtt utaztunk a zárókocsiban, már mind a saját szervezésű hazaútjukon gondolkodtak. Szerencsére mi, bukott európai „sztárvendégek” különös bánásmódban részesültünk és másnap reggel, amikor a mezőny brutálisan korán, 6-kor elindult a 217 km-es szakaszra, mindket visszadeportáltak Santa Cruz-ba egy bérkocsissal, majd onnan már aznap felkerültünk egy La Paz-ba tartó járatra – ezt azonban szintén úgy kellett kiharcolni, mert a szervezők elképzelése szerint mi Santa Cruzban kellett volna, hogy megvárjuk a többieket, nos az hatalmas szopacs lett volna, nem csak azért, mert 2 nap után már uncsi volt a hely, hanem azért is, mert nem láttuk volna pl. La Paz-t és most már így utólag elmondhatom, hogy ez felmérhetetlen veszteség lett volna, ugyanis ez a város ledöbbentő, semmihez nem hasonlítható és fantasztikus.

Megérkeztünk reggel 6-kor a La Paz-i terminálba, ahol inditottunk egy finom kis koka teával, majd előkerült a Radio Fides egyik embere, Luis és átvitt minket szembe a Hotel Boliviano Passport nevű érdekes álkoloniál hotelbe, ahol egyszerre voltak jelen ronda gipszstukkók, modern üvegfelületek, szinterezett műanyag-arany felületek, digitális óra és elefántcsont-kagylós, kurblizható régi telefon.

Már vendégként itt is járt nekünk reggeli, amit igen autentikus társaságban fogyasztottunk el, choliták között, akik ugyan 50 évesnek néznek ki, mégis ott van a hátukon a színes batyuban a kis pujájuk, ami saját és max. 1 éves és a székre való leüléskor azonban kicsomagolnak.

Reggeli után nekivágtunk a 3500 méter magasan fekvő hihetetlen főváros, La Paz felfedezésének. 2 óra alatt másztunk fel a város szűk utcáin a keleti peremre (mivel La Paz egy völgyben van, a perem két oldala pedig teljesen be van lakva), ez még 500 méter emelkedést jelentett. Túl azon, hogy semmihez nem fogható az élmény, amit átéltünk La Paz utcáin a hihetetlen mennyiségű árussal, cholitával, 50-es évek színes Dodge és GMC buszaival, hatalmas menéssel és forgalommal, azon gondolkoztunk, milyen lehet a versenyen a magaslattal megküzdeni, amitől így gyaloglás közben is majd befostunk. Egyszer próbából megkíséreltem kb. 1 percig max. intenzitáson felsprintelni a hegyoldal lépcsőin, a szívem és a tüdöm majd kiszakadt, és percekig tartott magamhoztérni :-)

Jártam már pár helyen a világban és láttam már jó néhány fővárost, de az a látvány, ami 4000 méteren, La Paz peremén állva a szemünk elé tárult, semmi máshoz nem hasonlítható – háttérben 6000 méter feletti havas vulkánokkal, a egész gödör tele vörös téglaépületekkel, egymás hegyén-hátán.

folyt. köv.

A Start Cycling Team kalandjai Európában

2010-09-30T09:34:00.000-07:00

Annyira sűrű volt a program augusztus eleje óta, hogy megint nem tudtam írni semmiről, pedig augusztus 10-én megérkeztek a vendégeim, 4 argentín és 1 chilei személyében: Maurizio, a Start vezetője és leadere, Manuel, a chilei ülő bika, Demis, a Sutterhome/Colavita ex-profija, Tomas, a kis, sűrű, ifjú tehetség és Leo, a jóindulatú, csak egy "kicsit" szétszórt segítő (a "szerelő" szót most így utólag már nem említem). Vártam őket, mint a megváltót, reménykedtem benne, hogy az igen laposra sikerült nyaramból megmaradt 1 hónapot (ami amúgy is a kedvenc hónapom), legalább remekül fogom eltölteni..Nos, eseménydús volt, az kétségtelen, nem kevés nehézséggel, de persze nyavajogni semmi jogom nincs, hiszen egy nyarat idén már letudtam az év elején..

Egy szerdai napon érkeztek meg a fiúk, éppen a csúcson dübörgő, nyári Budapestre, a Sziget hetében, másnap meg is kezdtük a komoly sportolói felkészülést a fesztiválon, ahol mellesleg a 3 Faithless koncertből, amit eddig láttam, a legjobbat éltem át. Kemény munkával kellett a fiúkat kipofozni a Szigetről, korán, hajnali 2 körül, tekintve, hogy másnap Szolnokra kellett utaznunk, az első megmérettetésre, GP Szolnok és GP Betonexpressz versenyekre. Enyhén szólva nagy volt a benyomás, amit kaptak, ráadásul egyikük sem volt még Európában, tátva maradt a szájuk, a szemeikkel meg csak moziztak.
Az én életem ettől naptól komplikáltabb lett, mint egy tourbillon, ugyanis a brazíliai közös versenyzésünk alatt tapasztalt, szuper-flottul működő szervezettségre lehelletnyire sem emlékeztetett a csapat, innentől minden feladat rám hárult, mondván, hogy én vagyok itthon, én beszélem a nyelveket, spanyolul nem tud senki errefelé, angolul viszont ők nem tudnak (a magyarról nem is beszélve, ami mint tudjuk, a nyelvek alfája és omegája).
Nézzük hát, hogyan zajlott az élet a Start Cycling team-ben, az ELSŐ argentín csapaton belül, ami Europában profi versenyeken csapatként indult!
Az első nehézségek már szinte azonnal jelentkeztek, kezdve azzal, hogy a segítőnek hozott Leo nem tud vezeti, tehát az összes versenyre a saját autómon kívül a második kölcsönautó mellett még 2 sofőrre is szükség volt mindenhol - már a Szolnokra való lejutásunk sem volt egyszerű, kerékpárszállítót nem tudtunk szerezni kölcsön, viszont hála a Vasi huginák (ezúton is ismét köszönjük, Era!) kaptunk egy második kék Mondeot, úgyhogy becsomagolhatott a cigánykaraván a két autóba - ezzel egyidőben kezdődött a kerékpárom erős mértékű amortizációja, ami a múlt hétvégi utolsó versenyünkig kitartott, ez idő alatt több karist lett a vázon, mint 2 év alatt.
Megérkeztünk Szolnok csodálatos betonrengetegébe, a versenyhez delegált remek modorú Miroslav nevű UCI bíró adta az első késszúrást, amikor közölte, hogy én nem indulhatok a Start csapatában, mert a licenszemen Merida van, és itt Merida is indul, akár van kölcsönadási papír, akár nincs. Végül úgy döntöttünk, ha már lejöttem, legalább bicajozzak (ezt már utólag bánom) és Szoba megengedte, hogy az ő színeikben induljak.
Mai napig nem tudom, hogy az amatőrnek számító szolnoki kritériumon - amit 30 perc után lefújtak a Cora parkolójában, mert sötét lett - miért nem indulhattam és egyáltalán mi köze volt az UCI bíronak egy nem UCI versenyhez, de teljesen mindegy, mert úgysem szeretem ezt a műfajt, inkább a másnapi versenyen idegeltem magam, ennek eredménye képpen sikerült a szálláson otthagynom a telefonomat és most így útolag, mivel 2 hónapja nem találom, igen valószínű, hogy a szeretett nemmondommilyenmárkájú L betűvel kezdődő szépséges órámat, amit nem tudom mi a sz*nak vittem versenyre, mikor sosem szoktam.
Ilyen hangulatban és egy pocsék alvás után elindultunk Tiszagyendára és innentől a sztorit nem is szinezem tovább, mert sosem ér véget a beszámoló - a gyanúsan (nem)működő, ám azt a szerelővel átnézetett átdobómnak köszönhetően az első nagytányérra váltáskor, majd erősebb pedálbataposáskor MÁR A RAJTNÁL egy akkorát estem, amilyet még hatvannal esőben sem, mivel a lánc kiesett és az üresbe majdnem teljes erővel nyomtam egy luftot. Ez az esemény nagyjából megbélyegezte min. az elkövetkező 2 hetemet, de valószínüleg az egész periódust, olyan igazi aszfalt által okozott égési sérüléseim lettek, amik miatt a szervezetem teljes gázzal dolgozott, hogy visszaépítse a bőrt, miközben az 5 órás edzésekhez is kellett energiát biztosítania. Közel 2 órát töltöttem a versenyben, ennek háromnegyede fullon üldözésből állt, majd orvosi autón kapaszkodásból, ahol legalább lebetadinezték a sebeket, majd felértem a mezőnyre, eltöltöttem ott kb. 25 percet és a gáton, ahol kellett volna erő a szélben, azt mondtam, hogy na jó, és Ruslan Ivanovval együtt beszélgetve visszagurultunk a rajt/cél területre. A fiúk végigmentek, igen gyenge helyeken, de hát én tudtam, hogy ennél több nem igazán várható az előzmények tükrében.
A következő uticél aug. 31-től a Szlovák Kör, ami igen rangos versenynek számít, a két verseny közti kb. 10 napot közös edzésekkel töltöttük ki, én már ekkor láttam, hogy egyikünk sincs elég jó kondiban egy puszta végigmenéshez sem, de magam miatt jobban aggódtam, tekintve a gyulladásos állapotot, a spontán hőemelkedéseket, amikre csak tippelni tudtam, hogy esetleg a tetanus okozza, stb.
A Szlovák Kör előtt azonban elkövettünk egy újabb hibát, ami ellen ugyan tűzzel-vassal tiltakoztam, mégsem ért semmit:
kiverekedtük magunkat egy 2 szakaszos lengyel versenyre, aminek már a nevét se tudom, de valami Majora Hubala, és valószínűleg utoljára volt 2.2-es minősítésű, kiindulva abból, ahogy az ír UCI bíró röhögött egyes dolgokon a verseny körül. 2 nappal egy 9 szakaszos komoly körverseny előtt felmenni Varsóig, bérelt minibusszal, odafelé eltévedve, este 9-kor regisztrációt lekésve, szakadó esőben, szép, színesszőnyeges, 70-es évek dizájn húgyszagú motelbe érkezvén, nem csak sok pénzbe került, de nekem biztosan nagyon sok energiába, mivel nagyrészt én vezettem, amikor pedig nem, akkor is képtelen voltam pihenésrea minibuszban. Egyetlen "pozitívum" a csak lengyel csapatokból álló (jóllehet köztük olyanokkal, mint a brutálerős CCC-Polsat) mindkét nap esőben zajló versenyről, hogy az első szakaszon az első hegyihajrán 3. lettem, így legalább elmondhatom, hogy helyen lettem egy UCI verseny hegyihajráján. Még 2x kellett volna harcolnom pontokért, azonban 100 km-nél inkább kiálltam, másnap pedig el sem indultam, mert tudtam, hogy aznap haza kell vezetnem. Vasárnap hajnali 4-kor értünk haza, reggel 9-kor pedig már kelhettem is, hogy visszavigyem a buszt.
Szlovák Kör
Maradt a hétfő, hogy csináljuk egy bringaszállítót, mivel kedden délután már a prológ volt Nyitrán. Dél körül vastelep és anyagok után rohangáltunk Csepelen, majd megkezdődöt a hegesztés. A bringaszállító egész jó lett, 4 bicajt stabilan szállítottunk vele, már csak annyi volt a gond, hogy négyen csomagokkal, tartalékkerekekkel, úgy leültük az autót, mint akik vasat mennek lopni a piros ladával - ketten tehát busszal vágtak neki Nyitrára eljutni.
Szakadó eső és hideg fogadott minket az egyébként igen profin kinéző versenyen, nagyon komoly peloton, akiknek a fele már du. 3-kor a görgőn ült az esti 2 perces prológra melegítvén. A kellemetlen versenyszervező melett, aki azonnal közölte, hogy nem adnak se sofőrt, se kísérőautót, megismertünk egy kedves tolmács csajszit, Ela-t, ő pátyolgatta a csapat érdekeit, ő harcolta ki végül a kísérőautónkat, amit az ex- Podbrezovás Delibor vezetett.
A prológ napján a hideg, esős időben elég krehácsos voltam, a technikás, macskaköves pályán Nyitra belvárosában a cyclokrossz világbajnok Stybar nyert, én a többiekkel együtt a mezőny utolsó harmadában, 18 mp-re végeztem.
Az első szakaszon 50 km alatt 3 bukás volt. Az utolsó kikerülésekor hátra keveredtem, majd hamarosan jött egy szélezés egy erőműnél, és pikk-pakk a sor végét alkottuk Tomas-szal és Manolo-val, 2 Kalev-es és egy Davitamonos gyerekkel együtt. Végül még tovább szakadtunk, tök feleslegesen, a 2 Kaleves is hülye volt, fél óra kepesztés után felértünk a mezőnyre ketten, ahol akkor kezdődött éppen a hegy, egy újabb leszakadást eredményezve. Én innentől kezdve egyedül lenyomtam a 170 kilis szakaszt, alig ettem, csak nyomtam, mint a barom, hogy lehetőleg minél kisebb hátrányom legyen - visszaérve Nyitrára az eleje már rótta a köröket, ott megállított egy bíró, közölte, hogy 20 perc a hátrányom, ezen meg is lepődtem (pozitív értelemben) tekintve, hogy több mint 100 kilit egyedül mentek, olyan viszontagságok közepette, hogy nem sok hiányzott, ahhoz, hogy leszálljak a bicajról, mivel olyan volt, mintha tél lenne. Ezek után azt mondták, csináljam meg a köreimet, és mérik. Lenyomtam 4 és fél óra után még 185ös pulzuson a hátralevő köreimet, csak legyen már vége. Érdekes módon a hátrányom 36 perc lett, utolsó előtti hely, mindezt úgy, hogy már a kocsiban pihenve néztem, amig egy 5ös sor körözget még. Állítólag gond volt az időméréssel.. Akkor még zavart, hogy huszonpár-perc helyett 36, másnap már nem, ugyanis a másnapi szakaszra nem támadtam fel, egyszerűen minden erőm elszállt, szenvedtem a bicajon, képtelen voltam kibirni a szélezéseket még úgy is, hogy egészen jó helyről kezdtem..Kénytelen voltam feladni.
A fiúkat ott hagytam versenyezni, elbúcsúztam tőlük, elmondtam, hogy ne haragudjanak, de ki vagyok fingva, idegileg és fizikailag egyaránt, alig vártam, hogy otthon lehessek és pihenjek - valami nagyon nem volt rendben. Másnap végig pofaszélben visszaverekedtem magam Nyitrára, ahol az autó állt, ez volt életem egyik legszenvedősebb 140 kilométere.
A harmadik szakaszon már csúnya mészárlás lett volna, azonban jó hír érkezett még előző este, és a rossz idő miatt lerövídették a szakaszt 190-ről 103 kilire, másnap azonban beharangoztak a csapat többi tagjának, sajnos a 4. szakaszon, ami már az Alacsony-Tátrában zajlott, Liptószentmiklós környékén, biciklireráfagyós körülmények között a biró extra jóindulatának köszönhetően (aki már előzőleg is beszólt, hogy "mivan, turistáskodni jöttetek?") limitet kaptak.
Amíg én otthon döglöttem, ők végigmentek a szakaszokon és az utolsó napon, kedden mentem értük - egy újabb teljes nap bicikli nélkül, 600 km vezetéssel - ez ekkor a 3 nap pihivel együtt tehát már a 4. napom volt edzés nélkül. Megint este lett, mire hazaértünk, megint holtfáradtan. A szerdai nap nagyjából a Manolo gyógyszerének keresgélésével telt el, mert valami kiütések lettek rajta, amitől majdnem megvadult. Ennek eredményeként 4 nap után következett bruttó 1 óra bicajozás. Másnap ismét semmi, mivel rögtönözve egyetlen lehetőségként egy gagyi balkán-expressz járattal este 6-kor elindultunk Szófia felé, a Bolgár Körre.
A Bolgár Körverseny
folyt. köv.

A csúcsszezon, ami már nem olyan, mint rég és érmek, amik igazán csak dekorációnak jók

2010-07-25T11:50:00.000-07:00

Kevés motivációt találok a blogírásra, mert az elmúlt időszak érzelmileg nem volt könnyű számomra, de azért történtek említésre méltó dolgok bőven, és szeretném azokat is megtisztelni a történetekkel, akikről tudom, hogy figyelemmel kísérik a blogomat (igen, vannak ilyenek, nem is kevesen! :-)

Június és július tulajdonképpen a csúcsszezon, ha az ember Európában kerékpározik - ez az az időszak, amit a legjobban szeretek és amire tulajdonképpen - akármennyire is sok hibát vétettem/vétek az edzésmódszerek és a felkészülés kutatása közben - mindig sikerült a legjobb formát kihoznom magamból. Ez idén sem volt másképp, csak egy eddig ismeretlen és kellemetlen szituáció húzta keresztbe a munka gyümölcsének a learatását: az elmúlt évek legmotiválóbb versenyeire nem jutottam el/meg sem rendezték őket.
Tavaly június vége felé, amikor az OB majd a Gemenc következett, a legjobb formában voltam az év során. Eredmény tekintetében ez persze nem mutatkozott, viszont az OB-n volt elől emberünk (Rónaszéki) így én semmit nem tehettem, hiába bicikliztem le a 160 km-t úgy, hogy szinte meg sem kottyant, zárkoztam fel többször úgy, hogy megszakították a sort, úsztak meg mögöttem minden körben a dombtetőn és lettem végül asszem 14-ik - csak én tudom, meg akik ismernek, hogy milyen remekül éreztem magam akkor. Következett a Gemenc, ahol az összes megasztár volt csapattársam sírt, mert esett az eső az első szakaszon, (csúszik a gumi, hideg van, ez a baj, az a baj) nekem viszont az is jól ment - kár, hogy akkor megint rossz helyezkedés miatt Tevel környékén a "vízválasztó" hegyen nem erő hiánya miatt maradtam a második csoportban, hanem mert technikai nehézségek és a csúszkálás miatt szakadt meg a sor. A mezőnysprintet nagyon könnyen nyertem meg, de ez csak a 36. helyet jelentette (nem, nem én voltam az egyetlen, aki sprintelt, hanem bizony Viperesekre és egyéb erős emberekre is emlékszem). A második szakaszt csúnyán elszartam, hiába éreztem jól magam, Szálka előtt nem ettem időben és a dombra érve leesett a vércukrom, ezzel sikerült az összetettben a végére kerülni - mindegy, ez volt tavaly. Aki ott volt, emlékszik rá biztosan, hogy húztam a sort, amikor kettészakadt a sor az első szakaszon...fél évig fájt a jobb térdhajlatom, de sajnos nem értünk fel, mert mások szinte képtelenek voltak kiforogni!
Nos, ez volt tavaly.
Idén az OB hetében elváltak az útjaink a Merida-HCT-vel (hál Istennek) --ezt nem is részletezem tovább, mert felesleges, csak annyit teszek hozzá, hogy hibáztam, amikor azt hittem, hogy majd jobbra fordulnak a dolgok a csapatban és megváltoznak emberek... Ahol nem szeretnek, onnan el kell jönni. Oda kell menni, ahol megbecsülnek. Szerencsére tudom, hogy vannak ilyen helyek!
Előre megmondtam, hogy azután, hogy engem kifúrtak, majd előbb-utóbb egymást is elkezdik furogatni. Ma már látom, csökkent a létszám, illetve cserélődtek emberek, már a "SZTÁR" sincs a csapatban. Egyedül szegény Szobát sajnálom, amiért ennyi energiát és pénzt fektet olyan senkiháziakba, akik a háta mögött röhögnek rajta.
Térjünk vissza az eredeti témára, az elmúlt időszakra.
A Merida-HCT színeiben szerepeltem a Tour de Pelson: itt csak magamat okolhatom, amiért nem voltam a végső nyerő elmenésben, mivel Keszthelyig sokat ugráltam elől, pedig tudhattam volna, hogy az néhány darab szemfüles ember, aki mindig elől van, az most is elől lesz, egyszerűen csak rajtuk kellett volna állni. Utáltak azért, mert "nem vagyok csapatember", de többek között ezért nem kummantottam ott hátul, mert gondoltam elől figyelem az eseményeket és megyek a legtöbb mozgásra. Egy pillanatban amikor a mezőny és egy próbálkozás közül két emberrel visszacsurogtam a mezőnybe és éppen kifujtam volna magam, jobbról látom, ahogy hatalmas sebességgel egyszerre az összes ász elindult (Ivanics, Kiss majd a Berkesi), természetesen itt esélyem nem volt betenni a kereket és tudtam, hogy ezzel vége számomra a versenynek. Nagyduzzogva ott maradtam a mezőnyben ahol kb. harminccal bóklásztunk, többször gondoloztam, hogy elmegyek valahogyan, de rám lett szólva, hogy lépjek ki és adjam le a mezt, ha ilyeneket akarok csinálni. Végül unalmasan végigbicajoztam a versenyt, mindezt úgy, hogy egy nappal előbb leutaztunk, szállást, kaját, nevezést fizettem a saját pénzemből, de amikor az elől lévő emberek pénzt nyertek, akkor már nem csapatként működtünk hirtelen és elfelejtődött a pénz szétosztása (tisztelet a kivételnek - Szoba a Vuelta kupán), ez már nem lepett meg, mert nem először fordult elő.
Következett a Vuelta kupa, abszolút nekem való pálya, tihanyi körözés, csodás meredek befutóval, 38 fokkal, imádom.
Ide már egyedileg kellett megoldanom a leutazást, mert már olyan hangulat volt a csapatban, így Gergely barátom levitt Keneséig, onnan pedig eltekertem Füredre, a többit meg majd meglátjuk.
Kivettem egy szobát a panzióban ahol a Vasiék szálltak meg, aludtam egy jót és reggel frissen, remek formában álltam oda versenyezni. Kiváló verseny volt, ahol az erőmmel semmi gond nem volt, viszont vétettem egy hibát ismét, ami nélkül minden bizonnyal dobogóra kerültem volna. Az első körökben voltak próbálkozások, a szokásos emberekkel, akik mindig arra appellálnak, hogy jó gyorsan elszöknek és onnantól majd megáll a mezőny, mint egy többnaposon ha több órás hátrányú versenyzőt elengednek - mert sajnos itthon valóban ez a divat az amatőr versenyen, mivel nincsenek igazán csapatok (vagy van emberük elől) egyéni versenyzők nem hajlandók összedolgozni azért, hogy felérjenek egy szökésre - de mivel ez egy nehéz pálya és meleg is volt, nem is igazán haladtak, a mezőny simán utolérte őket. Valamikor a verseny utolsó harmadában a Szoba elpattintott, erre jól emlékszem, mellettem történt, a lejtőn, senki nem mozdult. Majd 2 kört ment egyedül, ha jól emlékszem, és egyszer csak lent a vízparton megindult a Simon Balázs, akivel mentem én, a Szabóbiczók nevű csapattársa, kisgyerek a Prológból, illetve Sagát Artúr/Atlantis. Balázs mögött remekül elutaztunk az emelkedőn, ott átvettem egy kicsit, majd mikor kilankásodik az emelkedő és majdnem felértünk a Szobára (aki akkor már a Vig társaságában volt elől), a Balázs mögé befurakodott a csapattársa és olyan ügysen megúsztatott, hogy mivel én azt hittem, hogy csak pillanatnyi gondról van szó, nem kerültem ki azonnal, tudtam, hogy nem direkt csinálja, csak nem birta a tempót, viszont ennek köszönhetően a Simonnal elment a Sagát, én meg ott maradtam a 2 kisgyerekkel, akiket cipeltem a hátamon a verseny hátralévő részében, leszakadtak-visszaértek, "nem tudok vezetni, most értem fel" stb sőt, még tologattam is felfelé azt a Dévait, akinek volt arca ezek után egy centivel lesprintelni a hegytetőn az 5. helyért (nem értem, hogy azért, mert valaki fiatal, miért nem tud ja az ilyen alapvető dolgokat, ilyet nem csinálunk, ha haldoklunk és tologat a másik). Mindegy, nem voltam ideges, klassz lett volna az elejével feljönni a csodálatos tizenszázalékos befutón mondjuk az 1-4 hely valamelyikén, mert ismerve az akkori hegyi formámat, összejött volna, de hát a "volna" az annyi mint a nulla.
Ezek után a Giant kupa következett Gyömrőn, ahol két éve életem első dobogós helyét hoztam össze országúti versenyen itthon és mivel baromi erős voltam, reménykedtem megint valamiben. Ki is tekertem Gyömrőre, ahogy szoktam, remekül éreztem magam. Tudtam, hogy ha sprintre érkezünk, semmi esélyem, ezért ezen a versenyen a szó szoros értelmében fossá dolgoztam magam - erről a legjobb dokumentáció Tirszin János fotói, senkit nem látni annyiszor elől, mint engem. Az a forgatókönyv, ami 2 éve működött, most sajnos nem volt jó, hiszen a kedves embereim hátulról nem akartak felugrani rám és összehozni többen egy jó elmenést, inkább idézem "alig vártam, hogy felérjünk már rád" :-)
Az egyetlen eredmény számomra a "csapat remek szereplése" - abszolút 1-3 hely..és a remek fotók, amik rólam készültek. Jómagam sehanyadik nem lettem, mert miután a belem kidolgoztam és még nem is voltam annyira rossz helyen a sprinten, nagyon fontos volt a Viktornak félrelöknie, hogy "engedj ki", hogy a hatszázadik érmét is bezsebelje, mert amíg én kikerültem a szélbe a manőver miatt, ő berugdalta magát a 3. helyre..
Ez volt az utolsó közös versenyünk, legalább itt van egy fotó rólam emlékül, amin megnézhetitek, hogy néz ki az izomzat, ami durván meg van dolgoztatva :-)
Az OB hetében az időfutam után hivatalosan szétváltak az útjaink, így a várva várt OB-ra (ami ugyan a terep miatt nem igazán vonzott) nem mentem el. Nem volt kivel, nem volt hogyan, egyénileg pedig a világ lúzersége lett volna leutazni.
Akármilyen balkáni is, egy Magyar Bajnokság mégis fontos, ráadásul ahogy olvastam, igen izgalmas volt. A meridások "annyian voltak, mint az oroszok", mégsem birták berugdalni magukat a dobógóra, még úgy sem, hogy ahogy hallom, a Cadoron lógtak. Én még a történtek ellenére is hajlandó lettem volna segíteni és meg is volt hozzá az erőm.
Helyette elmentem régi cimborámmal, a Bohács Rolanddal Kincsesbányára, a tavalyi OB helyszínére, az Intersport kupára. Sikerült megnyernem ezt a nem túl izgalmas versenyt úgy, hogy egy métert nem spóroltam. és ez így van rendjén Sokszor félreértik, amit mondok, és esetleg nagyarcúságnak gondolják, de én soha nem nézek le más versenyzőket, és csak viccesen, rosszindulat nélkül kaskalázok le olyat, akinek térdigérő főzelékszínű zoknija van vagy seggközépig érő meze kitömve briósokkal meg kolbásszal, de hiába ez a 4. évem, az után a munka, energia és egyéb ráfordítás ill. a sok verseny után, amin végigmentem, nem érzem fairnek olyanok ellen versenyezni, akik az edzésre sokkal kevesebb energiát/időt fordítanak. Engem az erősebb emberek ellen versenyzés motivál, ugyanígy többet ér sokszor egy 60. hely profi mezőnyben, mint itthon egy arany a lángosharapó versenyen, de ezt sokan nem értik.
Az OB utáni héten még jobban kijött a formám, ilyet talán még soha nem éreztem, olyan volt, mintha tólna valaki, folyamatosan gyorsan mentem és fáradhatatlan voltam. Sokáig játszadoztam a gondolattal, hogy ezt ki kéne használni és elmenni a Gemencre úgy is, hogy idén ebből a nagy múltú, szép és nívós versenyből egy egyszerű amatőr kupa szintű verseny lett. Végül úgy dönöttem, hogy az arcátlan 5000 forintos nevezési díj, a szállás, az útiköltség és egyebek csak egy nagy pénzkidobás lenne, hogy 38 fokban kíséret nélkül esetleg ledefekteljek vagy kiszáradjak. A képeket és körülményeket elnézve abszolút nem bánom, hogy nem mentem, nagyon szomorú látni, hogy semmisült meg a legpatinásabb haza verseny, ami még tavaly is UCI kategóriás volt.
A Gemenc utáni héten hétvégén a Turulra nem mehettem el, pedig igazán nekem való lett volna, viszont a Balaton Soundot nem hagyhattam ki. Jóllehet zenei élmény nulla volt, David Guetta mint DJ iszonyatosan fos, azért mulattunk és jó volt lemenni a balcsira lazítani egy kicsit. Mivel tudtam, hogy nincs mire pihennem, viszont teljesen megvadultam a kerékpáron, kitaláltam, hogy hétfőtől-péntekig nyomok egy olyan blokkot, mintha egy többnapos versenyt mennék - magyarul rogyásig edzettem, 5 napig, back to back, majd pihi helyett egy megabulizás - hogy ennek mi lett az eredménye, arról hamarosan.
Az elmúlt hetekben gondolom mindenki emlékszik, hogy 38 fok körül járt napközben a hőmérséklet. Én természetesen leginkább 10-11 körül indultam edzeni, a legnagyobb melegben. A hosszú napokon a rekord 62.5 kg-os testsúly volt hazatérés után mérve, 65-ről indulva, tehát brutális vízvesztés. A legkeményebb napokon sikerült elérnem azt az állapotot, amit egy 190-es szakasz után is ritkán érez az ember: szembeesés, fülbedugulás, elvékonyult hang - súlyos oxigénhiány. Mégis sikerült az 5 napot úgy végigedzenem, hogy csak pénteken esett már nehezen, amikor a János heggyel kezdtem az istenhegyi felől, de Pátynál már megint haladtam! Gyanakszom, hogy a 3 hete újrakezdett napi 4 szem ReVO2lution segített ebben a brutális terheléstűrésben - nah de most jön a rossz hír: ezzel a blokkal legyaktam magam. A következő hétben kevesebbet mentem ugyan, de megint túl erősen, és nyeltem a hideg italokat, csütörtökre sikerült begyulladnia a torkomnak. Rossz lett a közérzetem és enyhe hőemelkedésem lett, ezután már tudtam, hogy a rettegett "Hegyek Pokla" nem fog optimálisan sikerülni, de végülis tök mindegy, itt már a Giant Gyömrő színeiben indultam, abszolút eredmény úgysem számított, korcsoportban pedig a Roland mögött második lettem, tehát egy ezüst bekerült a gyüjteménybe. A verseny messze nem volt olyan fájdalmas, mint ami a szintrajzból kitűnt, tekintve, hogy mezőny nem igazán volt, az első dobogókőremenésnél már csak 10-en voltunk, aztán már csak 7-en, a Fejes Gábor pedig egyedül simán tempózva képes volt hazaérni. Engem vert a viz mint a radai, nagyon melegem volt, fent a Vaskapunál meg a hideg rázott, nem voltam jól. Délután itthon azt hittem, betegebb leszek, de mivel vasból vagyok, gyorsan helyreálltam egy kis mézzel.
Külön megemlíteném, hogy a 3000 forintos nevezési díj mellett mindhárom helyezett kapott egy belépőt az ELEVEN gyerekparkba, amin a dátum tollal volt átirva (tiszteletjegy) és csak EGY FELNŐTT FIZETŐVENDÉG mellett érvényes.
Nem szégyellik magukat ezek az emberek, amikor ilyen díjakat adnak? Nem jött volna ki valami jobb a kb. 100 nevező 3000 forintjából, vagy muszáj a lehető legnagyobb kaszálni, akár úgy is, hogy közben halál ciki díjakat adnak? Ez egyébként itthon divat. Fényvisszaverőt, kulacsot adni nyereményként az ország legjobb bringásainak, ebben a rohadt nehéz sportban honoráriumként. Újabban fém érmék helyett 200 forint értékű szinterezett műanyag érmeket adni.
A szegény csóró argentinában a szemétdombkerülő versenyen 20 peso a nevezés (1000 ft). Az első 300 pesot kap (15.000). Észhez kéne már térni, mert nem lesz mindenki birka örökké és remélhetőleg nem fog elmenni, csak azért ,mert nincs más!
Tegnap, szombaton, a kedvelt zalakarosi versenyem helyett a szerencsi Erste tour fordulóra mentem el, mert a Giant-gyömrőnél való rövid vendégszereplésem keretében oda vitt a csapat. Nagyon köszönöm nekik a meleg fogadtatást, a tiszteletet és a köszönetet, amit kapok tőlük azért, hogy önzetlenül 175-ös átlagpulzussal végigverettem a versenyt elől, a Marci és a Roland az abszolút 1-2 helyet el is hozták. Nekem külön meglepetés volt, hogy becsúszott még egy kcs. bronz.
Amikor honorálják, akkor szívesen segítek más versenyzőnek, pedig én nagyon örülem volna egy olyan hatalmas szép kupának, amit itt adtak, mert még nincs olyanom - de engem ez a verseny nem hozott lázba, tudom, hogy lesz még alkalom, ahol jobban fogok örülni. Jó érzés volt, nekem egy egyszerű "köszönöm" is jól esik, és ezt (meg mást is), megkaptam a gyömrőiektől.

Rövid vendégszereplésem valószínűleg ezzel véget ért, mert hamarosan újra csatlakozom azokhoz, akiktől eddig a legtöbbet kaptam ebben a sportban, a START cycling csapatához!
Ha minden igaz, az augusztus és a szeptember kőbrutál lesz, szlovák és bolgár körversennyel tarkítva, szurkoljatok!
(azért az argentinokkal nem hagyjuk ki a magyar éjszakai élet és a "növények" tanulmányozását, tehát aki majd csatlakozni akar a mulatsághoz, keressen meg :-)

"Ciclismo" - unas letras de nuestro deporte / Óda a kerékpársporthoz

2010-06-29T02:00:00.000-07:00

A Facebook-on egy ismerősömnél talált szép kis óda a kerékpársporthoz, saját (mű)fordításomban, pár személyes élménnyel kicsinosítva

"Miért pont a kerékpár? Miért nem foci vagy vizilabda? Vagy úszás, vagy kajak, kenu?
Sokan kérdezik, amikor szombat este éjfél előtt már hazamész, miközben a többiek bulizni indulnak:
- Te meg hova mész?
- Haza, holnap edzeni kell, holnap verseny van...
- Miért, mit sportolsz?
- Bicajozom, kerékpárversenyző vagyok..
A kérdező arcán pedig látható a válasz, egyesek csodálattal néznek rád, vannak, akik értetlenül bambulnak, mások pedig csak röhögnek egyet..
A kerékpár szinte mindenki életében szerepelt valamilyen formában - az első sporteszköz/játékszer gyerekkorban, közértbe járásra alkalmas jármű - de kevesen vannak azok, akik arra gondolnak, hogy "ez az a borzasztó kemény sport, ahol kiköpöd a tüdődet a hegyen miközben 220-szal ver a szíved, összeesel a 38 fokban a kimerültségtől, elszállsz az útról 90-nel lefelé..."
Annyira kemény sport, hogy szinte reménytelennek tűnik, hogy eredményes legyen benne az ember, rettentő sok türelmet, idő- és enegiaráfordítást igényel, hidegvért és nem csak lábakat, hanem fejet is - nem azért, hogy legyen, amire a sisakot felvesszük, hanem hogy meglássuk, mikor érdemes egy szökésben résztvenni, ami esetleg a célig kitart, látni az ellenfél gyenge pontjait, miközben 55-tel kanyarodsz.
Ez a sport egy életforma, itt elérheted, hogy büszke legyél saját magadra, itt csak a saját szenvedésed legyőzésével jutsz kilométerről-kilométerre. Minden egyes edzésen felülmúlhatod önmagadat, legyőzheted a korlátaidat, ahol naponta növelheted a terhelést és örömmel tölt el, hogy képes voltál megint keményebbet kibírni, mint azelőtt.
Egy sport, amelyben ragyoghatsz, a legmasabbra emelkedhetsz, Te egyedül, miközben sok csapatban nem vagy senki, hanem nem haladsz gyorsan, ha nem vagy klasszis, ha nem vagy bevállalós és nincs karaktered.
Mert ebben a sportban bizony tökösnek kell lenni, itt más fából kell, hogy legyél faragva, kerékpáros nem lehet akárki!
Senki nem kel fel vasárnap kora reggel és megy edzeni havazásban 100 km felett, vagy indul versenyezni egy olyan helyre, ahova fél nap az út otthonról és mikor elrajtolsz, előfordulhat, hogy elszakad a lánc.
A bukások, eséses életünk részei - a kulccsonttörés, sebvarrás és varratszedés, sebláz, horzsolások és húzódások legközelebbi hozzátartozóink, csak a kerékpározás iránti szeretetünk segít legyőzni, hogy miután szakadó esőben estél és koszos sebbel zuhanyozóba indulsz sajgó testtel, elviseld, ahogy a víz belefolyik a sebbe és csíp, megtaláld az a pozíciót, amiben el tudsz aludni, ahol nem nyomja az ágy egyetlen fájó testrészedet sem.
Ez a hatalmas áldozat felrepít a magasba, ahol megérintheted az eget, az Isten lábát, amikor 2000 méteres csúcsokra justz fel a saját erődből, olyan erdei utakon, amiket alig ismernek páran rajtad kívül, 21%-os emelkedőkkel, ahol egy autó alig bír felmenni, de az áldozat és a munka ha kemény vagy, meghozza a csümölcsét, és bár a halálba hajszolod magad, kibírod, bírod tovább, a hegy tetején 200-as pulzussal, maró tüdövel, dübörgő endorfinnal a szenvedés és a gyönyör egyszerre van jelen és azt mondod magadban, "kemény vagyok", "én vagyok a legjobb", "megcsinálom, legyőzhetetlen vagyok, gyerünk, gyerünk!"
Ez a sport mindenkit megérint, ha közelről éli át, amikor nyersz, amikor már szinte csak a görcs rángat, de elsőként érkezel meg a hegyi befutóra, amikor 60 felett haladnak át a legjobbak a célvonalon.
Amikor legyőzöd a legmeredekebb emelkedőket, amikor hazajössz az edzésből átfagyva és szédelegve, mert a vércukrod majdnem a kóma szintjéig leesett, amikor az otthonodtól több 1000 km-re versenyzel, amikor 5 napot versenyzel egy héten, amikor elesel, amikor megsérülsz, miközben más sportokban egy kis rándulás miatt 1 hónapot pihennek - itt leszakadt vállal is továbbmész.
Amikor a nézők üvöltve bíztatnak az út mentén, amikor törődnek veled, csodálattal tekintenek rád mert egy olyan bukás után, amit nézni is fájt, visszaülsz és befejezed a versenyt, miközben több sebből vérzel, amikor bátrabb vagy, mint a többiek, bevállalsz, 80-nal mész lefele a jégesőben, álmaid vannak és napról-napra úgy ülsz a kerékpárra, hogy egyre büszkébb vagy arra, amit addig elértél.
Megtanulod a sport iránti alázatot, megismered önmagadat, tisztábban látod a problémákat, mert kitisztul a fejed a szabadban.
Téged más fából faragtak, Te kerékpáros vagy! Elismerést kapsz, megjelensz a sajtóban, érmeket, díjakat a dicsőség mellé, neked csak az út kell, vagy a velodrom, pár barát és a kerékpárod.
Férfinak kell lenni a javából, hogy százzal merj menni lefelé, hogy ne állj ki a jégesőben, amikor jajgatnak a mezőnyben, és csak az előtted lévő hátsó kerekét látod a párás szemüvegen át és az úttal a kapcsolatod mindössze két kerék, centi vékony gumifelülettel.
Ezeket átélve nagyon büszkén hordod a megkülönböztetett mezt akármelyik versenyen, ahol osztanak ilyet, a Hazád vagy a régiód nemzeti színű mezét akármerre jársz.
Bármely kerékpáros, akár amatőr, akár profi, megérdemli a tiszteletet, mert ha felülsz a bringára és jön egy kemény emelkedő, sokszor inkább visszafordulnál, elgondolkozol, hogy "miért csinálom ezt, ez nem nekem való", "nem vagyok én elég kemény ehhez" - de ha akkor továbbmész és nem adod fel, akkor egyből kiderül, miből vagy.. van, aki bedobja a törölközőt, inkább hazamegy és lefekszik a kanapéra tévézni és van, aki továbbmegy, még akkor is, ha pulzusmérőn már ijesztő számokat lát és a fejéből az összes vér a lábaiba ment, de csak megy tovább, tovább, még rúg párat a pedálba és megcsinálja, amit kitűzött - de vajon miért...?
MERT KERÉKPÁROS VAGY -az egyetlen riválisod Te magad vagy, mert képes vagy utolsó vérig küzdeni, mert tetőtől-talpig sportember vagy, egy született szenvedő, kemény, bátor és tökös, és ezért megérdemled a tiszteletet, akármennyivel is halad a kerékpár!
************************************************************************************
Eredeti verzió / versión original:

Encontré estas lindas letras en un perfil de un ciclista en Facebook:
"Por que la bici y no la pelota? ¿Por que
ciclismo? ¿Por que la bici y no el fútbol? ¿Por que ciclismo?
Mucha gente me lo pregunta, cuando un sábado a las 12 de la
noche tienes que marcharte para casa mientras toda la gente
se va de fiesta y te preguntan: ¿Por que te vas? Mañana
entreno, mañana corro... ¿Y TU A QUE JUEGAS? ¿?¿?¿? Yo
juego a la bici, soy ciclista. Las respuestas se ven en la
cara del que pregunta, muchos expresan admiración, otros se
quedan de cruces, otros se ríen.
La bicicleta es ese cacharro que todo el mundo uso alguna
vez, por el que tenías predilección cuando eres pequeño, es
ese deporte tan duro y extenuante que te hace perder la
consciencia, capaz de ponerte el corazón a 220 pulsaciones,
capaz de hacerte vomitar sangre.
Un deporte tan duro, como desesperante, en el que hay que
ser paciente y tener sangre fría, además de tener cabeza, no
solo son piernas, donde la cabeza hace falta no solo para
aguantar el casco sino para hacerte ver una escapada que te
lleve al triunfo, la que te hace ver los bajones y
puntos débiles del contrario mientras doblas a 55 por
hora.
Un deporte que es un estilo de vida, una forma de vida, el
deporte de mas orgullo personal, donde solo y repito SOLO el
propio esfuerzo de tu cuerpo te hace ser capaz de recorrer
Km. y Km., donde cada entrenamiento es una superación
personal, donde cada día que subes cargas el saco con
una anécdota nueva, un deporte que te hace brillar, llegar a
lo mas alto, a ti solo, donde por mucho equipo que tengas no
eres nadie sino eres bueno, sino tienes clase, sino tienes
raza, sino tienes huevos.
Un deporte donde hay que echarle muchos huevos, donde hay
que ser de otra pasta, para ser ciclista no vale cualquiera.
Nadie se levanta un domingo nevando a las 8 de la mañana
para ir a una carrera a 400 Km. de tu casa, llegas a la
parrilla de salida y se te rompe la cadena.
Un deporte tan duro, que las caídas son parte de nuestro
oficio, donde las clavículas, puntos de sutura, rodazuras y
rodillas maltrechas son el pan de cada día, es el amor por
el deporte, por la bici, por el sacrificio y el sufrimiento
el que te hace caerte un domingo estando 3º y correr ese
mismo miércoles con la boca cosida. Es un sacrificio tal que
te hace tocar el cielo, con colinas de 1700 metros, con
caminos que solo 3 mas conocen, con pendientes del 21% en
las que ni un coche sube, pero un hombre y su sacrificio y
pundonor le hace aguantar y aguantar hasta el borde del
infarto, cuando el sabor a sangre llega a la boca, cuando
solo piensas "soy el mejor" "soy el
mejor" "Lo voy a lograr, vamos, vamos vamos".

Es ese deporte que hace emocionar a cualquiera, cuando
ganas una carrera, cuando subes el puesto mas alto, el
puesto mas duro, cuando entrenas con 0 grados y vuelves para
tu casa de noche y congelado entero, cuando te vas a 1000 Km.
de casa a competir, cuando corres 5 carreras en una semana,
cuando te caes, cuando te haces daño, cuando en otros
deportes una simple sobrecarga es 1 mes de baja y en el
ciclismo corres hasta con una luxación de hombro, cuando la
gente te grita, cuando das espectáculo, cuando te apoyan,
cuando te caes y te vuelves a levantar, cuando le echas
mas huevos que nadie, cuando tienes una ilusión, cuando
cada día que montas en bici mas orgulloso te sientes, cuando
te hace crecer como persona, cuando te hace madurar, la
bicicleta te lo ha dado todo, te ha echo ver los problemas y
solucionarlos de otra manera. Eres de otra pasta, eres
ciclista. Te da= el reconocimiento, la prensa, las medallas
y el dinero, tu solo quieres caminos, pista, un par de
amigos y nuestras bicicletas. Hay que ser muy hombre, para
bajar a 100 Km./h. por una carrera granizando, dejando de
lado que solo te separan de suelo 2 ruedas de 28 ' tan
estrechas como una moneda de 1 peso.

Por todo eso, porque te sientes orgulloso de llevar un
maillot con unos colores, de representar a tu región/país
allá por donde vas, porque todos aquel que osa a montarse en
una bicicleta, sea amateur, sea un domingo o sea
profesional, merece mi admiración, porque cuando montas en
bici y subes una cuesta ya te dan ganas de ir para casa,
porque ya piensas "esto no es para mi " "yo
para eso no valgo" ...pero ahí se ve quien vale y quien
no, quien tira la toalla y se va para casa al sofá o quien
aguanta, sufre y sigue y sigue y sigue aunque tu pulsometro
diga PARA tu sigues y sigues...porque???Porque eres
ciclista, porque el único rival eres tu mismo, porque lo
serás hasta la muerte, porque eres un deportista de los pies
a la cabeza, porque eres un sufridor nato y te mereces
un BRABO PORQUE TIENES HUEVOS¡¡¡¡¡¡. El que no
esta dentro no sabe lo que es, como se vive, como se
sufre..."

Időfutam OB és elköszönés a Merida HCT csapattól - új társaság keresése

2010-06-25T01:52:00.000-07:00

Igen röviden és tömören: jóllehet nem lehet talán elvárni, hogy ha kétszer ülök a frissen kölcsönalkatrészekből összerakott fél-időfutamkerékpáron és másodszor próbálkozom a műfajban, minden tökéletesen úgy működjön, hogy az optimális teljesítményt tudjam produkálni, azért lehetett volna jobb az időfutam OB eredményem.. Az első fordulás után a felfelében beesett a lánc, az átdobóval nem tudtam felhúzni, pedig még gurultam pár métert, megálltam, megfordult a fejemben, hogy minek tovább menni, de a Vasi mögöttem volt és buzdított (bár azt nem értem, miért nem szállt ki betólni). Jó lassan feltettem, nagy nehezen belendítettem a bicajt felfelé, aztán mentem tovább. A fordítókból túl sok volt, nem ismertem a féktávot a telekerék miatt, baromi bénán kanyarodtam. Az áttételeket össze-vissza kapcsolgattam, sokszor feleslegesen döngöltem a keményet, pedig sokkal jobb volt a pörgetés, a Vasi buzdítása sokat segített, olyankor fel tudtam venni egy rendes ritmust, csak nagyon nem volt egyenletes az egész. A láncleesés a ritmusvesztéssel együtt, nulláról emelkedőre elindulással min. 1.5 percbe került, szerintem szerény becsléssel 2 perccel mehettem volna jobbat optimális esetben.

Nagyon köszönöm Csomor Erának a szépséges cockpit-et és a bukót, Simon Balázsnak pedig a telekereket - a Vasi kisérése az ordító Rammsteinnel pedig jól esett.
Az, hogy a jobb combom héfőn akkorára duzzadt, hogy alig fért a bicajosnadrágba és begyulladt az egész mert szétmartam egy szőrtüszőt és ez még tegnap is hőemelkedést produkált, nem tudom, hogy levett-e valamennyit a teljesítményből - ennyire tellett, megvolt a 185-ös átlagpulzus és nem spóroltam, az tuti.

Bükkaranyos gyönyörű fekvásű falu, kicsit sok a sötét színű ember arrafelé, de OB időfutam pályának ez ennyi fordítóval abszolút nem volt alkalmas - legalábbis nekem forgolódás nélkül egy irányba menni nem a lejtő végén fékezgetni majd nulláról elindulni nem tetszett. A rendezés hibátlan volt, a nézők (?) és a versenyzők száma elkeserítő.
Gratulálok Kusztor Péternek a győzelméhez, gyönyörűen forgott a lába, továbbá Kiskó Gábornak, akit ugyan nem ismerek, de mesélték, hogy kihagyás után tért vissza és már nem huszonéves, mégsem kapott sokat a Kusztortól, illetve a Vörös Ferinek, aki szintén nagyon jól ment, ráadásul komolyabb aero felszerelés nélkül!

A nap végén miután egy iszonyú sértő felháborító üzenetre keményen reagáltam és ez anyázásig fajult (bár nyugodt gyerek vagyok, azért a végtelenségig nem tűröm a gennyeskedést, ezért végül sajnos lesüllyedtem mások szintjére) hivatalosan megkaptam csapatvezetőnktől az üzenetet, miszerint nem lehetek jelen körülmények között a csapat tagja a továbbiakban. Győzött a proletárdiktatúra, hurrá!
Szerencsére nem hatódtam meg ezen, még nem tudom, hogy jutok le vasárnap az OB-ra, aki megy le és elvinne, kérem jelezze, illetve szívesen résztveszek bármelyik konkurrens csapat munkájában, ahol ex-csapatomnál minden bizonnyal csak normálisabb emberek fordulnak elő!

Szerelmes lettem az Androidba

2010-06-16T03:56:00.000-07:00

Azt hiszem ez a kép magáért beszél :-) Na jó, tudom, nem mindenkinek egyértelmű: Commodore 64 fut az Android-on.

A 66. ročník: Kassa-Tátra-Kassa 2010

2010-06-10T08:43:00.000-07:00

...avagy ami a Merida-HCT holnapról kimaradt

Rossz hangulatban, rettenetes időben (egész májusban szakadt az eső) gyülekeztünk a Milinél, hogy elinduljunk a 2010-es Kassa-Tátra-Kassára, ami már így utólag is elmondható, amint a kiírásból is láthattuk, az utóbbi évek legdurvább KTK-ja volt. Az amúgy is nehéz szakaszokat azonban idén a borzasztó időjárás tette még kegyetlenebbé, illetve számomra egy plusz teher volt a nagypofájú csapattársaim gerinctelen viselkedése, akik mellesleg vagy az első szakaszon feladták, vagy a többi szakasz valamelyikén, miután naponta tőlönk, a leszakadó csoportoktól is 20 perceket meg fél órákat kaptak.
Ez volt életem 3. "rocsnyíkja", a 3-ból kettőt befejeztem, jóllehet a tavalyit leghátul, az elsőt viszont 2 hónap edzés után 15 km-rel a cél előtt kellett feladnom a harmadik szakaszon, mert akkor is esett az eső és akkor is sikerült elesnem a 19-es szingóval egy saras kanyarban, amikor akkori csapattársaimmal a Gepidából Ferikével és a Horváth Zolival lökettük a zárókocsi előtt.
Évek óta hallgatom "nagytudású profi" csapattársaimtól, hogy egy versenyen a "végigmenés" semmit nem ér. Én vagyok a hülye amatőr akkor, amikor büszke vagyok arra, hogy 2 hónap edzés után 2007-ben kishíjján végigmentem, egy többnapos profi versenyen, sőt, a harmadik napon a szemem láttára szakadtak le azon a bizonyos emelkedőn egyes "nagymenők".
A legszomorúbb, hogy az egyik ilyen hatalmas "profi", akiről nem is olyan régen még azt hittem, hogy a barátom, - azon kevesek közé tartozik, akivel sokat edzettem együtt (mielőtt végleg elege lett belőle, hogy nem bírja a kemény edzést) és pontosan tudja, hogyan edzem, mennyi munkát fektettem abba, hogy erre a "szaros" szintre eljutottam - szintén elkezdett nagyon sunyin aljas módon áskálódni, beállt a többi okos közé, akik azóta rajtam vannak, amióta hazajöttem, mivel lumpenproletár-módra fáj nekik, hogy az unalmas szürke életük lepergése alatt velem mik történtek, hogy olyan sportolóktól kapok tiszteletet, akiknek a lábukat nem csókolgathatják, hogy olyan versenyeken volt lehetőségem egyáltalán részt venni, ahol ők soha nem fognak. "Igazságtalan" - mondta az egyik, "hogy a Pepe napsütésben edz, miközben mi itt szopunk a télben" - neki igazságtalan az, hogy kimentem az ismeretlenbe, egy embert sem ismerve és mindent amit összehoztam, csak egyedül csináltam, senkitől nem kaptam ajándékba semmit. A gerinctelenség túl nagy méreteket ölt és sajnos mivel olyan környezetből jöttem haza, ahol sokkal jobbak az emberek, nem irigyek, nem aljasok, a kontraszt most hatalmas, azonban remélem senki nem viselkedhet így büntetlenül és az élettől megkapják a kijáró pofonokat. Térjünk vissza a versenyre.
I. szakasz: Kassról Ótátrafüredre (Smokovec) ment, eredetileg Magyarországra is átjöttünk volna, de ez a már akkor is fennálló árvízhelyzet miatt törölve lett. Az időjárás olyan volt, hogy termóruházatban+esőruházatban egyszerre kellett menni, tehát a lehető legrosszabb, amikor mindent magadra kell venni és az mind átázik majd, cipelheted a kilós vizzel teleszívott cuccokat magadon, ami fent a hegyen a hidegben majd ráfagy a mellkasodra. Én pl. baromi bolhapiacosan néztem ki, Start cycling short, alatta a rettenetes Gepida kék hosszúnadrág, rajta króm Nike kamásli, felül Merida dzseki, rajta Incycle mellény..viszont a mellény impregnált volt, szemben a meridással, ami simán átázik és vitorlaméretű - igazi epikus szakasz.
A szakasz igy megkurtítva is 190 km volt, 5:40 volt az időm, valószínüleg a hideg miatt igen alacsony átlagpulzus, mindössze 145 és csak 188 max. A rettenetes idő ellenére remekül éreztem magam, új táplálkozási stratégiám után talán először volt olyan, hogy egy ilyen epikus hosszú, nehéz szakasz alatt sem fogyott el a glükóz az izmaimból annyira, hogy nagyon leessen a teljesítmény a végén. Nem nagy titok: szilárd kaját nem eszem 3 óra után. A mezőnyről - máig érthethetetlen (a többi szakasz ill. másokhoz mért erőnlétem alapján) módon - Stratena előtt azon a nehéz hegyen, amiről tudtam, hogy jön, mert a 2006-os bringatúráról ismertem - leszakadtam - ekkor a csapatból már csak a Szoba és a Müllner voltak ott. A tetőre felérve iszonyatosan elkezdtem azonban menni, sorra értem utól az embereket, hagytam is ott őket, végül 2 cseh gyerekkel álltunk össze, messze én vezettem a legtöbbet, és Poprád előtt nem sokkal értünk utól egy újabb kb. 10 fős sort, ahol már mindenki nagyon ki volt fingva, minimális vezetésre sem voltak képesek, én azonban szerettem volna haladni, semmit nem spóroltam, vezettem, kiforogtam, majd 2 ember után újra vezettem. Mikor megkezdtük a popradi emelkedőt, elhatároztam, hogy ezektől azért eljövök, úgyhogy pihentem egy kicsit aztán elgurultam tőlük, kisvártatva megláttam felfelé dülöngélni a Zolit, majd feljebb a Szobát, akit tisztes távolból követtem a befutóig, mondván magamban, szegény a szívzűrjével, hadd' örüljön, hogy ő ért be elsőnek a csapatból. Ezek után kaptam ősi barátomtól megint egy félresiklott megjegyzést, hogy "Pepe, minek nyomtad maxon itt a végén?"... Fent kb. 3 fok volt, tiszta vizesen gyorsan elindultunk a szállásra, ami ezúttal gyönyörű vadász-jellegű faház volt, és szerencsére itt 2 éjszakát töltöttünk.
Az első szakaszon feladta a legnagyobb pofájú, aki innentől már csak rontotta a levegőt a mezőnyben és nem hogy nem segített, csak bezavart, minden nap próbált csak annyit menni, hogy rólam ne szakadjon le, de végül szerencsére sikerült minden nap leszakadnia, úgyhogy jót röhögtem. Majd meglátjuk, most hirtelen pár hét alatt mennyire erősödött meg...
II. szakasz: Smokovec-Smokovec 3:40 130 km, avhr 152 max 195. A tavalyihoz hasonlóan Smokovecből indultunk és ide is jöttünk vissza, hasonló terepen, mint tavaly, csak nem mentünk át Lengyelországba. A legurulás után igen hamar bekezdtek a fiúk, volt egy olyan fennsík, ahol vicc nélkül 66-tal volt szélezés, olyan oldalszél volt, hogy egy kölök aki nem bírt a sorba beállni, majdnem felborult.
Sajnos a szakasz kulcs-hegyét leghátulról kezdtük meg a Szoba, Brückner, én egyaránt (a többieknek ekkor már nyomuk nem volt) így sikerült leszakadni a mezőnyről, azonban az emelkedő utolsó szakaszát meghúztam, ahogy bírtam, sőt lefele is vállaltam sokat, így összerázódtunk a Brücknerrel meg kb. III7 emberrel, később a Szoba is felért, ott volt az orrunk előtt az összetett 2. helyezett másodmagával egy rettentő szeles részen, aztán egyszer csak egy ufo-trükkel eltűnt.. Később felért ránk a Jordán is, az így összejött kis kb. 20 fős grupetto közös egyetértésben nagyon komótosan tette meg azt a hosszú egyenes lankát, ahol a szakasz lefelé elindult, így meg is kaptuk a kb. 20 percünket. Belőlem ez a szakasz szinte semmit nem vett ki, lett volna kedvem a végén még egyedül menni, de azért lehülyézés jár, ami talán jogos is.
III. szakasz: Smokovec-Kassa. Ez a szakasz úgy emlékeztem nem lesz nehéz, de mégis rettentő fárasztó volt, főleg az iszonyú lyukas utak miatt, ahol 50-nel idegörlő volt figyelni az 1 m2-en kialakult 4 hatalmas lyukat az aszfalton. Fordítva mentünk az első szakasz Poprád utáni meredek kis dombjára, a Szoba itt elhatározta, hogy ellép, és meg is csinálta. Fantasztikus, nagyon jól csinálta, mennyit számít, hogy fejben így ott van az ember. Az elmenéssel végig lökte, nem kellett vezetnie, a lyukakat is jobban látták, mint a mezőnyben, 5. lett. Még így, 8 hónap kihagyás után is produkált eredményt, na ez a nem semmi - természetesen a tiszteletet nem kapja meg továbbra sem a "nagymenőktől", hiszen nem ül olyan szépen a bicajon...
Mikor a koromsötét alagútban való elesés és sok lyukas szakasz után erős domb-megkezdés hatásaira már csak a Brückner és én maradtunk a mezőnyben, nem sokkal a vége előtt azért sikerült leszakadnunk, bár ezt nem gondoltam volna. Már nem is emlékszem, hogy volt, de annyi rémlik, hogy szar út után megnyúlt a sor, aztán jött egy kis kemény szerpentín, amit már hátulról kezdtünk. Innentől egy pár hülyegyerekből álló grupettóval begurultunk Kassára, idegileg kifáradva és a fogaink között homokkal, mert ma sem úsztuk meg eső nélkül.
IV. szakasz: Sokol - Sokol 126 km rádiózni szokol. Ez egy igazi embertpróbáló, kőkemény túlélő szakasz volt és ezt nem csak azért mondom, mert egyedül én érkeztem meg az elejével a csapatból, hanem mert az eddigieket is túlszárnyaló, borzasztó felhőszakadások és bukások tartkították ezt a hegyi körpályát, ahol ha jól emlékszem 6 kört tettünk meg.
Ez volt az a szakasz, ahol a legjobban éreztem magam, ugyanis a rajt du. volt végre, előtte délelőtt tudtam egy csodálatosat relaxálni, éreztem, hogy erős vagyok és magabiztosan indultam neki a szakasznak. Már az első körben durva tempó volt, aztán amikor olyan felhőszakadás kezdődött, hogy az előtted menő kereket is alig láttad, akkor már alaposan szétszakadt a mezőny, bár ha jól emlékszem, minden körben amikor hátranéztem egyesével-kettesével elgyötört arccal láttam felérni még a Dukla Trencsén néhány emberét is. Volt a pályán egy db. meredekebb domb, utána egy szeles fennsík, ami után a lefelé egy keskeny, nehéz lejtő volt, azonban mivel utána a falu következett, itt elől kellett lenni. Ezen a lejtőn volt egy veszélyes kanyar, vízátfolyással, ahol minden körben elestek. Nekem is itt sikerült ha jól emlékszem a 4. körben egy hatalmasat csúszni, mert legénykedtem, mivel egy páran megúsztunk, meghúztam neki, hogy a faluig visszaérjünk a mezőnyre - ennek eredménye képpen 50 felett néztem be a susnyásba, azonban megint sikerült szerencsésen esnem, mert egy oldalon csúsztam, fél perc pihegés után kimásztam az árokból, féltem, hogy itt véget ért a dal, felemeltem a bicajt, kettőt ráütöttem a fékváltókarra, és mentem tovább, előtte azonban végignéztem, ahogy a Jordán valamivel később egy másik gyerekkel ugyanígy lefekszik ebben a kanyarban - ő legalább megkérezdte, hogy "jól vagy?" - bár este hozzátette, hogy "mi hajt ilyenkor, a hetvenötödik helyért?" - nem hagyhatta ki ő sem, hogy ne semmizze le azt, hogy egy ekkora esés után, ilyen fos időben, visszaültem , felértem a mezőnyre, és az utolsó körben a hegyen a top 15-tel értem fel, a Sava-sokkal, stb és ha nem jön utána a falu, ahol már rossz helyen kanyarodtam és hátraszorultam, akkor igen jó helyen érkezek. Gratulációt csak a csapaton kívüli emberektől kaptam, többek között a kísérőinktől, akik végignézték az egészet, látták, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szakaszon 1 percet kapjak az elejétől - mert a befutónál a falu után meghúzták és bizony bekaptam az 1 percet "1 percet kapni 3 kilin, de durva", - mondta valaki, aki aznap 20 percet kapott...
A szakasz után remek kis tót mulatság volt Sokol falujában, jó kajával, és valódi tót-jenki countryzenével. Az evés közben azonban én teljesen máshol jártam és szomorúan azon gondolkoztam, mit keresek én ezek között a tirpákok között, majd eszembe jutott, amikor San Juan-ban a 6. szakaszon a bukásom után bekötöztek a velodromban a mentőautóban, majd kiszálltam, odajött a rádió, az interjú alatt kb. 30-an álltak körbe, és a végén megtapsoltak.. Megható volt.
V. szakasz: Kassa-Kassa 126 km 3:37 avhr (nem emlékszem de nagyon magas, 165 felett) max 200
Sajnos úgy tűnik a tegnapi esés bár nem fájt izomzatilag/csontilag, a nagyméretű sebekből adódóan bekavart a szervezetemnek. Ez a szakasz egy rettenetes szenvedés volt, az elején amikor a szintrajzon fel sem tűnő dombra felmentünk még Kassán, már rossz helyen voltam, és a verseny innentől csak kepesztés volt, mentem vagy fél órát 190 felett, utána összesen több, mint 2 órát küszöb alatt egy kicsivel, ezalatt nem ettem, nem ittam, mert csak hajtottam, hogy felérjek, de mivel szél volt, tisztes távolból üldöztem a mezőnyt. Soha nem sikerült felzárkózni, kifingtam, eléheztem, a hideg rázott, borzasztóan lettem, szenvedtem, mint egy kutya, iit már teljesen mindegy volt, csak érjek be valamikor. Kb. 20 kilvel a vége előtt végleg elbúcsúztam a karavántól, és egyedül bebaktattam, 12 perc hátránnyal, teljesen kikészülve. Kb. fél óra után tértem valamennyire magamhoz.
A verseny 745 km volt, kegyetlen terep és időjárás. A kb. 120 indulóból 87 fejezte be, a csapatunkból 8-ból összesen ketten mentünk végig, természetesen simán ignorálva van az én szaros 80. helyem az összetettben, de az a szomorú, hogy ezzel én lettem a legjobb a csapatból, gondoljatok bele, hogy akkor a többiek milyen szarok...:-)
Komolyra fordítva a szót, az összetettben tőlem 29 percre lévő nagyobbik Sagan gyerek sem mozgott sokkal frissebben, azzal a két rosszul időzített felesleges leszakadással, illetve megint csak a rossz helyezkedéssel könnyen összejön az a fél óra hátrány..Nem beszélve arról, hogy a versenyen kívül lévő a mezőnyben semmittevő csapattársaimtól annyit nem lehetett kérni, hogy hozzanak nekem egy innivalót az autóból, illetve azok után, hogy első nap leosztottak, hogy miért nem mosok biciklit (amiről azt hittem, egyértelű, hogy a kísérők csinálják, illetve az aki, feladta - legalábbis fejlettebb helyeken ez így működik) másnap lemostam egy olyan valaki bicaját, akire rossz volt ránézni, úgy ki volt fingva - én azonban hiába vártam, hogy a szakasz után, amikor mindenem kötözve volt és nehezen mozogtam, visszakapjam a szívességet..
Nehéz lesz ezt a pár hónapot kibírni ilyen társaságban, de muszáj versenyezni. Már abszolút nem motivál többet az itthon versenyzés. Inkább leszek nagyon sokadik pro conti csapatok között Dél-Amerikában, jó hangulatban, dolgozva a csapatért, megbecsülésért, minthogy itthon nagy senkik észosztását hallgassam, akik egymást szivatva esetleg előreverekedik magukat, majd szépen hazasétálnak a nyereménnyel és még a benzinköltségbe sem adnak egy fillért se.
Már alig várom, hogy jöjjenek az Argentínok!

SPIROTIGER FOR SALE / ELADÓ SPIRO TIGER

2010-05-31T06:27:00.000-07:00

Majd 3 év kitartó használat után kénytelen vagyok megválni ettől a csodálatos eszköztől. A "lufi'" az egyetlen olyan berendezés, amivel a légzőizmainkat kitartóan edzhetjük, hyperventiláció nélkül. Jóllehet ezek az izmok a sportfoglalkozás közben is dolgoznak, külön edzeni őket azonban nem tudjuk ilyen szinten, tehát a izom-elektrostimulációhoz hasonlóan itt elkülönítve, a többi rendszer lefárasztása nélkül, csak a légzéssel foglalkozunk.
Figyelemre méltó a SpiroTigerrel végezhető magaslati edzés szimuláció is, ami az egyik legkimerítőbb edzés, amit életemben végeztem. Ennek során olyan intervalokat végzünk, ahol lenyomjuk a vérünk oxigénszaturációját (pulzoximéter szükséges az ellenőrzéshez) olyan szintre, mintha több ezer méter magasan lennénk (létezik táblázat), tehát pl. 80%-ra, amely olyan állapot, hogy a leginkább a fejfájás, a szédülés és a szemünk előtt ugráló zöld foltok tolerálásával foglalkozunk, miközben alig várjuk, hogy véget érjen a "résztáv" - ezek után rendes légzéssel tartunk egy pihenőt, majd megismételjük a rettenetet.
A gép hibátlan, új ára 1000 euro, sterilizálva adom át új gazdájának egy 3 literes lufival, 120.000 forint ellenében.

PROMO VIDEO

Hazatérés

2010-05-17T13:31:00.000-07:00

Közel fél év után, másfél hete tértem haza Dél-Amerikából. Túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legkalandosabb, és legérdekesebb utazása volt és talán a "spanyol éveknél" is nagyobb behatással volt rám.
Elindultam innen ősszel, megérkeztem oda tavasszal, majd jött a nyár és ősz lett, mire hazatértem - itt pedig tavasz (? - jelenleg itéletidő és 10 fok május közepén..)
Több, mint 10 éve tervezem, hogy elmegyek Dél-Amerikába, mindig éreztem, hogy ott az én helyem, de még az elvárásaimat is felülmúlta.
Argentína mindent megadott nekem, amire vágytam: nagyon sok barátom lett, meghatott, hogy milyen jó embereket ismertem meg, szinte csak pozitív élmények történtek velem. Imádtak, szerettek, kölcsönösen szimpatizáltunk egymással, befogadtak maguk közé.
A csajok komáltak - elég volt szinte akcentussal megszólalni, vagy San Juan-ban kerékpárosnak lenni, ez szinte sztár-státuszt jelentett.
2 hónapot töltöttem Mar del Plata-n, ahol toronymagasan a világ legfergetegesebb bulijait láttam a tengerparton és az éjszakában egyaránt, ahol kontroll nélkül megy a borulás, együtténeklés a buszon, tűz körül táncolás a tengerparton, churro-val dobálózás reggel 6-kor a Manolo-ban.
Február elején elutaztam San Juan-ba, az argentín kerékpáros-mekkába. Ezúttal is megfogalmazódott bennem, hogy már ezért megérte 3 kőkemény évet belefektetnem a kerékpáros edzésbe, mert nagyon sok csodálatos élményt kaptam a sok szenvedés mellé cserébe és ha nem lenne kerékpár, nem lenne lehetőségem ennyi embert megismerni, ennyi helyre eljutni és ilyen élményeket megélni.
Február óta az argentin csúcsszezonba csöppenve volt alkalmam résztvenni a kalendárium legfontosabb versenyein, mentem a 34. Mendoza-San Juan -on, majd a 9 szakaszos Vuelta de San Juan-ból 6 szakasz (majd elestem), utána a Doble Chepes-en (3 szakasz), majd a Bebida rövid és hosszú változatán (itt született a legjobb eredményem, ami egy 8. hely) utána a Vuelta de Libres-en (amatőr vuelta) 3 szakasz (itt jobban kikészültem, mint bármikor, 3 óra alvással nem ment a versenyzés) majd kaptam egy meghívást a Start Cycling teambe, akikkel teljes konforttal elutaztam Brazíliába és egy fantasztikus csapatot megismerve mentem 2x 5 szakaszt a Volta Do Gravatai és a Tour de Santa Catarina UCI versenyeken.
Nagyon sok világklasszis sportolót ismertem meg, világbajnokokat, olimpiai bajnokokat, számtalan olyan kerékpárost, aki 5 éves kora óta a bicajon ül, több generációs kerékpáros-familia porontyai, a kupáik egy lakást megtöltenek. Szinte mindegyik barátságos, szimpatikus és arrogancia-mentes volt érdekes módon, nem olyanok, mint nálunk, ahol az utolsó senki is, akit a seggemre tapasztok, hatalmas megmondóember, nem fogja vissza magát, beszól, kioszt, nagy arccal mondja a süketet - sajnos nagyon sok mindent kéne tanulnunk arról, hogy hogyan kell normálisnak lenni.
Curuchet, Walter Perez, Fernandez, Borrajo, san juan-i legendák, mint a Nene Paez, Villalobo, Burro, Dotti, Argiro, Lucero, Richeze, stb stb vagy az öreg Topo Recabarren, akinek a házában laktam, a 70-es évek legnagyobb kerékpáros ikonja.
Szomorú volt rádöbbeni, hogy a magyar emberek nagy része mennyire messze van a "jó ember" fogalomtól.
Miért van az, hogy kint, ahol sokkal szerényebben élnek, sorral együtt odaadnak egy kölcsönkereket 5 perc ismeretség után? Miért van az, hogy gyanakvás nélkül, nyitott szívvel meghivnak a házukba, vacsorázni?
Visszahivnak a telefonon, nem tűnnek el, nem gyanúskodnak, nem mennek a játszmák, a csajok is tiszta lapokkal játszanak.
Egy hagyományos argentin "jelenség" az asado, azaz a közös hússütés, amit nagy társaságban rendeznek, általában kerti parti keretében. Ismeretlenként, magyarként, kb, 8 ilyenen vettem részt, mindegyiken teljesen más társasággal.
A vidékiek által (pl. sanjuanino) "rideg" porteńo-k (buenos aires-i városiak és a környékén élő nagyvárosi polgárok) számomra szintén nagyon szimpatikusak voltak, hiszen sok "platense" (La Plata-i) barátom lett, többek között a Start Cycling tulajdonosa, Maurizio és az utolsó napokban a szállásadóm, a Muńeco. Nagyon hálás vagyok mindegyiküknek és remélem, hogy egy napon én is vendégül tudom látni őket itthon és nem fog égni az arcom, ha idehívom őket - jelenleg úgy néz ki, jönnek ide versenyezni nyáron.
Másfél hete vagyok itthon, ezalatt az amúgy nagyon jó hangulatom már sokat romlott. A Belváros sokat fejlődött ugyan és ezt jó látni - az emberek azonban szinte semmit. Rosszindulat, irigység mindenhol. A házban a "trolis" beszól, hogy miért mosom a folyosón a kerékpárt. A szaunában ketten ülünk egy emberrel, kimegyek, zuhany, vissza, erre megszólal: "- Addig nem nyugszol, amig az egész padot össze nem vizezed?"... Hűvösen lereagáltam, nem ment fel az agyvizem, csak közöltem vele, hogy teljesen felesleges volt beszólni.
Mi értelme ennek? Miért keserítik itt egymás életét? Fel kéne már ébredni, önkritikát gyakorolni. A legcikibb dolog és amit a legkevésbé birok elviselni, amikor valaki szart se tud, mégis nagy az arca, mindent tud kritizálni, bár semmit nem rakott le az asztalra. Sajnos drága Hazánkban a TÚL SOK az ilyen ember.
Kedves csapattársaim, akikkel egyetlen alkalommal edzettem eddig együtt, mióta itthon vagyok, természetesen nem vártak meg (igaz, késtem, mert végleg letört az átdobó és le kellett szednem), ahelyett, hogy megkérdezték volna, hogy milyen volt kint, a szokásos szar humorokat dobálták, majd most hétvégén ketten közölték, hogy én inkább ne is menjek Szerbiába, mert minek két autóval menni, hiszen én vagyok, aki osztom az észt és mindent kritizál.. Szomorú.
Mostantól nem leszek toleráns a tahókkal, ha rendes vagy, az aljadékok eltaposnak és aláznak. Legyél azzal rendes, aki megérdemli.
Szerdától indul a rettegett ROCSNYIK, azaz a Kassa-Tátra-Kassa. Jól érzem magam, a fos idő ugyan lehangol, de annak ellenére, hogy milyen "előszezon" van mögöttem, nem vagyok széthajszolva, mint pl. 1 évvel ezelőtt. Szurkoljatok!

Búcsú Argentinától - új kalandok Braziliában, holnaptól Volta do Gravatai 2.2

2010-04-13T13:29:00.000-07:00

Az elmúlt hónapokban rengeteg dolog történt, amikről egyelőre semmit nem irtam, de a gépemen van néhány sztori, amik talán valamikor napvilágot látnak majd.
Elköszöntem San Juan-tól és a rengeteg embertől, akiket ott megismertem, megszerettem.
Új kalandok kezdődtek, szombat éjjel busszal mentem Buenos Aires-be, ahol már vártak az új cimborák, a Start team tagjai, majd átmentünk La Plata-ra, ahol 1 nap után már mentünk is tovább Braziliába.
Hétfőn reggel 5-kor indult a móka, 300 peso befizetése után el is hagyhattam az országot, majd elindultunk először Sao Paolo-ba, majd onnan vissza délre Porto Alegre-be. Este 8-kor teljesen halottan érkeztünk meg a hotelbe, Porto Alegre repteréről a versenyszervezés részéről biztositott 2010-es gyártmányú "pereces" Volkswagen busszal 120-szal lökette neki egy csinos kis laza csajszi.
A kaja fantasztikus!
Holnaptól megkezdődik a kemény munka, a Volta do Gravatai, 5 szakaszos, UCI 2.2-es (Tour America) verseny, az első szakasz 180 km, Gravatai-ból az állitólag gyönyörü, fehérhomokos tengerpartra fogunk megérkezni.
Remélem tudok minden nap irni. Szoritsatok!

Kozeledik az Argentin szezon vege - alakul a formam

2010-03-19T16:45:00.000-07:00

A Chepes utani nagyhalal utan megint egy kisebb szuperkompenzacio kovetkezett es elkezdtem haladni. Egyre kevesebb verseny van, igaz, meg tart a 10 etapos Vuelta Mendoza, de kozben itt, San Juan-ban vasarnap volt egy un. "libre" verseny, valami olyasmi, mint egy verseny otthon, ahol mindenki indulhat. Elozo este egy remek vacsorara kaptam meghivast, ahol pingpongoztunk hajnali kettoig, jollehet a huszabalas miatt igen rosszul aludtam, du. 5-kor megsem volt problemas elrajtolni a mindossze 75 km-es versenyen (egy kis kolat azert innom kellett, mert nagyon almos voltam).
A verseny a kornyeken volt, ismeros helyeken, vegig oldalszel es ket kis pup (amit nagyon elveztem), 6 kort mentunk, ennek nagyreszet igazi barom modjara vegighuztam elol, mert hogy "en most edzek". Az utolso korben a pupon vegre sikerult a sort megszakitanom, onnan par kili volt a celig, azonban 5-en megis hazaertek, mivel rajtam kivul nem sokan akartak elol menni, a mezonysprinten 3. lettem. 43.5-es atlag lett, mondjuk hogy egy "joskapista" versenyen - hat, van tempo errefele...
Hetfon a laza edzes vegen 30 kili steher volt 70-nnel, kedden csoportos edzes, szetverettem magam, 2 ora, 37-es atlag, szerdan hegyre mentunk, tegnap megint csoportos veretes.. ma-holnap pihenek es vasarnap a szezon utolso versenye, a mult vasarnapi palya variansan 105 km.

Merre tovabb? Haza vagy Braziliaba?

2010-03-09T16:03:00.000-08:00

A hetvegen lezajlott a rettegett 38. "Doble Chepes" klasszikus, melyrol sok jot sajnos nem irhatok. A mult hetvegen 3 napig latogatom volt, ez sok energiaba kerult es a munkavegzes nem a kerekparon tortent. Hetfon mar faradt voltam 50 km utan, kedden-szerdan pedig a Forjar-ral edzettunk, mindket nap 150 kilit, 4 es fel orat, mindket nap teljesen kiszaradtam, dehidrataltan, kifingva ertem haza. Csutortokon pihi, penteken 1 ora laza, szombaton pedig reggel 6-kor keltunk a korai rajt miatt, igy igen faradtan kezdtem meg a 190 km-es szombati szakaszt, ami a varakozasnak megfeleloen rettento kemeny volt. Tikkaszto hosegben az elso ket oraban meg egeszen jol ereztem magam, parszor be is tamadtam a dombokon, ebbol masoknak ki is alakult egy elmenes, engem azonban megusztatott egy gyerek a Pocito-bol, sebaj, gondoltam, visszacsorogtam a pelotonba, ahol volt egy rakas favorit. Amikor kezdtem kiszaradni es hatramentem vizet keresni (szerezni nem sikerult), egybol sikerult egy szelezesnel a kettevagott peloton hatso feleben maradni, mondanom sem kell, hogy ekkor a Forjar-bol mindenki elol maradt, igy ment veluk a frissites is, a hatralevo 100 km-t a lelekolo pusztaban teljesen kiszaradva iszonyat szenvedessel tettem meg, ha nem kapok egy kulacs kolat a cel elott kb. 40 kilivel, szo szerint leesek a bicajrol. Nem is tudom, hogy voltam-e mar ennyire kifingva, de mindenkeppen a top nagyhalalok konyvebe bekerulthet ez a verseny. Iszonyatos pofaszel volt, a vegen a csoportbol akikkel jottem, mar mindenki csak dulongelt a bicajon, tobb, mint 5 ora volt a szakasz, ezek utan elkepzelhetetlennek talaltam, hogy este 6-kor a varosi korozesen en meg bicajra fogok ulni.
Ebedeltunk, ledoltem egy kicsit, rehidrataltam amennyire tudtam, glukozos Sprite-tal, meg sok vizzel, nyujtottam, megmassziroztam magam egy kicsit.
A varosi korozes a varakozasnak megfeleloen rettenetes volt, a km oraban a maximum 70 km/h volt.. ez minden bizonnyal az elso korben tortent, valahol ekorul le is szakadtam, szerencsere volt kivel korozgetni, igy csak 1 kort kaptam, azaz 3 percet. Tok mindegy volt. 55 percet mentunk. Ejfelkor ertunk haza San Juan-ba, ahonnan meg 20 percet bicajoztunk dulongelve a hazig.
Varhato volt, hogy ezt nem fogom rendesen kipihenni masnapra. A 3. szakasz vasarnap Difunta Correa-bol rajtolt, du. fel 5-kor, a bicajok a kamionnal kb. 5 perccel a rajt elott... 5 perccel a rajt utan hegyihajra, ekkor mar nyult a sor, aztan jott a lejtmenet, amikor mar csak par szazalekos lejtorol beszeltunk, kb. negyed oran at 70-nel mentunk, hat ezt alig akartam elhinni. Caucete-be erkezve 7 kort tettunk meg a varos korul tizenvalahany kilis palyan, az 5. kor utan mar olyan erotlen voltam, hogy tiszta szenvedes volt a boly vegen szelarnyekban megmaradnom. Az utolso kor megkezdese elott ugy dontottem, nem gyilkolom tovabb magam, gurulgasztam egy kicsit aztan a nezok kozul behivtak egy tanyara, ahol kaptam kb. 3 kilo mezedes szolot, aminek a felet szepen el is csipegettem egybol, elgurultam megnezni a befutot, amit rettenetes 70 koruli sebesseggel Escuela nyert.
Vasarnap este olyan faradt voltam, hogy az leirhatatlan. Remelem sikerul kipihenni, mert ma, kedden, a laza menes helyett mar megint fel oran at 50nnel forogtunk 3-an.

A legfontosabb hir azonban az, hogy tegnap, amikor a repjegyet neztem a hazautra, kaptam egy meghivast ket versenyre aprilisban, UCI 2.2-es tobbnaposokra, egy argentin mixcsapatba, ahol minden koltseget allnak Buenos Aires-bol utaztatva. Jelenleg ugy nez ki, hogy egy ilyen eletre szolo oriasi lehetoseget nem fogok kihagyni, ezert elofordulhat, hogy nem fogok lila szajjal vacogva a hoszalingozasban tihanykupazni otthon...

Clasica "Doble Chepe" - az utolso versenyem Argentinaban

2010-03-05T15:32:00.000-08:00

Teljesen el vagyok tunve, a blogba nem tudtam irni sem a Vuelta-rol, sem arrol a sok fantasztikus dologrol, ami tortent januar ota - a gepemen azonban irodnak a sztorik, csak nincs lehetosegem felpostolni oket, majd utolag. Hamarosan hazamegyek, azonban most hetvgen meg egy 3 szakaszos kemeny menet var ram, a Doble Chepe.

73. Clasica Mendoza-San Juan 185 km, teljes befosas

2010-02-09T07:18:00.000-08:00

Sajnos teljesen el vagyok vagva a kulvilagtol, jelenleg a Forjar Salud csapat irodajabol irok, a gepem kifingott, mostmar a bios-ig sem jutok el. Roviden: vasarnap rettento faradtan es nagyon furcsa libegos allapotban 38 fokban rajthoz alltam a 73. clasica Mendoza-San Juan versenyen, az egyik legfontosabb verseny a regioban es az orszagban egyarant. Tomoren: 4 ora teljes befosas, 180-as ATLAGPULZUS. Lehet beirni a tudomanyok nagykonyvebe, mert 4 orat laktatkuszobon nem ertem, hogy lehet menni... 2 percre jottem meg az elejetol egy kisebb csoporttal, 45.3 km/h atlag, ami itt van, annak a fele sem trefa. A Richeze-csalad Mauro-ja nyert, akinek a tesoja, Roberto pl. a Betonexpressz olasz feleben teker. Jo geneket osztottak le a csaladban...
Nezomennyiseg eszmeletlen, orjongenek, 2 radionak adtam interjut, mint MAGYAR, a penteken kezdodo 8 etapos Vuelta San Juan-ra pedig hivtak egy csapatba, akikkel ma targyalok - hogy sikerul majd magam osszerakni addigra, azt nem tudom, ugyanis januar 15-tol feb 1-ig tulajdonkeppen ejjel-nappal buliztam, es olyan faradt vagyok hogy az leirhatatlan. Aki komal engem, az kivanjon mindenfele jot, hatha segit!
San Juan-rol roviden annyit, hogy egy igazi kis porfeszek, azonban sehol a vilagon nem imadjak ennyire a kerekparsportot es a versenyzoket, mint itt..

Bucsu Mardel-tol, uj kalandok a sivatagban

2010-02-05T17:27:00.000-08:00

Ebucsuztam fajo szivvel orok szerelmemtol, Mar del Plata-tol. Nagyon sok meselnivalom van, azonban mostmar San Juan-ban vagyok, a civilizacio itt meg gyerekcipoben jar, a notebookom be se indul egy klassz virusnak koszonhetoen. Mostantol a kerekpare a foszerep, vasarnap a Mendoza-San Juan nevu klasszikuson allok rajthoz, ahol 180 km es hatalmas nezotomeg varja a versenyzoket. Elnek-halnak itt a kerekparert, az egesz Forjar Salud csapat kijott fogadni engem a buszterminalhoz, hihetetlenul szivelyes es rendes mindenki, nagyon orulnek nekem, jelenleg Topito baratomnal lakom, kesobb jelentkezem!

Megérkeztem Facebook-ra

2010-01-27T14:51:00.000-08:00

Próbáltam ellenállni évekig, hogy ne legyen profilom még egy szociálnetwörkön, de végül beadtam a derekam... remek látni sok régi és új ismerőst, megtalálni olyan fotókat, amiket másképp nem láttam volna soha...
A chatet leszámitva ami folyton jön-megy, jól müködik az oldal. Itt megtalálsz:
http://www.facebook.com/people/Adam-Pepe-Adept-Werderits/100000626835265

Megjelent az "Adept - After BCN" EP!

2010-01-19T14:02:00.000-08:00

Announcement: after 6 years without commercial release, my latest single "Adept - After BCN" incl. remixes has been released TODAY thru Bonzai Urban recordings. Available on Beatport, Itunes, Amazon, etc.

Örömmel közlöm, hogy ma jött ki az új Adept single a Bonzai Urban gondozásában. Elérhető minden digitális lemezboltb...an, Beatport, ITunes, Juno, stb. Hamarosan hallgatható a Myspace oldalamon, addig is vedd meg és támogasd a müvészt! :-)

Beatport
Itunes

Karácsony, Újév, kétezertizezer

2010-01-04T16:58:00.001-08:00

Új évbe léptünk, BÚÉK mindenkinek. Megint eltelt 1 hónap és nem irtam a blogba, ennek egyszerü oka van: kialakult a helyi életformám, mondhatni "nem történik semmi" - értsd ezt úgy, hogy jelenleg nem utazgatok, itt vagyok Mar del Plata-n és szinte minden nap ugyanazokat az "unalmas" dolgokat csinálom, élem a helyi életemet, mit is irhatnék olyan banális dolgokról, mint pl.: edzés minden délelőtt, általában reggel 10-től, csodálatos időben, ami egyre melegebb, az óceán partján Miramar-ig vagy Mar del Sur-ig, néha hegyi körökkel a csodálatos kis oázisban, Sierra de los Padres-ben. Egyedül, csoportosan vagy a Ruben-nel, az újdonsült kollégámmal, aki világklasszis görkorcsolyázó (egy olyan sportág, amit nem igazán szoktunk látni sehol, azonban elég kemény lehet 110 kilit 40 körüli átlaggal menni görkorival), mászkálés a városban, amit továbbra sem unok, sőt, örömmel tölt el, hogy talán sehol nem éreztem még magam ilyen jól, megnézem a casino-nál az öregasszonyokat, ahogy együtt éneklik az érzelgős keserü dalokat, amit a müvésznő előad minden este a tömegeknek, mellette 30 méterrel össztánc egy másik előadómüvész dalaira, odébb pedig flamenco gitár párbaj. Sétálok a tengerparton, eső után szivárványt fotózok, lemegyek a strandra, gasztronómiai élményekkel gazdagszom nap mint nap, mert még mindig nem tudok betelni a szemem előtt készülő empanadakkal, tartakkal, tortakkal, sorrentinokkal, canelones-szal, pizzákkal stb. Sajnos ezeket nem tudom leirni, de nagyon bánom, hogy nincs már/még Iphone-om, mert az apró kis hangulat-videókkal legalább valamennyire illusztrálni lehetne dolgokat, a nagy kamerát pedig hazavitte a Jezabeus (megjegyzés: a mega-limited edition Argentina DVD tavasszal lesz kész)
Volt egy elég gyenge Karácsonyom, amit család nélkül sehol nem jó eltölteni, még akkor sem, ha itt az emberek vacsora után hajnali 2-3 körül kimennek az Alem utcára, ami tele van bárokkal és klubokkal, illetve összegyülnek a fiatalok a playa grande-n és isznak mint az állat, valamint petárdáznak - ámbátor katolikus ország lévén az ünneplés ezen részét nem igazán értem, mindenesetre többek között ezért is irigylem őket, minden alkalmat kihasználnak, hogy mulassanak. Nem keseregnek, hogy Dacia TLX kinézetü régi Renault-val nyomulnak, inkább megállnak és elkezdenek bemozogni, ha egy parkoló autóból dübörög az egyébként baromi unalmas reggaeton vagy cumbria.
28-án némi vacilálás után sikerült jó döntést hoznom és drága apartman helyett átköltöztem egy bicajos által beprotezsált hotelbe, ahol a főnök a már emlitett Ruben, igy végre sportoló(k) között vagyok és mivel ő is sokat edz kerékpáron illetve néha versenyez is, sokat beszélgetünk sportról és mesélünk egymásnak "háborús történeteket".
Ma együtt edzettünk, noha pihenőnapom lett volna, de mivel a hotel miatt néha tud csak délelőtt eljönni, ezért úgy döntöttem, vele tartok - természetesen 2 óra veretés lett a vége, igy elég hamar lezavartuk a fizetőkapuig és vissza a 226-on a kb 75 km-t.
Ha már itt tartunk, egy keveset az edzésekről:
December elején kezdtem el edzeni két hónap szinte semmi után és hirtelen már megint közel 20 órás heteim vannak, és hetente legalább kétszer sikerül elszabaditanom az indulatokat a közös edzésen, ami ilyenkor veretéssé változik - "la culpa del extranjero", mondják. Mostanra kezdem magam elég jól érezni, leszámitva azokat a napokat, amikor felszinesen, rosszl alszom (mostanában sürün előfordul, ugyanis a szemközti szobában egy család gyerekestül hajanli 1kor és reggel 6-kor egyaránt visit, nem értem mikor alszanak ezek) - ilyenkor továbbra is más ember vagyok, nehezek a lábaim, ásitozok (oxigénhiány) és nagyon magasak a pulzusaim.
Úgy döntöttem, az intenziv edzéseket megpróbálom max. kettőre limitálni hetente (ez persze nem mindig sikerül) illetve 3:1 arányban épitkezés:laza hét periodizáció van érvényben. Decemberben "észervétlenül" összejött 70 óra edzés, mivel az első kezdő hét természetesen egyből 11 órával kezdődött, a harmadik pedig már 20 órás lett - továbbra is fenntartom, hogy sokat ülni a nyeregben egyáltalán nem nagy szám, össze nem hasonlitható 3x20 perc küszöbmenéssel , 4-5 órás edzés után szinte simán helyrejövök másnapra, ha rendesen eszem és alszom. Tavaly télen ugyanezt éreztem, amig a folyamatos intervalozást el nem kezdtem, nem birtam magam legyakni semmivel. Decemberben ismét sok irodalmat olvastam és úgy döntöttem, idén óvatosabb leszek és közelitek a "klasszikus" edzésmetódushoz, ez pedig MAX 20% intenzitás, a többi sima aerób. Visszanézve a 2009-es edzéseimet, megdöbbenve láttam, hogy 40% (!!!)-ot töltöttem emelkedett laktátszinten (tehát tempo,küszöb, vo2max és anaerób), de mint tudjuk ezt az edzésmódszert nem az ujjamból szoptam, hanem időkorlátokkal rendelkező kerékpárosként próbáltam megtalálni a legjobban gyümölcsöző, rövidebb, de keményebb utat - két hónap folyamatos magas intenzitás után (min. 4x /hét) azonban elkezdenek szaporodni a túledzettségi szimptómák és az ember ahelyett, hogy visszavenne, azt hiszi, még többet kell edzenie, hogy erősebb legyen.
A Szilvesztert itt töltöttem a hotelben, Rubenékkel, remek vacsora volt, utána pedig tüzijáték-örület, mint Nápolyban annak idején, itt is elvetemült módon lökették a rakétákat a gyerekek és a papik egyaránt.
31-én megtelt a város emberrel, percenként 70 autó gördült Mar del Plata-ba, beindult a csúcsszezon és valóban olyan, amilyennek nem tudtuk elképzelni a Jezabeussal, amikor itt volt - minden tele van, a strandokon mozdulni nem lehet (pedig van vagy 20 km), az utcákon a centroban, güemes-ben és egyéb zónákban egyaránt hatalmas a menés. Csak annyit mondhatok Jeza, hogy nagy kár, hogy ezt nem látod, más képed lenne MDP-ról, mint ahogy annak idején megmondtam, de kiröhögtél, hogy túlzás - ez a világ egyik legjobb helye!
A tengernek köze nincs a Karibhoz, a város csak távolról emlékeztet Biarritz-ra, hiszen erősen jelen van a délamerikaiság, ettől függetlenül a feeling, ami itt van, verhetetlen. Mindenki argentin, nincsenek ostoba kiabáló olasz turisták, buta amerikaiak, bamba németek, semmilyen európai, sem más egyéb. Itt, a világ másik felén van egy csúcson dübörgő nyaralóhely, ami hatalmasabb tömeget fogad, mint bármi, amit eddig láttam, talán Miami Beach van még versenyben Spring Break idején. Millió féle arc, meghatározhatatlan, keveredett, európai arcú argentinok, szép latinok, csúnya, sötét latinok, indiánok és egyéb nagyon "dél-amerikai" kinézetü, illetve kicsit romás tipusok.
A centro-ban inkább a szegényebb, egyszerübb figurák császkálnak, mig Güemes-ben és a Playa grande környékén a menő porteno-kat látni.
Január 15-én elvileg már nem lesz helyem a hotelben, ugyanis akkor még többen érkeznek, azonban tervjeim szerint akkor mennék San Juan-ba, ahol jelenleg már 38 fok van.
A helyzet azonban az, hogy nem szeretnék elmenni Mar del Plata-ból, még nem élveztem ki teljesen, hiányoznak még bulik, hiányzik mégtöbb sétálás, strandolás, lazulás, mielőtt abszolút a kerékpárnak dedikálom magam, ugyanis San Juan-ban minden csak arról fog szólni. Edzés és versenyzés az argentin kerékpár-fővárosban, ahol a legnagyobb és a legkeményebb mezőny van, ahova a helyiek közül is többen elutaztak már.
Új év, új motiváció, új élmények, új célok, új tervek. 2010-es emphasis a kerékpározáson és a zenélésen lesz. Január 19-én jelenik meg az "After BCN" Adept kislemez, több, mint 6 év szünet után, a legendás belga Bonzai kiadónál - de erről bővebben később!

vacsora

Vivir la vida Marplatense

2009-12-15T15:23:00.000-08:00

Reggel 8:50-kor ébreszt a hircsatorna. Most, hogy a Pomar-család megkerült (mind meghaltak), épp a napi aktuális kodobálásos, kék tintával töltött vizágyúzós tüntetést mutatják Buenos Airesben a Congreso elott, amilyet szelidebb formában mi is láthattunk, mikor ott jártunk. Felhúzom a redonyt, vetek egy pillantást az óceánra, örömmel látom, hogy tüz a nap - kevésbé örülök viszont a konstans rohadék szélnek. Beküldök arcba egy kis reggelit budin, zabpehely, alfajor, dulce de leche, banán és hasonlók formájában és megiszom a mate-mat.
Felöltözöm "kerékpáros jelmezbe", befújom magam faktorral, mert sajnos már fosok a sugaraktól, meg lettem ijesztve. Lemegyek a duplaharmonikás sárkányliften és a Los Troncos nyugalmas utcáin keresztül elgurulok az Almafuerte és az Independencia sarkára a benzinkúthoz, ahol minden reggel 10-kor gyülekezik a csoport. Ma, hétfon, ketten voltak és csak egy laza kört mentek, mert hétvégén versenyeztek - igy én hamar elköszöntem és elindultam Miramar irányába, délre, végig az óceán partján. Rettenetes pofaszél, jó lassan tettem meg az 50 km-t Miramarig, úgyhogy igazán jól esett a 2 db empanada és a kóla, amit elfogyasztottam visszaút elott. Visszafelé repülés, veszett hátszélben, pillanatok alatt hazaértem, megvolt a mai 110 kili, végig az Atlanti-óceán partján, nyugalomban, napsütésben, de rohadt nagy szélben. Egyéb napokon nem kell egyedül szenvednem, általában 6-10 fo vesz részt a közös edzéseken és a nem túl izgalmas 266 úton teszünk meg 1 vagy 2 kört. A múlt héten megjelent az edzéseken Juan Curuchet, aki tavaly fejezte be igen eredményes pályafutását 43 évesen, 28 év versenyzés után, miután már nem volt mit megnyernie. A hab a tortán a pekingi aranyérem volt madisonban, Walter Perezzel - ez Argentina két db. aranya közül az egyik volt, ennek eredményeképpen az ember nemzeti hos, itt mindenki ismeri. Elmesélte, hogy hazaérkezésükkor 300.000 ember várta Mar del Plata utcáin. Láttam olyan Rapido Argentino buszokat, amikre ok voltak felfestve, "Bienvenidos campeones" felirattal. Szegény Bodrogit nálunk ki a tököm hivta meg akár egy talkshow-ba is, amikor ezüstöt nyert a világbajnokságon? Pár perces ismeretség után felvetette, hogy menjek januárban a Juaniékkal (a fia, akitol a kereket kaptam) San Juan-ba, mert ott van tisztességes kerékpáros élet és komoly versenyek - jelenleg nagyon úgy néz ki, hogy igy is fogok tenni. Ma olvastam, hogy minden bizonnyal Juan volt az utolsó ember, aki madison-ban aranyérmet nyert, ugyanis le fogják venni ezt a számot az olimpiáról. Az ember hatalmas karriert futott be, fél életét Európában töltötte, olasz bázissal, Mosertol Cipollini-ig, mindenkivel ment, többek közt az Amore Vita-ban. Pályaversenyzo létére évi 30.000 kili volt a programja, ennek eredménye az a hatalmas motor, amivel még mindig rendelkezik, ugyanis 44 évesen, már nem aktiv versenyzoként is kimegy a világból csukott szájjal, rezzenéstelen arccal, miközben én eléggé szenvedtem a szembeszélben a párjaként, amikor jó 20 perces vezetésünkre került a sor..
A héten elokerültek a karácsonyfák, van nálunk is lent a portán egy szép agyonpakolt darab. Ebben nincs újdonság, láttam már napsütésben Karácsonyt, nem is egyszer, azonban itt hivatalosan is nyár van (illetve még csak tavasz).
Szombaton délután a skippeltem a csicsikálást és lementem a strandra. Remek ido volt és 6-kor is melegen sütött a nap. Kezd egyre több ember lenni a parton. Esténként a csodás Güemes és a kevésbé csodás, de számomra mégis érdekes és barátságos centro utcáin sétálgatok. Bevásárlok a Toledo-ban vagy a Disco-ban, megveszem a turrónt, a Matarazzo
spaghettit, aminél finomabb tésztát még nem ettem és mindig tökéletesen al dente, és nagy mennyiségü alfajor-t, ami továbbra is a no.1 argentin termék számomra - ezt reggelizem, ezt eszem, ha nem akarok lemenni és nem akarok semmit elkésziteni. Megveszem a szemem elott sütött empanada-kat a Güemes pizzeriaban a Robert DeNiro-szerü gyereknél, lesétálok 1 blokkot a partig és ott fogyasztom el, melegen. Bemegyek a zöldségeshez, az utcán, nem egy tetves Tescoban, veszek egy kiló ciruela-t meg frutilla-t. Késobb betérek az Il Pebetto-ba a szodásüvegszemüvegü archoz, ahol a Jezabeussal eloször ettünk, aki a super milanesa-t 7 peso-ról 8-ra emelte, viszont már nem olyan lassú az
elkészités, mint annak idején, de azért a tüzogéppel való csomagolást még mindig megmosolygom magamban.
Ma elkészitettem életem első pizzáját, prepizza alapból persze, igazán finom lett! (lásd fotó.)
Nyugodtan, gondtalanul fütyörészve sétálgatok, ha kedvem tartja, veszek 5 dulce de leche-vel töltött churro-t 5 pesoért. Nézelodhetek, ameddig akarok. Nincs hajsza, nincs feszültség, nincs stressz, nincs anyázás, nincs veszekedés, nincs cigánykodás, nincs pofavágás, nincs beszólás, rosszindulat. Kösz, remekül érzem itt magam!

Származási hely: mardelplata

Az új kerékvágás

2009-12-03T13:19:00.000-08:00

Jezamen hétfőn visszateleportált az öreg kontinensre és szerencsére sikerült látnia Mar del Plata azon negyedét, ami nélkül egy egészen más kép maradt volna benne a városról és hiába magyaráztam volna neki utólag, hogy márpedig ez milyen rohadt jó - ez pedig a Güemes, dél-kaliforniai jellegü, alacsony házas, helyenként chalet-kkel megtüzdelt szuperlakályos övezet, melynek szive maga a calle Güemes, mellette már a Los Troncos van, a hihetetlenül jó anglo-normand Biaritz-design házakkal, valódi kőből, nem karton, nem papundekli, mint az USA-ban. Ez a zóna van a legjobb helyen: közel a strand, közel a centro és közel vannak a tronco-k.
Múlt szombaton ellátogattunk a Sobremonte diszkókomplexumba, ahova nem volt túl nehéz vendéglistára kerülnünk - egy emailbe és egy telefonba került. Volt vagy 5 különböző helység, a techno-tól a reggaeton-ig. Láttunk pár olyan dolgot, amint még soha, mint pl. a helyi sztár élő fellépésén tomboló kiscsajok, akiket nem értjük, hogy engedtek be, hisz max. 15-nek néztek ki, meg betépett, furcsán táncoló lánykákat, de a hangulat hihetetlen jó volt az egész helyen. Összeismerkedtünk egy társasággal, akik lánybúcsút tartottak, azonban mikor reggel fél 7-kor (!!!) távoztunk, mert felkapcsolták a villanyt, elindultunk közösen reggelizni, pont a menyasszony tünt el és ebből elég heves perpatvar alakult ki - ekkor udvariasan elköszöntünk és hazasétáltunk a szép chalet-ket nézegetve.
Tegnap óta megtaláltam hosszabb távú lakhelyemet, amivel igen elégedett lehetek, noha az álmom, hogy egy chalet-ben lakjak, nem valósult meg (egyedül képtelenség kibérelni egyet, illete lehet, csak 5000 peso/15 nap a min. ár = 250 rugelló) legalább a másik álmom, hogy a boulevard maritimo-n legyek, igen - ez azt jelenti, hogy az óceánpart mellett vagyok, első fronton, 2 sarok a casino, 2 sarok Güemes, közel a centro - az öregéktől a Sutep-ből való átköltözésem 2 sarok legyaloglásába telt. Az erkélyről remek a kilátás, egész nap nézhetem a tengert és az óriási Quilmes neonreklámot, ha akarom, illetve a szomszédban lévő hatalmas, igen rettenetes, kb. 40 emeletes Havanna-házat. Az épületben 3 sárkánylift is üzemel (2 harmonikaajtót kell behúzni, argentin specialitás) valamint egy Jirasko szerü fekete kicsiló és tevékenykedik lent. Egyetlen probléma van, ami megoldásra vár, ez pedig az internetkapcsolat. Látok pár jelet a környékről, azonban mind kódoltak és egyébként is gyenge a jelerősség, remélem ezt sikerül megoldani, mert nagyon fontos - átmenetileg majd átjárok Don Omar-hoz netezni.
Végre megkezdődtek az edzések! Majd 1 hónap telt el bicaj nélkül, ezalatt jóformán 0 edzésmunkát végeztem, leszámitva 1 spinning órát, a napi 5-8 órás lótástfutásokat városokon át a túra alatt és a hegymászást - ehhez képest (vagy éppen ezért..) nagyon friss vagyok, a lábaim pillekönnyüek és az elmúlt három nap edzései után minimális fáradtsággal tértem haza, pedig a mai 100 kili azért már erősebb volt.
A bicaj téma szezon vége óta hanyagolva volt, most azonban van miről mesélni: minden bizonnyal a legjobb helyre kerültem az országon belül! Pillanatnyilag majd' az egész argentin válogatott itt edz, mivel az ország legjobb velodromja itt van Mar del Plata-n sőt, mint azt már meséltem a Szövetség is itt székel. Hála az elnökúrnak és Sra. Mirtha-nak, a bicajom megőrzés alatt volt, amig kirándultunk, múlt hétvégén raktam össze. A hátsó kerekembe a csapágyat nem sikerült beszerezni, azonban Juani, az olimpiai bajnok papa nagy reménység fiacskája, 5 perc ismeretség után azonnal felajánlott egy MOST kereket, gumival, racsnival, anélkül, hogy megkérdezte volna, meddig maradok, mit csinálok, tudok-e bicajozni, mikor adom vissza, stb. - otthon ugyanezt a saját csapattársaimtól is csak esetleg immel-ámmal kapnám meg. Ha már itt tartunk, pár szó arról, hogy milyen "JÓ A HANGULAT" (Fradi belső-humor) és hogy néz ki az a közös edzés, ami minden nap reggel 10-kor az Almafuerte és az Independencia sarkáról indul: most, hogy itt edzenek a nagyok, kb. 20-an vagyunk, ez állitólag normális esetben 10 fő szokott lenni. Köszönnek a "magyarnak", mert el lett hintve, hogy jön velük majd edzeni a "magyar". Mindenki bemutatkozik, kezetfog, nem arcoskodik, nem szól be, hogy ki ez az amatőr és mit keres itt - ráadásul szőrös is a lábam, ami nagyon kaskalán néz ki. Előre köszön, megvereget Bongiorno, aki a CSF-Navigare-ban teker, Giro-t ment, Petacchi-t kihivni képes sprinter - ma elszakadt a lánca, akkor már csak 5-en voltunk, mind megálltunk, gyorsan megszerelte, markolt egy kis koszt a járda sarkáról, ledörzsölte az olajat, nyomtunk neki vizet kulacsból és mentünk tovább. Itt van az edzésen Walter Perez, aki Juani papájával, Juan Curuchet-tel aranyat nyert Pekingben madison-ban, illetve a jelenlegi párja Fernandez, ők is köszönnek, bár Walter kicsit savanyú arc. A többiek között egy rakás U23-as illetve még egy arc, aki pályán valami világklasszis. Mindenkinek fekete a racsnija és koszos a lánca, mégsem kaskalázzák le egymást. Tegnap lelukadtam és nem volt belsőm, azonnal kaptam egyet. Nem győzöm hangsúlyozni, amit már százszor probáltam elmagyarázni otthon a "nagyoknak", hogy minél nagyobb valaki, annál jobban visszavesz arcból.
Ezekhez az emberekhez képest azok, akik otthon kiméletlenül osztanak mindenkit (itt nem a humorra gondolok, hanem a rosszindulatra) képesek a kedvét is elvenni annak, aki szeretne kerékpározni és frissen csöppen egy közös edzésre - valójában csak lökijóskák. Az első lépés ahhoz, hogy otthon több versenyző legyen, illetve legyen utánpótlás, az, hogy például ezen változtatunk - ez a magatartás egyébként a magyar társadalom nagy részére igaz sajnos, de ezen változtatni igen nehéz lenne.
Az edzések egyébként eléggé lightosak, egy kicsit tempósabb, mint egy Flórián tér, mert rettenetes nagy szél van és ezért muszáj löketni. Mindenki rettenetes nagy fordulaton teker. A válogatott úgy tudom a Kolumbiában tartandó pálya-világbajnokságra készül (ennek utána kell nézni, itt hajlamosak pánamerikai dolgokat "mundial"-nak nevezni), ezért ők a délelőtti 70 kilis kör után majd délután végeznek komoly edzésmunkát, gondolom én
- ez lehet az oka annak, hogy amikor fordultunk a második körre, akkor 5-en maradtunk, innentől löketősebb volt, elég jól haladtunk a szélben, főleg Bongiorno verette elől, ez igy 100 kili volt. A vidék, amerre haladunk, abszolút nem irigylésreméltó, sőt, eléggé pukkanat. Miután kijutottunk a városból az ócska betonlapos burkolaton, befordulunk egy
nyugolmas sokadrangú útra, ahol szinte egy autó sincs, majd kimegyünk egy másodrangúra, ahol orditó áthuzottbicajos táblák vannak - ezen egyszercsak megfordulunk és a városhoz visszaérve lehet menni mégegy kört. Őszintén szólva már most unom ezt az útvonalat, de nagyon örülök, hogy minden nap tudok menni erre az edzésre, ugyanis bztos, hogy
megőrülnék ebben a szélben egyedül, szivem szerint az Atlanti-parton mennék, ami csodaszép, nem értem, miért nem mennek arra - azt mondják veszélyes. Mivel már du. 4 óra van, most ledőlök egy kicsit. Mások már rég alszanak ilyenkor, minden zárva van. :-)

Két nap betondzsungel után újra az atlanti parton

2009-11-29T17:26:00.001-08:00

Kedden éjfélkor visszatértünk a betondzsungelbe. Odáig jutottunk, hogy Buenos Airestol - ami eredetileg a tervezett habitátom lett volna - már feszült vagyok. Zajos, koszos és nagy. Értékelni kell különlegességét, hatalmasságát, az egyes negyedek egyediségét és különbözoségét, azonban én már nem akarok forgalmas utcákban a zajban, buszokból kiömlo koromfelhoben mászkálni, foleg nem azután, amiket az elmúlt napokban láttunk. Az érzés valamivel rosszabb volt, mint amikor annak idején a nagyobbacska west USA túra után visszatértünk az agyonmotorizált Dél-Kaliforniába. Éjfél elott nem sokkal ültünk be a reptér elotti taxiba, amivel kapcsolatban nem volt sok eloitéletünk, tekintve hogy az Aeroparque Newbery-re belföldi járatok érkeznek, gondoltuk itt annyira nem megy a hiénáskodás - hát tévedtünk. Beszoptuk az elso igazán kellemetlen lehúzós projektet (magyar mércével mérve persze nem volt nagy érvágás a kb. ezer forint, de ha azt mondjuk dupla tarifa, az már aljasabban hangzik). Hatalmas forgalom éjfélkor, hosszú sor a taxiknál, gyorsbeültetés, csomagtartóban gáztartály, mint mindig, ezért a csomagok egy része az utastérbe. Eldindultunk, majd kezdett gyanúsan hosszú lenni az utazás. Mivel tudtuk, hogy a reptér nem sokkal a Retiro mögött van, nem értettük, mit keresünk Palermo parkos részei mellett, miközben kb. nyolcvannal külpöli neki és bekezdi az elbeszélgetést, hogy milyen volt délen, hátha elbambulunk. Amikor kb. 10 perc utazás után újra megláttam a repteret mellettünk és baromira szaladt a taxióra, elborult az agyam és elkezdtem lökni a szöveget a taxisnak, hogy mi a radait keresünk már megint itt, miért nem a Retiro felé megyünk, nem vagyunk mi gringók, hogy hülyének nézzen, stb. Hebegett-habogott, hogy a Retiro este le van zárva, aztán pedig azt magyarázta, hogy arra veszélyes és o nem kockáztatja az életét 20 vagy 40 pesoért. Eközben a taxióra lelassitott, de igy is 40 peso lett a vége az utazásnak kb. 15 helyett. Beparáztattam a csávót, lefotótuk a taxiját, mire próbált enyhiteni, a 42 pesos végösszegre "csak" 40-et kért, vállon veregetett, megköszönte szépen, majd a leheto leggyorsabban elhúzott. Akármekkora szám volt, igy is kifizettük, egye fene. Jelenleg a lehúzási mérleg ezzel billent csak ki, hiszen eddig nem volt túl jelentos a bukták száma: beszélhetünk itt a dupla buszjegy rátáról Bariloche-ban (6 peso bukta = 300 Ft), az öregasszony taxis gyanúsan szaladó taxiórája a Glaciar Martialról lefelé (kb. 5 peso-val több a normális tarifánál = 250 Ft) illetve néhány nem pontosan ellenorizheto, de hektikusan alakuló italár a mardelplát bárokban. Az ország müködésébe rendszeresen és hivatalosan beépülo meglepo lehúzásokról, mint pl. a cubierta, reptéradó, kikötoadó, stb majd késobb részletesen irok.
A kellemetlen taxiút a Hotel Concorde-ba vitt minket az calle 25 de mayo-n, ami egy igazi kegyetlen, keskeny, magas, sötét, de igen forgalmas tipikus Bsas-i utca, amik a nagy avenidákat szelik keresztbe. Hivatalosan 3 csillagos hotel létére ez volt eddig legborzasztóbb szállásunk, 4 csillagos árban, olyan alvást lehetetlenné tévo finomságokkal, mint zúgó ki-be kapcsolgató klima 2 centire a fejemtol, sipoló, tüsszögo ezerrel tépo buszok, tüntetés, ahol dobot vernek, petárdáznak, dudaszó, miazmás. Ezért a borzalomért szerencsére kárpótolt minket az a remek luxuskategóriás szállás, amit ennél kicsit olcsóbban foglaltunk a következo éjszakára, a legkiemelkedobb helyszinen, az obeliszk mellet, a plaza republica-n. A recepciós ugyan faszfej volt, ami Argentinában nem divat (nem gyozom hangsúlyozni, hogy milyen soha nem látott segitokészség és kedvesség dol itt mindenkibol) de a tomkrúz-gorkagyerek-szerü maletero rendes volt, megmutatta a szobát, amit a 330 peso-s ráta helyett 250-ért vettünk ki a hotel lobbyjából létesitett internetkapcsolaton keresztül. A kilátásunk top notch volt, az balkonról készitett csodás fotográfiák megtekinthetok az Ushuaia galériában. Nem mindennapi látvány volt a 30 fokos városi levegot 2 fokkal lehüto eso és a brutál pára után megjeleno dupla szivárvány az acélszürke égbolton.

Származási hely: ushuaia

Meglátogattuk a hotel spa-ját is, ahol szaunázás, jacuzzi és egyéb programok vártak ránk - a liftben reklámozott "vendégek számára ingyenes" lehetoség a valóságban 15 peso volt fejenként, "ez nem belépo, csak a törölközo dija" magyarázattal, saját törölközot vinni nem lehet kitétellel. Nem hagyhattam ki, hogy ne emlitsem ezt meg nekik, remekül szórakozom, mikor ezeken a megjegyzéseken kicsit elpirulnak, minden bizonnyal egy turista sem szokott reklamálni - jómagam nem kedvelem a hazudozást, becsapást (magyarul: cigánykodást) akkor sem, ha 500 forintról van szó.
Remélem nem adtam azt a hamis benyomást, hogy ez az ország ilyen. A kiokositott, trükközös nagyvárosi esetleg ilyen - mint szinte mindenhol. Az ország déli részét keresztbe-kasul átszelegettük és sehol nem találkoztunk ezzel a jelenséggel, mindelhol korrekt volt mindenki, segitokész és - foleg egy magyarnak - meglepoen kedves.
Egy kis esti pihegés után elindultunk, hogy körülnézzünk szerdán, egy nem kifejezetten bulinapon a bsas-i éjszakában - legalábbis az elérheto részén. Elmentünk San Telmo-ba, ahol a hires utcán tangózás zajlik - ennek esetleges megtekintése minket amúgy sem hozott igazán lázba, igy nem halunk bele, hogy ezúttal nem sikerült látnunk. A legmozgalmasabb plazoletán a nyomulás szintje kb. egy szezoneleji zsenge lisztferivel vetheto össze, magyarul ergyafon. Átlökettük magunkat a Puerto Madero-ra, amit egyébként sem láttunk eddig, pedig egy nagyon állat londoni docklands szerü kiköto, dizájnosan bevilágitott régi hajódarukkal és egy modern ciber hiddal, illetve mindkét oldalon éttermekkel, bárokkal. Minden bizonnyal nagymeno ardzsentájn emberek apartmanjai vannak itt a parton, mögöttük pedig a Sun, Claro stb székházai ágaskodnak szerény 80 emeletekkel. A mulatság itt is gyengusz volt, bár minden étteremben ültek jó egzisztenciával rendelkezo urak és hölgyek, mi nem erre voltunk igazán kiváncsiak. Az egyetlen klub-szerüségbe, aminek nagyon hülye neve volt (Asia de Cuba), nem mentünk be palimadár módjára 50 pesoért, mivel eléggé kongott, az esetleges hajnali 3 órási beindulást pedig nem volt lehetoségünk kivárni.
Jezabeus dobta a Rio de Janeiro-i látogatást, helyette a hátralévo szabadságát Mar del Platan fogja tölteni velem, ennek felettébb örültem, igy 11.30-kor a Rapido Argentino buszával lezúztunk Mardel-ba.

Származási hely: ushuaia

Búcsú Tüzföldtől, Patagóniától és a világ legdélebbi Keravill áruházától

2009-11-26T14:28:00.000-08:00

Hétfön miután sikerült videokazettát vennünk, dél körül a napi talpalási adagunk fedezése érdekében kivitettük magunkat a városközponttól kb. 7 km-re kezdodo nemzeti parkhoz, ahova azonban nem mentünk be, viszont a bejárattól a szállásig kb. 1 óra talpalással nem túl érdekes, de legalább csúnya homokbányákkal körülvett ripio-n a port nyelve visszrohantunk a szállásra.

Minden bizonnyal elbuktunk pár szép dolgot a nemzeti parkban, tavakat, hegyeket, de miután a bejáratnál alaposan felmértük a térképet, rájöttünk, hogy semmi értelme 100 peso-t becsengetni, hogyha este 7-re lent kell lennünk a kikötoben a hajóútra, illetve a legkisebb túra is kb. 3 órát venne igénybe. Majd egy másik alkalommal, ha erre járunk. Az ido annyira elment, hogy 1 óránk sem maradt ledoni és már mehettünk is le a kikötobe. Az elozo napi meghiúsult du. 3-ra tervezett túra helyett megirzikóztuk az este 7 órásit, ami azonban csak akkor indul, ha összejön elég utás (kb. 5, ha jól emlékszem). Lementünk, szép ido volt és konfirmálták a hétórási kihajózást, maradtunt a tegnapi társulatnál, akik szimpatikusnak tüntek, kis hajóval operáltak, olcsóbbak voltak a tömegeket mozgató óriás katamaránoknál, ráadásul egy helyszinnel több volt a menüben mint máshol. A menü egyébként minden cégnél szinte ugyanaz volt: El Faro (világvége világitótorony) Isla de los lobos (tengeri elefántok szigete, olyan mint a fóka, csak belso füle van és 4 lábbal nyomul ketto helyett) Isla de los pajaros (kormorán-sziget) (egyik utastársunk, az Atlantában élo angol Kev' szerint ezek nem hivatalos nevek, csak a turisták részére lett leegyszerüsitve - ez valószinünek hangzik az együgyü neveket alapján) Ezek mellé extraként ez a társulat bedobta a Beagle-szigetet, ami ennek az egész csatornának - pontosabban fjordnak, ugyanis ez egy jég által kivályt fjord - a neve. Utólag elmondhatjuk, hogy jó választás volt a csapat, szuper laza fiatalok, enyhén piás reszelos hangú kapitány, semmi cirkusz meg parázás a hajó szabályzatáról, mint pl. a bálnanézésnél, sot, olyan "argentino-s" lazaság (ezt mostmár igy hivjuk, mivel lépten-nyomon látjuk a jelenséget), amin még mindig meglepodünk: a kb. 30 lábsa kishajón, ami a szokásos nem túl magas korláttal rendelkezik és igen keskeny hellyel a kabin és a korlát között, magyarul az ügyetlenebb simán beeshet, semmiféle paráztatás vagy elovigyázatossági intézkedés nem hangzott el, csak annyi, hogy "itt lehet eloremenni a hajóorrba, ha akarsz". A viz szinte tükörsima volt, szél alig és az eléggé általános paplanfelho-takaró is meg volt szakadozva az égen, igy sikerült pár remek képet készitenünk. Nem sokkal azután, hogy befizettük a "kikötoi adót" (6 peso fejenként, azaz 300 forint), ami nem nagy összeg, de megintcsak egy sunyi kis lehúzás, szépen felsorakoztunk a kiköto bejáratánál, ahol orditó nagy control de pasajeros felirat vetitett, gondoltuk majd a prefectura embere alaposan megnézi mindenkinek az okmányait, azonban épp nem volt ott senki, úgyhogy az egész társaság (kb. tizen) "na jó, menjünk" alapon bement a kikötobe és felszállt a hajóra. (ez a jelenet egyébként felkerült a hatósági intézkedési toplistára, olyanok mellé, mint a reptéri vámon a scannerkezelonél a "Berakjuk a csomagot a scannerbe? Áh, menjetek" illetve az ushuaiai reptéren visszautunknál a besipoló fémkapu, ami után kiskatona módjára megmerevedve vártuk, hogy mikor jönnek motozni, azonban senki nem hederitett ránk) Kihajózás után nem sokkal megkezdték a "snack on board" felszolgálását, azaz körbeadtak tálcán egy 3 peso értékü budin-t (gyümölcskenyér-szerüség) illetve lehetett más büdös szája után szivogatni bombillan keresztül a mate-t, melynek nagyszerüségét még egyelore nem sikerült felismernünk, bár valamit biztosan tudhat, ha egy egész kontinens termoszokkal jár és ezt szivogatja.
Körbejártuk a három kis szigetet, amelyeken a világitótorony, a fókák és a kormoránok voltak, szétfotóztuk és szétvideóztuk a helyszint, megállapitottuk, hogy ez a túra már megérte, véleményem szerint ezerszer jobb volt, mint a bálnanézés, amiről én előre tudtam, hogy gagyi lesz. A hangulat remek volt a hajón, még a féleszü olasz társaság sem tudott minket felidegesiteni, akik percenként gyújtottak rá a cigire (egyébként szinte mindenki dohányzott mint az állat), azonban utólag mesélte a Jezabeusm hogy azt vélte hallani, amint csúfolódnak a magyar beszédben található sok e-betün és mekegtek egymásnak. Eltakarodnak az anyjukba ezek a kis senkiházi szaroslajos (luigi di merda) digók. Ez csak rátett egy lapáttal arra, hogy a "Világ barmai" c. cikksorozatom első részében róluk irjak,
Az olaszok mellett volt egy szörnyú argentin párocska a hajón, a csávesz úgy nézett ki, mint maga a halál, fekete-fehér adidas tréningben és egy gagyi taxis aviatorszemüvegben nyomta végig az utat, amit természetesen sötétedéskor sem vett le, a kövér csaja pedig ki nem mozdult a kajütből és végig a mate-t szopogatta.
Az utolsó állomás a Beagle sziget volt, ahol ki is szálltunk és egy kis túrát tettünk meg, miközben megismertük azt a nagy moha-szerü párnapuháságú fura növényt, aminek a nevére nem emlékszem már, de ennek a gyülömcse maga a calafate is.
A kirándulás összesen több volt, mint 3 óra, sötétedés után értünk vissza a kikötőbe, volt szerencsénk látni Ushuaia fényeit a tenger felől, ami egy újabb felejthetetlen látvány - sajnos a fotót a fent ismertetett balfasz napszemüvegben este fél 11 után nem volt képes szépen megcsinálni, ezért a valóságot csak részben közeliti meg. Talán majd a videó.
A napot a Marco Polo étteremben fejeztük be egy jó bife de chorizo és egy lomo grille kivégzésével.
Kedden, utolsó napunkon már nem volt tervezett program, ezért csak kolbászoltunk Ushuaia-ban, aztán a Jeza kapott egy emailt, miszerint még nincs konfirmálva a visszaútunk a légitársaság által - ez természetesen triggerelt egy programot - sorbaállás és ügyintézés egy Aerolineas Argentinas irodában. Valamivel ezelőtt, kb. délben csatlakozott hozzánk Lobo II. alias "Churro", második kutyabarátunk, ekkor még nem sejtettük, hogy több, mint 6 órát fog velünk eltölteni és hogy a szivünk fog megszakadni, amikor elválunk. Én nem tudom megmondani, hogy milyen kutya volt, de nem nézett ki utcakutyának, nyirva volt a szőre, szállásadónk szerint fajkutya volt. Kommentekben várjuk a megfejtést, a kép az Ushuaia albumban látható. Hatalmas kört tett meg velünk, megvárt minket az iroda előtt, megvárta, amig ebédeltünk (ekkor kapott egy minimális kaját), egyszer majdnem eltünt, amikor bementünk egy üzletbe, egyszer csak az utca túloldaláról észrevett és felismert minket, majd örömmel jött megint utánunk.
Feljött velünk a szállásig, megvárta a kertben, mig összepakolunk, stb. majd jött velünk le, egészen a taxiig.
Itt fájdalmas búcsút vettünk tőle és majd megszakadt a szivünk, amikor a piros lámpánál a járdáról szomorúan nézett be az ablakon. Sosem tudjuk meg, mi lett vele, de reméljük, hazatalált, mert valószinüleg valakié volt és elveszett.
Negyed óra alatt kiértünk a jókedélyü metálos taxissal a finn stilusú, szaunaépület-szerü jópofa Ushuaia-i reptérre, majd nagyjából időben, este 8-kor, fantasztikus látvánnyal az Andok felett elindultunk BsAs felé, ahova 3,5 óra volt az út.
Egy dolgot még Ushuaia-ról: a fő téma itt a világvégézés, meg a világ legdélebbi ezmegaz-jai, erről rengeteg bőr van lehúzva (lo....más austral del mundo), ezért összegyüjtöttünk pár érdekes dolgot, amiből láttuk a legdélebbit:
- a világ legdélebbi Telefunken szakszervize
- a világ legdélebbi 2107-es kockaladája
- a világ legdélebbi golfpályája
- a világ legdélebbi Dácia TLX-e
- a világ legdélebbi Commodore 64 szakszervize
- a világ legdélebbi Temaforg kereskedése
- a világ legdélebbi Röltex-e
- a világ legdélebbi Alkalmi Áruháza
- a világ legdélebbi Nádor utca lakosai
- a világ legdélebbi Wunderbaumja
- a világ legdélebbi Skála áruháza
- a világ legdélebbi pirosszimfi doboza
..és még sorolhatnánk.

Származási hely: ushuaia

Hegymászás Ushuaiaban

2009-11-22T18:12:00.000-08:00

Képzeld el, hogy a világ végén vagy..nos, mi most ott vagyunk. Ushuaia a világ legdélebbi városa, innen a Antarktisz csak ezernéhány kili, 8-10 napos hajóút, 2000 dollár körül el is lehet ugrani egy 10 napos last minute utazásra..
Alig több, mint egy hét és kb. 6000 km megtétele után (szárazföldön) jutottunk el idáig. Voltunk egy megapolisz fővárosban, ami felfoghatatlan méretü, láttuk a legmenőbb tengerparti nyaralóhelyet, keresztül mentünk a Pampákon Argentina legjobb sielőhelyéig, háromszor mentünk oda-vissza az Andok és az Atlanti-part között, amig olyan keskeny nem lett a kontinens, hogy a 18 órás átszelési idő pár órára redukálódott. Utaztunk bérautóval, taxival, busszal, sétahajóval és komppal keltünk át a Magellán-szoroson. Ezt a hatalmas távolságot visszafelé repülővel fogjuk megtenni, Buenos Aires-ig, kb. 4-5 óra alatt.
Félbehagytam, hogy hogyan jutottunk ide Rio Gallegosból: a rácsozott ablakú busz fedélzetén majdnem végig a nagy semmiben mentünk, ahol birkák legelésztek és nem volt érdekes a táj. A látvány az út utolsó óráiban vadult meg teljesen, ekkor azonban olyan volt, mintha egy több 100 km-es nemzeti parkban mennénk, hegyi szerpentineken, fél méterre a szakadéktól. Különösen a Garibaldi-hágó volt súlyos a Lago Escondido felett, ezt majd a filmen lehet látni, ugyanis utolsó percig elfogyott a film az úton, a fényképező pedig nem igazán használható buszablak megett.
Az út mentén rettenetes mennyiségü halott fa volt, ami nagyrészt az elszaparodott hódoknak köszönhető, ettől függetlenül fantasztikus "másik világi" élmény. Jezabeussal megint megállapitottuk, hogy épithet akármit az ember, lehet városokat nézegetni, de az a show. amit a természet nyomat, überelhetetlen - Patagóniában pedig a lehető legközelebb kerültünk hozzá.
A chileiek valahogy kipasszirozták maguknak ezt a teljesen felesleges területet, hogy ne lehessen nyugodtan Tüzföldre eljutni, ez számunkra kb. 2 olyan órát jelentett, ami nagyon harmadik világ-beli határon kilépéses-belépéses mókával telt. Ezalatt gyüjtöttünk 4 új pecsétet az útlevélbe, és újraindult a 90 nap turista-tartózkodási idő is.
Ma vasárnap volt és az amúgy is igen csendes Ushuaia teljesen üres volt. Reggel inditottunk egy kis kolbászolással, majd körülnéztünk a kikötőben hajózási programok ügyében, ugyanis itt be lehet iratkozni olyan mókákra mint világvége világitótorony-sziget, fókanézés, pingvinek közt sétálás, kormoránozás, stb.
A du. 3-ra tervezett hajós kaland meghiúsult nagy szél miatt, ugyanis a kis hajót, akikkel mentünk volna, nem engedték ki a vizre, ezért más program után kellett néznünk. Bejött a képbe a legkönnyebben elérhető gleccser, ami nem messze a szállásunktól kezdődik, Ushuaia nyugati részén. Miután már tegnap óta viccelünk azzal, hogy felfutunk a hegyre, ami itt van Ushuaia mögött, ma természetesen valódi elmebetegek módjára meg is történt.

Divatáruban, tornacipőben, farmerban nekiálltunk, hogy felszaladunk egy hóval fedett gleccseren és meg is csináltuk.
A közel 3 órás erőfeszitésért cserébe olyan élményben volt részünk, amilyenben még soha. Valamivel hamarabb felértem a hegytetőre a Jezabeus előtt, teljesen egyedül egy havas 1000 méter feletti csúcsra, ahonnan hirtelen sok egyéb környező hegy vált láthatóva és ez nagy mennyiségü endorfint szabaditott fel bennem, nevettem-sirtam, olyan gyönyörü volt (a képek között látható). Ez nem olyan, mint amikor az ember felmegy silifttel a hegytetőre és körülnéz - bár a látvány olyan, az élmény, hogy saját erőből jutottál oda, kiépitett út nélkül, ráadásul egyedül vagy, páratlan.

Származási hely: ushuaia

Tulajdonképpen ez volt az első hegymászásnak mondható élményem, amikor elég vad állapotok között egy igazi hegy oldalában, ráadásul egy hóval fedett gleccseren felmásztam. Biztosan fogja még követni még több is..
Mondanom sem kell, hogy az esetleges próbálkozók félúton visszafordultak, komoly ruházattal, fokosokkal - mi, az abszolút alkalmatlan ruházatunkkal igazi őrülteknek nézhettünk ki..
Rendesen elfáradtunk, az esti program egy házi készitésü choripan volt chimichurrival, illetve a blog megirása..Nem gondoltam volna, hogy már megint éjfélig itt fogok szórakozni, már rég le akartam feküdni. Hogy a radai...!

Megérkeztünk a világ végére - Ushuaia, Tüzföld

2009-11-21T18:34:00.000-08:00

Reggel 8.30-kor indultunk Rio Gallegosból a Tecni Austral rohamkocsi-kinézetü, rácsozott szélvédőjü buszával, hogy az utolsó komoly szárazföldi etapunkat megtegyük a világ legdélibb városa, Ushuaia felé. Mivel ez is igen hosszúra sikeredett,(amiben oroszlánrésze volt a Chile-be való be- és kilépésnek a Magellán-szoros előtt és után, illetve a chilei szakaszon a fantasztikus, számunkra már ismert "ripio" útszakasznak, ami után a szélvédőketrec miértje világossá vált) mostanra, este fél 12-re, a kiváló kétszintes cabana-nkban összesen arra lesz erőm, hogy ezt a pár sort leirjam és feltöltsek pár atom képet az elmúlt napokból.

Világ közértjei - I. kötet különkiadás

2009-11-21T17:39:00.000-08:00

Kedves Olvasóink!

Szeretnénk Önöket megajándékozni egy remek lehetőséggel, amiért ilyen kitartóak voltak mostanáig.

A Mendoza-fivérek hamarosan megjelenő "Világ közértjei - első kötet" golden special edition változatát 20%-os diszkonttal vehetik meg, amennyiben kiprintelik és kivágják az itt taláható kupont.
Rövid izelitő az első kötetből:
- Argentin közért ranglista (Toledo, Disco, Uno, Anonima, stb.) és alfajor, garrapinada, kilós yerba mate összehasonlitó árlista
- Bónusz nemzetközi barkácsáruház párbaj: Mr. Bricolage (Franciao.) vs Hiper Tehuelche (Patagonia austral, Argentina)

El Calafate - Perito Moreno jéggleccser

2009-11-20T17:22:00.000-08:00

Röviden, előzetesben annyit, hogy a mai napot egy elég rövid alvás után a Perito Moreno gleccser társaságában töltöttük, majdnem végig szakadt a hó, de hálát adhatunk azért, hogy egyáltalán láttunk valamit, ugyanis akik délután érkeztek, egy nagy fátyolos fehér valamit láthattak csak. A mai napon eszméletlen súlyos képek készültek, hamarosan fel lesznek töltve.
Hajnali 3-kor indulunk vissza Rio Gallegos-ba, ahonnan 8:30-kor megindulunk az utolsó nagy etapra a világ vége felé, Tüzföldre, Ushuaia-ba.
4.5 kemény elütni való óránk maradt.

Que putada: a lélekvesztő Valdes-félszigettől Rio Gallegos-i

2009-11-19T10:17:00.000-08:00

A tegnapi nap és az azt követő utazás semmiképpen nem sorolható a felhőtlen nyaralás kategóriába, a Valdes-félszigeti szivás és az azt követő 20 órás utazás után, az eseményekről El Calafate-be való érkezésünk után irok bővebben. Jelenleg Rio Gallegos pályaudvarán ülünk egy csehóban és várjuk a 18 órakor induló buszunkat, ami este 10-re juttat minket El Calafate-be, a szállást ebben a pillanatban foglaljuk a neten a bárpultnál ülve.

..Puerto Madryn-ba érkezve tehát kisétáltunk az Atlanti part mellett futó Avenida Roca-ra, ahol az összes bérautós cég sorakozott. Hamar kiderült, hogy autó szinte egyiknél sincs, végül a félgyanús Patogonia rent a car névre hallgató cég 3 ajtós Corsa-ját vettük ki, 400 km-es napi limittel, ami állapotát tekintve úgy nézett ki, mint a fémező cigók piros ezerkettes zsigulijai, amiket megdobálnak kőzettel, amikor menekülnek a kertedből egy I-gerenda kifémezése után - hamarosan meg is értettük, hogyan nézhet ki igy egy autó, amiben elvileg 14000 kili van, és 8 helyen van betörve a szélvédője.. 100 km-t tettünk meg a semmiben, mire beléptünk a Valdes-félsziget nemzeti parkba, innen kb. 30 kilire megkezdődtek a "camino de ripio"-k, ezek a remek úttalan utak, kaviccsal felszórt földút, max 50 km/h engedélyezve. Legurultunk Puerto Piramides-be, ahol az ominózus bálnanézés lehetséges, mert erre a Jezabeus nagyon be volt zsongva, ugyanis ide járnak pujázni a bálnák északról és élnek szabadon. Itt már minden ár turistáknak van megszabva, 45 peso a belépő a parkba, 120 peso a bálnanézés kishajóval. Természetesen a bálnanézés idevonzotta a klasszikus majom turistákat, akik ide-oda rohangáltak a hajó egyik oldaláról a másikra, hogy gagyi képeket készithessenek. A fények jó bénák voltak ezen a napon, ettől függetlenül sikerült pár képet lőnöm a bálnáról, ahogy kidugta a fejét 2 méterre tőlünk, illetve klasszikus farokkidugós is sikerült, de sajnos egyik sem lesz képeslap kaliber, ahhoz ennél sokkal giccsesebb felhők kellettek volna.
A problémák csak ezután kezdődtek. Kivettünk egy autót igen drágán azért, hogy bejárjuk ezt az elvileg csodálatos félszigetet, ahol a bálnától a tengeri elefánton keresztül a magellán pingvinig minden látható, sőt a lámák is előtted mászkálnak az úton - a valóság egy ronda, kopár terület volt, ami ugyan érdekes, mert más, mint amit megszoktunk, de a béna fények és a rettenetes Dakar rallyzás a Corsa-val alaposan tönkretették a programot. A bálnanézést bejefejezve "menjünk még el a Punta Delgada-ig, csak 35 kilire van" következett. Újabb idegörlő vezetés a kavicsban, 40 perc után se akart jönni az a tetves Soványpont, pedig már ekkor is 80-90-nnel lökettem. Kezdtek pattanásig feszülni az idegeim, ráadásul kiderült, hogy esetleges benzinciki van. A helyzet üvöltözést szült, eközben megérkeztünk a magellán-pingvin-néző helyhez, ahol kajábálás közepette lőttünk pár képet, aztán gyorsan mentünk tovább.Nagy nehezen végre elértük azt az utat, amin már "csak" 75 km-t kellett megtenni, hogy kijussunk a félszigetről, ahonnan már csak kb. 100 visszajutni Puerto Madryn-ig. Jómagam a benzin miatt még nem aggódtam egészen addig, mivel a Jezabeus el nem kezdte, hogy gond lehet, mert csak azt láttam, hogy alig vagyunk fél tank alatt. Az idegeimen azért táncoltak, mert rohadtul elegem volt már a semmiben a köves úton vezetni, ahol mostantól már a maximum vezethető sebességgel, 110-zel haladtunk - ennek a borzasztóságát szavakkal nem igazán tudom leirni (majd a videofilm elmeséli) de kb. úgy kell elképzelni, minta egy kavicsokkal telerakott mosógépben ültünk volna, ami ezerrel forog. Azt hittem darabokra szakad ez a fos kis autó, néha akkora kövek pattantak fel hátul a sárvédőre, illetve néha a keréknyomok közti sáv felért az alvázig és akkor belesöpörtünk egy kicsit, ez kissé megdobta az autót, ezeket kontrollálni plusz feszültség volt. Nagyot fújtam, amikor kiértünk az aszfaltozott részre, de a megkönnyebbülés nem tartott sokáig, mert a kemény külpölés következtében erősen beszaladtunk a piros zónába. Emlékeztünk, hogy Puerto Madryn-ig nem volt kút, csak a nagy semmi, tehát jó 100 kili, a piros zóna alja felé közelitve. A park dijbeszedő kapujához érve már villogásra váltott a sárga benzinkút-ikon, ilyet még nem igazán láttam, ez már erősen ciki volt. Megkérdeztem a kapunál, tudnak-e segiteni, de csak gázolajuk volt, azt tanácsolták, hivjam fel a kölcsönzőt...vagy vágjak neki, talán elérek a kútig.. A buszunk indulásáig eközben már csak T-2 óra volt, hatalmas bukta volt a levegőben, de természetesen eszembe nem jutott, hogy tényleg megszivjuk. Visszaültem a kocsiba, 90 körül mentünk, a lehető legalacsonyabb fordulaton, ahol lehet, vitorlázva. Egyikünk sem szólt egy szót sem. Egy csodás pillanatban feltünt jobbra egy kis szerviz szerü pajta, ami körül arcok mozgolódtak. Mivel nem volt más választásunk, befordultunk, mint az állat. Először egy szigorú tekintetü, barázdált arcú öreg jött elő overállban, elmondtam röviden, hogy nafta kéne, majd jött egy másik arc, akinek szintén vázoltam a szitut. Ugyan azzal inditott, hogy kevés van, de van, mégis ebben a pillanatban megmenekültünk - kb. 2 litert belecsurgattunk a kocsiba egy kannából, ezzel vigan eljutottunk a kútig. Fél órával buszindulás előtt egy Carrefour-ba beugrással együtt megérkeztünk a buszpályaudvarra - a sietség felesleges volt, ugyanis 1 órás késéssel indultunk meg a húgyszagú, bepállott Andesmar busz fedélzetén Rio Gallegos felé és ebben a pillanatban megondtam a Jezabeusnak, hogy ez lesz az eddigi legkeservesebb utunk.

Tovább dél-kelet felé: Puerto Madryn

2009-11-18T03:01:00.000-08:00

Egy gyorstalpaló látogatás Villa La Angostura-ban és egy kis félkör után a Nahuel Huapi tó körül újabb 1000 km megtétele után Puerto Madryn-ba érkeztünk. Amennyit eddig láttunk belőle, az alapján elmondhatjuk, hogy kedves kis koszfészek, azonban itt van a Valdes-félsziget, ahol a bálnák kölköket löketnek ki éppen, illetve itt van 1 millió pingvin egy rakáson, mielőtt lekavilálnak a déli sarkra. Az út alatt teljesen hihetetlen helyeken jártunk, jó darabig az Andokban, magasan, majdnem a felhők között, majd sivatagban, Dakar helyszineken. Patagónián belül már Chubut-ban vagyunk, itt zajlott a Dakar. Ma sikerült egy félelmetesen szép napfelkeltét is látnom. Hamarosan jelentkezünk, csak előbb meg kell szervezni továbbutunkat El Calafate felé, ahol az óriási jégtömböket fogjuk megfigyelni innen mintegy 18 órányira...

Hola Patagonia

2009-11-17T03:37:00.000-08:00

Vasárnap reggel visszaautóztunk BsAs-be, majd du. 4-kor az El Rapido Argentino luxusbusz fedélzetén, a vártnál sokkal jobb körülmények között utazva, 1500 km megtétele után a Pampákon keresztül megérkeztünk az óriások földjére, Patagóniába. Ezzel az országot a keskeny részén keresztben már majdnem átkeltük - az Andok-ot leszámitva. San Carlos de Bariloche-ben vagyunk a Nahuel Huapi tó partján, az Andok lábánál, egy aranyos kis cabana-ban - szuper lakályos. A szomszédban van spa, csapatási lehetőséggel, szaunával, sőt, tegnap este 9-kor spinning órán is részt vettem (azon magyar állampolgárok között, akik fotóval igazolják, hogy Bariloche-ben spinning órán vettek már részt, dijakat osztunk szét, jelentkezni emailben!)
Sajnos az idő elég rohadék, ettől függetlenül itt már egyre inkább kezdünk soha nem látott félelmetes természeti szépségeket látni - pl. a Cerro Campanario-ról a látvány...lélegzetelállitó. Sajnos nem maradunk itt sokáig, mert több 1000 km van még hátra, hogy eljussunk a világ végéig: Ushuaia-ba. Egy azonban biztos: ezt a helyet felirtam az "ide vissza kell még jönni egy jó nővel pár hetet eltölteni egy cabana-ban" listára.
További fejlemények, nagyrészt a buszos utazás eredményei: megtaláltuk az ultimate bakochba feladványt: "Radai rosseb" (Papi, nem is gondolnád, hogy amióta a Nagyinál kimondtad a múltkor azt a jól időzitett "az meg mi a radai"-t, azóta a kifejezés nálunk újra aranykorát éri, olyannyira, hogy spanyol átiratban is használjuk már: "ay, que radai", "que radai en el cielo", stb.), továbbá ha fiú gyermeketek neve esetleg Maflo lenne, akkor a lány ne legyen Mafla, mert cikizni fogják a napköziben. Végül a buszutazás végeredménye: Bepállottemberszag-Jezabeus: 1:0, második félidőben 1:1, mosás és kelvinálás után Jezabeus egyenlitett.
A képrögzitési eszközökkel továbbra is csodálatosan dolgozunk, fantasztikus fotográfiáimat hamarosan feltöltöm!

Kikötői délután

2009-11-14T13:20:00.000-08:00

Csodálatos helyen voltunk ma: a punnyadt-fókaseggszagú mar del plata-i kikötőben, az elsüllyedt hajóroncsok és egyéb lerobbant gépek között, a piros szivü bádogjézussal a móló végén. Kedvencem és nagyon hálás fotótéma egyben a pusztulat, ma fantasztikus képek születtek, nézzétek.

Származási hely: mardelplata_puerto

A többi itt:

Costa Atlantica

2009-11-14T06:44:00.000-08:00

Tegnap észak felé mentünk és megnéztük Santa Clara-t, Mar del Cobo-t, Mar chiquita-t, meg a köztes helyeket. Mar del Platatól délre szép idő volt, itt viszont volt egy kis trópusi felhőszakadás, ennek következtében sikerült remek fotó- és videóanyagot rögziteni. Sajnos a fényezőgép idő előtt lemerült, ezért képből nem sok készült, de ami hiányzik megvan HD minőségben videón.
Felfedeztük Mar del Plata legérdekesebb részét, a Los Troncos negyedet, ahol félelmetesen jó biarritzos kőházak vannak. Az egész kicsit Kalifornia-szerü is egyben, csak itt valóban kőből vannak a házak, nagyrészük üres, feltehetően a gazdag tulajdonosok csak szezonban jönnek majd le ide. Az útburkolat és az autók gagyisága emlékeztet csak arra, hogy nem a világ legdrágább lakóhelyén vagyunk, mert ami a környezetet illeti, az nagyon atom.
Leadtam tegnap a kerékpáromat megőrzésre a hihetetlenül rendes argentin kerékpáros szövetségi titkárnál, aki véletlenül épp a Mar del Plata-i velodromban székel. Kalandozásaink alatt a gép itt fog pihenni, hogy ne kelljen a hatalmas szatyrot magammal cipelni. Egész véletlenül találkoztunk Walter Perezzel a velodromban, aki Pekingben aranyérmet nyert madison-ban Juan Curuchet-tel - épp itt stéherezett a hirtelen nagyon kicsinek tünő 250 méteres velodromban és mellesleg ő az, akit letartóztattak Buenos Airesben autópályán edzésért, ebből csattant ki egy kisebb botrány, hogy mennyire nincs lehetőség BsAs-ben edzeni.. :-)

Belátogattunk a mar del plata-i éjszaka egyik felébe, a kocsmás-disco pubos részre, miután az utcán napközben egy kedves fiatalember elmondta nekünk, hogy mi-merre. Az élet 1 óra körül kezdődött és egyelőre azt kell mondjam, elég ergya. A csajok minőségét tekintve eléggé el vagyok keseredve, bár tegnap felcsillant az első reménysugár, mert láttunk végre jó alapanyagot :-)
A Mr. Jones nevü helyen inditottunk, ahol a Vox (?) együttes enyhén elmebajos, de nagyon szórakoztató popzene megamixet adott elő, rockos átdolgozásban, csinos és felettébb jópofa énekesnővel, jól szórakoztunk.
Holnap vissza BsAs-be, bérautó lead, majd irány az Andok és a durva tájak, gleccserek.

Származási hely: Costa Atlantica

Mar del Plata

2009-11-13T03:10:00.000-08:00

Tegnap elhagytuk Buenos Airest egy rövid időre, egy bérelt Chevrolet Corsa sedan útra kéltünk dél felé. 500 km teljesen sik pusztában való löketés után megérkeztünk az Atlanti-partra, az ezüsttenger-városhoz. Az "autópálya" - ha lehet igy nevezni - igen érdekes volt, urbanizációs zónákkal megtüzdelve, ahol 60-ra kellett lassitani, sok fakabáttal, kis mehikói jellegü lepukkant autószervizzel, de azért kb. 4 fizetőkapuval, helyenként meglepően gyönyörüen lenyirt füvel és közvilágitással. Továbbra is Buenos Aires tartományban vagyunk, sőt, annak még a feléig sem jutottunk le délre 500 kili után, ettől miután lepakoltunk a hotelben, továbbmentünk körülnézni délre Miramar irányába és ezen az úton teljesen világvége feelinget éreztünk. Soha nem láttam még ilyen utat: kicsit olyan, mint a Pacific Coast Highway, azonban összesen 2 sáv, gyér forgalommal, kb. 50 méterre az óceántól, egy sor növényzettel az út és az óceán között. Videógráfiás rögzitéssel itt remek képsorokat sikerült készitenünk.
A hotelt alaposan megszivtuk: tegnap ugyan még nagyon örültem annak, hogy életemben ilyen gyorsan szállást még nem szereztem, ma reggelre szétvert fejjel ébredve már nem vagyok olyan boldog: noha az 55 peso pro kopf deal ugyan (amiről az autópálya fizetőkapujánál szerzett kuponfüzetből értesültünk) óriásinak hangzott az üresen kongó "Gran hotel Mar del Plata" nevü hotelben, ahol azt hittük, mi vagyunk az összes vendég, illetve jót mosolyogtunk a sárkányvasút liften is, ahol két harmonikaajtót kell kézzel behúzni, fent pedig egy lakásajtót kell kinyitni, hogy kiszállhassunk, azonban a büdös besavanyodott uruguay-i lány hokicsapat hirtelen érkezése felboritotta a rendet és pokollá tette a pihenésünket a kimeritő nap után a reggel 6-kor kezdődő ajtócsapkodó, sárkányliftajtó-huzogató és folyosónrohangáló paláverjével.
A szomorú tényt, miszerint a szobában már nincs wifi, talán fürdőskurvaság lenne megemliteni, ezért sajnos itt az étteremben, reggeli közben, medialuna és mate fogyasztása közben kell blogot irni - az mindenesetre elég valószinü, hogy ez a hotel valamilyen loteria-n nyerte a 3 csillagját.
Mar del Plataról röviden egyelőre annyit, hogy ez egy Biarritz-másolatként kezdte a pályafutását, ezt középen illetve néhány házon remekül látni, aztán megvaditották egy kis spanyolos betonrengetegesdivel a la Benidorm, amiért nagy kár volt, ettől függetlenül egyelőre tetszik.

Még BsAs, de hogyan tovább?

2009-11-11T18:21:00.000-08:00

Származási hely: Buenos Aires 2

Sikerült megoldani átmenetileg a "konfrontációt", ezért ma a Subte újra müködött, sőt, egyes állomásokon ingyen lehetett felszállni - ebből profitáltunk is, ha nem is ingyen, de vettünk pár jegyet 1.10 peso/db áron és végre megtapasztaltunk a subte-zés érzését ebben a nagyon érdekes megapoliszban, ahol a metro úgy néz ki, mint nálunk az ős-földalatti, amit a Deák téri múzeumban lehet megnézni.
A lábunkat ma csak a nap feléig tudtuk lejárni, miközben egy mega-tüntetésbe keveredtünk, ahol végeláthatatlan mennyiségü szerencsétlen bennszülöttarcú sötétszinü ember masirozott, dobolva, transzparensekkel BsAs utcáin - mindössze munkát szerettek volna.
A nap felét a hotelben töltöttük, hogy kitaláljuk, holnaptól mi a bánatot fogunk csinálni: lemegyünk a playa-k világába, Mar del Plata környékére, ami feltételezhetően hosszabb távú lakóhelyként is funkcionálhat..

MAI FOTÓK, amik megint nagyon jók..

Talpalás Buenos Airesben

2009-11-10T17:28:00.000-08:00

Származási hely: Buenos Aires

A mai napon megint lejártuk a lábunkat Buenos Airesben. A "Subte" (metro) nem müködött, miután 3 lezárt megállót láttunk egymás után 3 külön vonalon, egy járókelőtől kérdeztem meg, mi az ábra, aki azt válaszolta, hogy "ma nem megy, problémák vannak, ebben az országban.. talán holnap már menni fog, de nem tudni.." - szóval a subte sajnos pihent, pedig nagyon vágytunk rá, hogy kipróbáljuk.

Bőséges reggeli után a Gran Hotel Argentino-ban megindultunk a calle Floridán, ami egy rettentően nyüzsgő bevásárló-sétálóutca. Vettünk SIM kártyát 25 pesoért, majd megindultunk az 1. számú célpont, San Telmo negyed felé. Pár koszos utca után meg is érkeztünk ebbe a macskaköves, villamos sin maradványokat tartalmazó, remek épitészettel ellátott negyedbe, amin látszik, hogy szebb napokat is megélt. Ezek után már megint csak azt tudom mondani, hogy hihetetlen ez a város, sosem láttam még ehhez foghatót. Iszonyatosan nagy, grandiózus és brutális, koszos és fejedelmi, rettenetes mennyiségü ember és forgalom akárhol, eső és napsütés, korom, piszok és zöld parkok. Recoleta, Centro, San Telmo, Palermo, mind-mind akkora negyedek, mint egy nagyobb europai város belvárosa és mindegyik teljesen más,
Ez volt itt a második napunk, azt azonban továbbra sem tudtuk megfejteni, hogy mi történik itt, miért és hogyan: mit csinál itt ez a kirohadt sok ember, miért vannak 15 millióan BsAs környékén, mikor rajta ülnek majd' egy egész kontinensen, mit dolgoznak, amikor egész álló nap az üzletekben és a környékükön sündörögnek, mi a produktum, amit eladnak, miért nézegetnek 250 pesos sportcipőket megvétel céljából és hogyan laknak Recoletában fejedelmi körülmények között olyan házakban, ahol mindegyikben NY kaliberü bejárat,háziportás, edzőterem és medence van, ha ennyire szar a helyzet?
A subte ma nem ment, lehet, hogy holnap is pihen. Sávok nem nagyon vannak, a forgalom iszonyatosan gyors. Soha nem látott autóáradat és korom a levegőben, a pirosban álláson kivül azonban beállt forgalom nincs. Életveszélyes kinézetü közlekedés ellenére balesetet vagy anyázást még egyet sem láttunk. A busz csak leintésre áll meg, akkor sem mindig, felszálláskor egyszer csak féltelt állapotban bezárulnak az ajtók és majd jön a következő.. van pár dolog, amit még nem értünk..mindenesetre tátott szájjal járunk.

FRISS FOTÓK

Leraktuk a patánkat Argentinában

2009-11-09T16:35:00.000-08:00

(mától hiányzik néhány magyar ékézet, mert laptop keyboard. Nem azért, mert nem tudok irni)
Ott hagytuk abba, hogy a Madrid-Barajas reptér felé tartunk. Elbúcsúztunk a Tomiéktól, Rékától, Manótól és a kis Sárikától (akiknek nagyon köszönjük a szivélyes vendéglátást, nagyon jól éreztük magunkat, jómagam pedig teljesen másképp látom már Madridot igy másodikra - k. jó város!)
Az Air Comet check-in pultját nem volt nehéz megtalálni, egyből ott volt ahol leparkoltunk, illetve még egy jellegzetessége volt: itt álltak sorban sokan azért, hogy reklamálhassanak, hamar meg is tudtuk, hogy miért. Miután az induló gépek között 22:30-kor nyoma nem volt buenos aires-i járatnak, kicsit aggódva álltunk be a becsekkolási sorba, majd sorrakerülvén az egyébként felettébb kedves hölgy, aki azok után, hogy az én nevemet nem találta, Jezabeus jegye pedig felfüggesztett státusban volt, közölte, hogy annyi a probléma, hogy a gép nem léphet brazil légtérbe, ezért kénytelen Limában (Peru) leszállni, ott állni egy órát, majd továbbmenni, igy kb. 5 órával lesz hosszabb az amúgy közel 12 órás utazás. A kellemetlenségek enyhitése képpen a következő jegyből (ki a lópéló akar veletek utazni ezek után???) 25% diszkontot adnak, A sztori meghallgatása után ha már lehet, mi is kitöltöttünk azonnal egy panaszt. A gép mindössze 15 perc késéssel fel is szállt, majd rövidesen megismerkedtünk az Air Comet-es utazás összes jellegzeteségével: csinos kosztümben dolgozó, egyet leszámitva nem túl lelkes légikisérő-kisasszonyok, 16 óra utazás alatt mindössze KETTŐ zabálás, mindkettő igen fos, szintetikus izü ás kevés kajával, kevés üditő, stb és ami a legfelháboritóbb: az on board entertainment system, 16 fos, régi filmmel, melyek MINDEGYIKE FIZETŐS, szintúgy a játékok illetve bármi, ami időtöltésre jó lenne - ingyen voltak viszont a valamilyen érdekes technológiával legyakott minőségü, nem friss zenei CD-k (pl. Rihanna - Good girl gone bad)
Olcsó szarnak hig a leve - ez egy long haul fapados, akik mindenen spórolnak és azt hiszik, büntetlenül szivathatnak. NE utazz Air Comet-tel.
Helyi idő szerint hajnali 5-kor szálltunk le Limában, épp pitymallott a Jorge Chavez reptéren. Az Andokból láttunk valamennyit felszállás után, ezt sikerült videóra venni.
Ma estére kideritettük, mennyi az idő Argentinában - nem volt egyszerü, ugyanis a kompúter, az Iphone, stb 1 órával többet mutat a valóságnál - csakhogy az argentinok kiszálltak a nyári időszámitásból idén, DE VIDÉKEN MÉG ÉRVÉNYES. BsAs-ben az idő GMT -3, vidéken -2. Jópofa.
Miután a taxis behozott minket a hotelbe, nyakunkba vettük a várost, ami kirohadt nagy és iszonyat a nyüzsgés - LA kaliberü megapolisz, ahol kb. 15 millióan vannak úgy, hogy az egész ország lakosságának ez több, mint a fele, ha jól emlékszem (márpedig nem kis ország)
Bejártuk a cento-t, Tucumant, Recoletat, Palermot, leszakadt lábbal és szétvert állapotban értünk haza este 9-re, mindezt úgy, hogy bár a Jezabeus egész jól aludt a gépen, nekem fél óránként leszakadt a nyakam.
Most dolgozunk a programozással, el kell döntenünk, mikor, hova megyünk, illetve a legfontosabb, hogy hol fogunk lakni. Egy dolog aggaszt erősen: hol a bánatba' fogok itt bicajozni? A város túl nagy, a forgalom durva és igen para.
Hamarosan jelentkezem, addig pedig elmajszolok egy Alfajor-t (a nevét nagyon nehezen jegyzem meg, az ALFA HOLDBÁZIS segit) és iszom hozzá zumo de pomelo-t. Hasta luego

Adios Madrid, hola America Latina

2009-11-08T10:09:00.001-08:00

Származási hely: Madrid

Szuper volt a mai nap, ami azután kezdődött, hogy dél körül felkeltünk a hajnali 6-ig tartó mulatozást (részben) kipihenvén. Ellátogattunk a valle des caidos-ba, Franco bácsi sirjához. Nagyon brutál és gigantikus helyszin, a 150 méter magas kőkereszttel elég sokat szemeztünk, mert nem akartuk elhinni, hogy valóban akkora. A templom is félelmetes volt. Ezután átmentünk a Madrid szomszédságában található laza kis 2000 méter magas púpocskára, a Navacerradara, ahol igen czudar, hanyistókos idő fogadott minket (1 fok) ezért gyorsan benyomtunk egy chocolate con churro-t oszt legurultunk. Fél óra múlva indulunk Barajasra, elköszönünk Madridtól és megkezdjük utunkat Latin Amerika felé....

Fotók

Parada 1 en Madrid

2009-11-07T10:09:00.000-08:00

Átteleportálódtunk Madridba. Remek város. Ma a Retriro-tól az El Prado őrült Goya pinturas negras-ain keresztül az Alcampo-ig sok mindent láttunk. Este jamón iberico, chorizo, gambas majd mulatság, ami itt hajnali 4 után kezdődik..

T-1 nap - utazás az ismeretlenbe

2009-11-05T01:32:00.000-08:00

Holnap este repülünk egy számomra eddig ismeretlen világba (hú, de misztikus!)... lassan elkezdek készülődni, még meg kell oldanom a kerék-problémát (edzőkerék) illetve be kellene fejeznem egy mixet, ugyanis nagyon úgy néz ki, hogy a BONZAI-nál fog megjelenni az After BCN. Ez igazán remek, de kértek még remixeket és van is egy ami majdnem kész, de persze van vele még PEPEcs..

Lance Armstrong edzésprogramja 16 évesen

2009-11-02T09:32:00.000-08:00

Az alábbiakban egy remek cikk a 16 éves Lance Armstrongról amikor "Junior" 79.5 vo2max-szal (hopsz!) heti 25 óra edzéssel triatlonosként tengette napjait Texasban...

Best of us challenge

2009-11-02T07:58:00.001-08:00

A Best of Us Challenge arról szól, hogy olimpikonok nem saját műsorszámukban produkálnak valamit, így az átlagember is versenyezhet velük. Láthatjuk, nem béna egyik sem, de nekem a legjobban Lolo Jones amerikai gátfutónő tetszett, aki nem csak igen kemény csajszi, de még helyes is.. ("ilyen asszony kell nekem") 33 tapsos fekvőtámasz fél perc alatt.. Lehet próbálkozni!
Az összes klip itt látható: http://www.youtube.com/thebestofuschallenge

Muzak: Adept "történelem" - Yangchin - Live @Sziget 2000

2009-10-28T10:34:00.000-07:00

Felraktam a Myspace oldalamra ezt a különleges darabot 2000-ből, az ominózus Adept koncertről és írtam hozzá egy kis vakert is angolul, amit most nem szeretnék újból leírni, de gondolom nem lesz probléma az interpretálásval!

Meghallgatható a www.myspace.com/adeptmuz címen!

History: "Yangchin" from Sziget Live act in 2000

I would like to share a special piece with everyone, which was recorded at our very special live act at the Sziget festival in 2000, one of the very few Adept Live performances.
Please keep in mind when you are listening this song, that it incorporates the whole amazing setup that we had on stage back in 2000 - Nord Modular, Korg Poly 800, EMAX II, Emu Orbit, Nord micro modular, Oberheim matrix 1000, Korg Kaoss Pad + Electribe, EMU Esi 2000 - just to name a few, so make no big deal about the not-perfect-machine-quantized grooves, that are a bit all over the place and the slightly detuned analog pads :-)
This track has a great groove and the special chinese instrumental lead makes it sound unique - I hope you will enjoy it!

Ergomo wattmérő/teljesítménymérő karbon hajtókarral ELADÓ

2009-10-26T06:13:00.001-07:00

Eladom az Ergomo wattmérő rendszeremet, mert jövőre valami más, lehetőleg ANT+ kompatibilis rendszert szeretnék venni.
A lehető legolcsóbb belépő a wattmérés világába, ára 72.000 Ft, FSA karbon hajtókarral és minden tartozékkal. A kompúter önmagában majdnem ennyibe kerül.
Érdeklődni emailben: adam_pepe@werderits.com
"Ergomo Pro wattmérő rendszer,angolmenetes, négszögtengelyes középrésszel,FSA pro carbon (Ergomo-logós)hajtókarral,FSA super lánctányérral,CD-vel,adatkábellel,töltővel.Teljesítménymérés,fordulatszám,polar kompatibilis pulzus,szintkülönbség,sebesség,fordulat,stb.Watt,TSS,NP és IF adatok.CD,edzőszoftver,eredeti akkuk nagyobb teljesítményűre cserélve.A rendszer 15000 km-t futott,kivéve a lánctányérokat,ami 2000 km-t. Sokszor előfordul, hogy edzés közben újra kell kalibrálni,főleg,ha nagy hőmérsékletingadozás van."

Muzak: LSG - the unreleased album

2009-10-26T04:34:00.001-07:00

Oliver Lieb számomra az egyik legnagyobb név az elektronikus zenében, közvetlenül valahova a Kraftwerk után helyezném el nagyságrendben - míg a Kraftwerk az egész alapját képezte, addig számomra Oliver Lieb volt az, aki a '90-es évek modernizált elektornikus zenei hangzását definiálta - pontosabban az akkoriban "trance" névvel ellátott (mára sajnos egy nagyon negatív hangzású, zizegős greznárdodzsemes vurstlizenét jelentő) műfajt.
A mester nagyjából 1990 óta folyamatosan produkál különböző műfajokban és az általam ismert legtöbb alias-szal rendelkező művész, híresebb projektjei pl. az LSG, SOL, Paragliders, Spicelab, The Ambush, Arte Bionico, Mirage, Econo, Solieb stb. illetve a saját nevén kiadott zenék, mint a zseniális Constellations album 1993-ból.
Ez az ember egy megszállott, munkamániás, iszonyat mennyiségű tracket nyomott ki, remixelt a Snap-től Moby-ig mindenkit, közben lökette a saját projektjeit, amelyekben minden alias egy más műfajt jelölt. Az LSG és a Paragliders volt az eredeti klasszikus trance, míg a Spicelab érdekes pszichedelikus, ős-techno volt, az Ambush pl. pedig downtempo ambient tribal ritmusokkal.

A LSG 2. album volt az egyik legelső CD a gyűjteményemben, az elsőt, a "Rendezvous in outer space"-et csak később szereztük meg, amikor már a baráti körömben a zeneértők LSG rajongók lettek. Ez a két album olyannyira befolyásolta az izlésemet, hogy sokak szerint erősen visszahallani az Adept-művek 4/4-es darabjaiban - ezalól így utólag hallgatva az új zeném, az After BCN 2009-es átdolgozása sem kivétel, ez engem a "She can"-re emlékeztet, a sima 4/4-et enyhén megbontő tribal ritmusával.

2000-ben készült az "Into Deep", amely album számomra a non plus ultra, soha egy albumot nem hallottam még ennyiszer (több mint 100 végighallgatás) - egy igazi mestermű, ami amennyire "ismeretlen", annyira meghatározta a downtempo/ambient zenék alakulását az elkövetkezendő években - nem csak nagy drone-ok és üres űr, mint a hagyományos ambientben, hanem csodálatos égi harmóniák, kozmikus sweep-ek és mindezek alá technikásan, finoman torzított, darabolt groove-ok, nem minimál ritmusszekció pár pitty-putty perkával és analóg dobokkal. Ebben a műfajban, aminek a nevét nem is tudom (mert a "downtempo" elég sovány megnevezés lenne), de nem is fontos, igazából sok album, pláne olyan, ami ezzel egyáltalán egy lapon említhető, nem készült soha - megemlítést szinte csak a Sasha - Airdrawndagger illetve BT - This Binary Universe érdemel.

Sok éven át szorgalmasan követtem a friss Oliver Lieb termést, azonban az utóbbi években alábbhagyott a produktívitása a mesternek, illetve elment abba az irányba, több olyan "nagyöreggel" együtt, aki annak idején mérföldköveket tettek le az elektronikus tánczenébe (Speedy J, Pascal FEOS, Sven Vath) - nevezetesen a minimal techno világába.
A régi rajongók, köztük én is, siránkozunk, hogy miért nem születnek olyan zenék, mint akkoriban, miért kellett teljesen más irányba menni - még ha Olivernél már a Black Album-okon már érezhető is volt, hogy merre tart.
Az alábbiakban bemásolom Oliver Lieb blogjáról az írást, melyben saját szavaival pont ezt a kérdést taglalja és nagyjából valami olyasmit ír, amit én a múltkor itt a blogon megemlítettem a trance pejoratív jelzővé válásával kapcsolatban.
A bejegyzés apropója pedig egy kiadatlan LSG album 2002-ből, ami egy tisztelgés Olviertől az LSG-projekt rajongóinak - jómagam még nem hallottam, de ebben a pillanatban töltöm le. A linket a mester szigorú kérését betartva nem postázom fel, de aki szeretné, az üzenjen és megadom - vagy keresse meg a google segítéségével!

"Hi,
i decided to put online for free the "unreleased" LSG album. It created this in late 2002 for beeing released in late 2003. Then the distribution went down and the situation was unpredictable, so the decision was to start with the new distributor releasing a "best of LSG" album and see how things go...but this is a different story...

As i said this was done late in 2002 - so not in any way representing what i am doing right now. This is more a tribute and a big thank you to the fans of the LSG project and - at least for me now - a way to close the door to this project and focus even more on what i am doing now. Some people might say that the old stuff i have done was better than what i do right now. But please think about how things developed...
When i started the LSG project trance as a name for a style wasnt established and right now to me the word trance does have a really bad meaning and only stands for a certain commercial and non-developing style that i am glad finally managed to get less attention. I tried to stay ahead of times but in the big times of this project it was hard to always keep that in mind. So i can only ask to always keep your ears up for new styles and artists and dont block something new by just thinking that the best happend in the past already.
I personally think that at the moment the greatest thing about the music scene is that a lot is possible again like in the early days. The "we are cool - this is crap" way of thinking is not as big as it was some 5 to 8 years ago and all kind of different styles and influences can work on one label or even in one track again...
so like back then its just about good music.

Enough talking...just one more thing please:
Pleas dont stream the file...download it by right-clicking on the file name ;)"

Zene: Henry Saiz - Madre Noche EP

2009-10-22T10:21:00.000-07:00

Nyakig vagyok a zenélésben, minden erről szól most, ezzel párhuzamosan ismerkedek az aktuális zenékkel és az olyan label-ekkel, akik számomra érdekesek lehetnek. Az alábbi track a példa arra, hogy még mindig csinálnak nagyon jó zenéket ebben a műfajban, amit már nem is tudom, hogy jelenleg hogy hívunk (a Beatporton ez a progressive house kategóriában van)
Ez a Henry egy spanyol csóka és nagyon jó mese-feelingű szép atmoszférikus zenéket csinál, nemrég jött ki a "Madre Noche" EP, amit már a Renaissance adott ki, erről a zseniális címadó dal alant hallható.

Szezon vége: kerékpár off, zene on

2009-10-19T12:04:00.000-07:00

Már több hete véget ért számomra az idei kerékpáros szezon - de hogy meddig ért véget igazán, az csak hamarosan fog kiderülni, lehet, hogy ismét nagyon rövid lesz a pihenő, mert novembertől érdekes dolgok fognak velem történni.
Az alábbi írásban az idei szezont szeretném összegezni többféle szempontból, de inditanók először egy remek fotográfiával, ami a Szobával készült Bikemag interjúban is szerepel és nekem sem volt meg - egy 1994-ben készült képről van szó, aminek a címe számomra az is lehetne, hogy a "kezdet és vég" - azon az egri mountain bike versenyen készült, ami életem harmadik versenye volt, első dobogós helyezése (második hely) illetve nagyjából 10 évig az utolsó versenyem is volt egyben - ugyanis a Szoba bicajával együtt az enyémet is ellopták ezen a versenyen és nekem ez a véget jelentette. Remélem megrohadt a nyeregben az a tetű, aki akkor legurult a versenyről a bicajommal.
Íme a fotó, rajta a HSBC team, a "human shaped biking cyborgs" (a hülyeség már akkor magas szinten volt, ma már egyszerűen csak "cycling androids" lenne a név :-)
A képen szerepelnek (balról-jobbra): Szoba, Fejő, én (fejkendő és gyolcs a lábon, fontos), Marsi. A mezek előző nap készültek, akril-spray festéssel, nem túl mosástűrő technológiával, azonban kétségtelenül nagyon spektakuláris megjelenésünk volt akkoriban. Sokat gondolkozom (feleslegesen) különböző "mi lett volna, ha" verziókon az életem döntésein és csak igen kis mértékben bánom azt, hogy nem tettem fel a fiatalságomat a kerékpározásra. Minden bizonnyal elérhettem volna hazai mértékkel valami kiemelkedőt, jók voltak az adottságaim, akkoriban még nem nekem kellett hallgatni, hogy "mivan, nem halad a bicó?" és hasonlók, hanem én vártam a többiekre a hegytetőn, ettől függetlenül maximalizmusomból eredően től elszántan edzettem volna és mellette semmi mással nem tudtam volna foglalkozni, de legfőképpen azzal nem, hogy kialakítsam ezt az életformát, amit most élhetek. Nem lettek volna utazások, csodálatos spanyol nyarak, buli hegyek, napfény, tengerpart és persze kreatív karrier. Mi lett volna esetleg? Kétségés kimenetelű, nagyon nehéz sportolói élet, semmiképp nem Magyarországon, mivel már 19 évesen sem volt probléma számomra lelépni, ebből eredően nem kellett volna ínséges életet élni sportolóként ugyan, de akármennyire is szeretem a bicajt, egyéb érdeklődéseimet nem tudom feladni, márpedig úgy nem lehet az ember eredményes, hiszen nem lehet 5 dologra koncentrálni egyszerre. Nem véletlen, hogy a szezon alatt képtelen vagyok a zenével vagy bármilyen komolyabb kreatív feladattal megbírkózni, viszont ilyenkor, a nyálkás, sötét időben beindul a kuckózás és azonnal összehoztam egy zenét, amit az első kiadó, akinek elküldtem azonnal kiadna - azonban elküldöm még jó néhány helyre (erről később bővebben).
Térjük vissza a jelenbe, illetve a közelmúltba: az idei szezonom nagy csalódás volt. Ez volt a harmadik szezonom és talán túl nagy elvárásokkal indultam neki, tekintve hogy az első év belerázódás volt, amikor a top 10 is nagy szám volt, tavaly már volt több dobogó, de még mindig sokkal kevesebb, mint amennyit mások elvártak volna, illetve én is magamtól, idén viszont (jóllehet nagyrészt profi versenyeken indultam) eredményt tekintve igazából nagyon gyér és itt most a "relatív sikereket" említem meg: 1 db bronz és 3 db különdíjas részhajrá Amerikából (amatőr), egy 13. hely profiban szintén Amerikában, 27. hely Szerbiában profi versenyen, itthon pedig egy rakás top 10 hely (egyenlő szinte a nullával).
Tavaly ősszel rettentő motiváltan álltam neki a 2009-es szezonra való felkészülésnek, miután ősszel a Fülöp Tibinél készült terheléses tesztem meggyőzött arról, mennyi az annyi - kiderült, hogy nagyobb volt a teljesítményem, mint néhány versenytárs, , akik sok évet tudnak maguk mögött és igen eredményesek (leaglábbis akiknek ismerem a teszteredményeit).
Október végén 1 hetes pihenő után felvázoltam a felkészülési programot a megszerzett ismeretek alapján, illetve betábláztam a wattmérő vásárlását, ami hamarosan meg is érkezett. Fitnesz vesztése nélkül kezdtem el az "alapozást", heti 3-4 hosszabb edzéssel, hétvégéken mindkét nap 3,5-4 órás edzésekkel, melyek majdnem teljesen végig tempo zónában zajlottak, 250 TSS körül - amikor elkezdtem január körül járni az Esztergom körökre a Flórián térről, szombaton mindig mentem egyedül egy hosszút és többször a szombati edzésem több TSS-t eredményezett, mint másnap a közös edzés, ahol az utolsó harmincast általában versenytempó körül lökettük végig néhányan. Karácsonyra lett meg a szabadgörgőm, ezen 1-1.5 órás edzéseket végeztem, azokat azonban beszarásig, vo2max és küszöb intervalokkal, sőt, edzés közben edző DVD-ket nézve jónéhányszor végigcsináltam a Spinervals "Criterium" edzést, ami az egyik legbrutálisabb edzés, nagyon rövid pihenőkkel és végig savasodva. Mivel a görgőzés nagyon nagy szenvedés a hatalmas hőtermelés és rettenetes vízvesztés miatt, edzéseimet lépcsőfutással, hó esetén sífutással és úszással tartkítottam. Emlékszem arra a vasárnapra, amikor szakadt a hó, nem voltam hajlandó esztergomi körre menni, helyette elmentem a Sport uszodába és úsztam a nyitott 50 méteresben majdnem 3 órát a hóesésben, amikor már nagyon kihűltem, bementem egy kicsit szaunázni. Sokszor voltam spinningen is, ami izgalmasabb, mint itthon a görgő, mert legalább van társaság, meg hangos zene - csak a MOMba ne lenne olyan tetű nehéz átjutni!
Januártól vettem részt edzéseken a többiekkel: szombaton csapat edzés, majd vasárnap együtt a Flórián térről a Körre.
Ekkor még el sem kezdtem a küszöb résztávokat, pláne nem magasabb intenzitásokat, mégis olyan szolíd volt a formám, hogy a többieknek közük nem volt hozzám. Természetesen többen cinkeltek, meg ment a röhögcsélés, hogy "nézd, hogy nyomja neki januárban a hülye", ez azonban nem érdekelt, mert hiába bicajoznak 1000 éve, az edzéstudományról halvány f***juk sincs - még mindig az elavult hülyeségeket szajkózza mindenki, hogy "télen csak lassan és sokat" (ez mellesleg egy régen elavult tévhitből származik, miszerint amennyiben nagy intenzitású edzést végzünk, a fejlődö kapillárisok "szétrobbannak") - a valóságban azonban a felkészülés ezen fázisát tökéletesen csináltam: sok tempo és aerob-1, néha küszöb-közeli löketések, illetve közös edzéseken pár rövid vezetés vo2max-on - nem véletlen, hogy március közepén, a Tihany kupa hetében, mikor elutaztam, még mindig nagyon erős voltam. Elhangzottak persze olyan vélemények akkor, hogy csúcsformában vagyok éppen és ezt nem fogom tudni sokáig fenntartani - nos, tekintve hogy december eleje óta wattmérővel edzettem, tökéletesen láttam, hogyan megy a teljesítmény egyre feljebb és szépen, lassan fokozatosan júniusra kb. 25 wattot fejlődtem küszöbön, ezzel arányosan a vo2max teljesítmény, amit a legjobb 3 és 5 perces menések alapján figyeltem, szintén hatalmasat nőtt.
A nagy intezítású igazán kemény munka és egyben a versenyzés március közepén Amerikában kezdődött: a célom az volt, hogy maximális edzésmunka elvégzése mellett minden versenyen, amin lehet részt vegyek teljes erőbedobással - ráadásul már minden áron eredményt akartam. A kint eltöltött 5 hét alatt a sok görgőzés miatti alacsonyabb CTL (mivel 1-1.5 órás edzéssel, mégha magad alá fosol is, nehéz 80 TSS-nél többet összehozni görgőn, míg kint tempómenéssel 4 óra alatt 200 felett "lazán" összejön) 100 alatti értékről 122-re felment, köszönet az olyan napoknak, mint amikor délelőtt 2 óra löketés után este elmentem a keddi kritériumra, 1 óra erős bemelegítés után mentem 1 órát még nyélen. Minden héten kedd, szerda, csütörtök 3 napos blokk zajlott, 1 nap pihi és hétvégén mindkét nap verseny, vagy ha nem volt éppen, akkor közös edzés versenytempóban. Úgy gondoltam, nem pihengethetek rá semmire, mert itt munkát kell most végeznem. Ebben igazam volt - a hiba ott volt, hogy Amerika után nem pihentem. Hazaérkeztem egy keddi napon, pénteken jetlag-esen, fáradtan már Boszniában voltunk 3 napos versenyen - igaz az első egy kritérium volt, a második nap 150 kilis mezőnyverseny (itt máig nem értem, miért szakadtam le), harmadnapra viszont minden remekül ment, ma már egészen hihetetlennek tűnik, hogy egy olyan mezőnyben meg mertem csinálni azt, hogy a bolyból nekiálltam egyedül felérni az elmenésre - később sajnos elveszett az önbizalmam, beszarin álltam a rajthoz, újra izgultam, pedig Amerikában sikerült ezt levetkőzni és lazán beállni az első sorba, akár Colavita-s, Rock Racinges versenyzők közé is.

Mielőtt elfelejtem folytatni ezt a postot, szeretném leírni a legfontosabbat azon olvasók számára, akik a kerékpáros edzéssel kapcsolatos témák miatt olvassák a blogomat - az idei év eredményeiből és kudarcaiból levont konzekvenciákat, talán sokaknak segíthet, biztosan nem vagyok egyedül, aki szereti kipuhatolni maga a módszereket, amivel a legeredményesebb lehet - főleg ebben a témában, amiben mint tudjuk, nincs olyan, hogy OPTIMÁLIS, csak kísérleti módszerek vannak - az is lehetséges, hogy amiről ma úgy tudjuk, hogy a legtutibb, pár év múlva tudományosan hülyeségnek nyilvánul (történt ez a sok évtizedig fennálló tévhittel, miszerint a nagy intenzitású edzés hatására az új hajszálerek szétrobbannak, ezért csak lassan szabad menni télen)..
Az idei év volt a HARMADIK szezonom, egyben a harmadik kísérleti év is. Nézzük tehát:
HOGYAN ÉRJÜK EL, HOGY TELJESÍTMÉNYÜNK ROSSZABB LEGYEN SOK BEFEKTETETT MUNKA UTÁN avagy hogyan szakadjunk le a verseny elején 77-es vo2max-szal :-))) (gyengébbek kedvéért: jó eredményekért a pontok ellenkezőjét kell cselekedni)
1. AKARJ EGÉSZ ÉVBEN JÓ FORMÁBAN LENNI, minden szaros/fontos versenyen
2. Edzzél egyszerre VOLUMENt INTENZITÁSSAL
3. Tarts fent 120 feletti CTL-t 1,5 hónapig, ami sok, többnapos versenyhez is bőven elég, miközben 1 naposokhoz 90-nél sokkal frissebb vagy és a teljesítményed min. ugyanolyan, vagy jobb
4. Legyél túlbuzgó, készülj keményen télen, tinglitangli nélkül, aztán erősíts rá kora tavasszal és ne pihenj ki egy 5 hetes komoly terhelést, hanem ugorj fejest a szezonba
5. Vegyél be koffeintablettát a versenyek előtt, ha érzékeny vagy rá és remegős meg dekoncentrált leszel tőle
6. Tojd le a bemelegítést, mert mások se csinálják, még akkor is, ha neked a hirtelen versenyek nagyon nem mennek
7. Veszítsd el minden bizalmadat felkészülésedben, kondidban ha a mezőny szigorúan néz ki (nemzetközi versenyek) illetve ha valami nem úgy jön össze, ahogy szeretnéd
8. Helyezkedj úgy a mezőnyben, hogy sokszor kelljen felesleges extra munkát végezned, illetve ha egyébként jó erőben vagy, akkor is leszakadj az elejéről, mivel már előtted megszakították a sort és késő felérni (Gemenc első szakasz...)
9. SOHA ne menj lazán, mert kemény vagy, mindent kibírsz és neked nem kell pihenés
10. Ne tarts pihenőhetet, 3:1, 4:1 vagy akármilyen arányban. mert azt olvastad, hogy arra nincs szükség, ha rendesen csinálod a blokk edzést..de vajon rendesen csinálod?? (kipihented 1 nap alatt a 3 napos blokkot, hogy elkezdd az újabb 2 naposat?)
11. Ne foglalkozz a dolgok mentális oldalával. Stresszelj nyugodtan, az úgysem árt a fizikai teljesítőképességnek - há' hogy menne má' le a vo2max a stressztől?

"Lehet edzeni hosszúakat, lehet edzeni keményen - a kettő együtt csak szerekkel megy" (Greg Lemond)
...illetve lehet a kettőt együtt csinálni, egy darabig, azonban még igen strapabíró egyén estében is (tisztán) "toast" lesz belőled előbb-utóbb. .

folyt.köv

Zene: Liquid Soul - Global Illumination (Martin Roth OMFG! Remix)

2009-10-13T14:02:00.000-07:00

Az elmúlt hétben rengeteg "nosztalgiazenét" hallgattam - ez pontosan ős-trance és progresszív darabokat jelent a hőskorból, 1992-2000-ig. Sajnos ma már a "trance" kifejezés egy nagyon ciki stílust jelöl, amit mi "zizegős"-nek nevezünk, ezért óvatosan kell bánni vele, időközben a valódi trance-re hasonlító darabokat már progressive house-nak nevezik, íme egy friss de jó darab
Liquid Soul - Global Illumination (Martin Roth OMFG! Remix) - Iboga Records

Ötszázzal a sómezőn

2009-10-13T07:41:00.000-07:00

A képen látható brutál szerkezet az Infidel a Bonneville sómezőn, egy Cadillac motoros 1500 lóerős szörny, épp megdöntötte a sebességrekordot a minap, 330.7 MPH elérésével.

Adept is back!

2009-10-11T16:00:00.000-07:00

Karbon design csaptelep

2009-10-08T06:07:00.000-07:00

Minden irányban állítható karbon csaptelep - milyen zseniális és gyönyörű. Niels J. Eilmus design

Monty Python's Flying Circus top 10 (subtitulos en Espanol)

2009-10-07T06:26:00.001-07:00

A Monty Python's Flying Circus epizódiok egyes darabjai többet érnek, mint bármelyik Monty Python film. Közel 40 év elteltével még mindig ez az intellektuális humor csúcsa, aki ezt nem ismeri, nem érti, nem tudja, mi az a HUMOR. Mivel ezt a top 10-es listát valaki szépen összeállította, még ha bizonyos jelenteket cserélnék is benne, átmásoltam így egyben, mert jó összeállítás.

Forrás: Wired

‘Sam Peckinpah’s Salad Days’

Good Old Monty Python wasn’t always all about strictly humor, often times it was strictly about humor AND violence! Take for instance the Black Knight sketch from M.P. and the Holy Grail. Pretty bloody. Well, this one’s from the show and just about as nasty. And Silly. Enjoy!

‘I Wish to Report a Burglary!’

Absolutely ridiculous. Not that that’s any real surprise, since those two words form the foundation of most -if not all- of the Python’s routines. Yet, somehow, this one borders on utter nonsense: not one of the members on the force could understand the other in their ‘normal’ tones of voice, ergo… this.

‘My Brain Hurts!’

Ah, the Gumbies. More or less post-lobotomy patients who get themselves involved in every and any thing possible, but with less-than-stellar results because, well, they’re irreversibly stupid.

The Mattress Sketch

This one is almost not even worth attempting to explain, basically because: a) they really do a fine job of trying to do it for you, and b) well, just watch…

Crunchy Frog

There are so many amazing one-liners in this one that it’s hard to pick a favorite, but I’ll stipulate by saying this: follow along during his initial description of the Crunchy Frog where he just skims over, “Lightly killed”. Makes me bust a gut every time. Lightly killed… HA!

The Spanish Inquisition

Though it’s hard not to love Michael Palin’s deadpan and equally dunder-headed approach to his Cardinal Ximinez character, it’s just as fun to watch the great facial expressions of Terry Gilliam. Brilliant.

The Dead Parrot Sketch

“What’choo mean, ‘miss’?” “I’m sorry… I have a cold.” And it’s all downhill from there. Amazingly, when many people think of Monty Python’s skits, this is often the one they remember. It is a classic.

SPAM

This one is all about a library and kittens. Just kidding. It’s about SPAM.

It’s The Arts

Johann Gambolputty de von Ausfern-schplenden-schlitter-crasscrenbo n-fried-digger-dingle-dangle-dongle-dungle burstein-von-knacker-thrasher-apple-banger-horowitz-ticolensic-grander-knotty-spelltinkle-grandlich-grumblemeyer-

spelterwasser-kurstlich-himbleeisen-bahn wagen-gutenabend-bitte-ein-nurnburger-bratwustle-gernspurten-mitz-weimache-luber-hundsfut-gumberaber-shonedanker-kalbsfleisch-mitt ler-aucher von Hautkopft of Ulm. Yep. The Arts.

The Ministry of Silly Walks

Very few sketches are unadulterated gold from the first minute to the last, but this exception is one long gag. I had to literally watch this one numerous times just to get the dialog because I couldn’t stop laughing. How John Cleese doesn’t just fall out is beyond me.

Gorn! (Woody and Tinny Words)

Bizarre. Dry, British wit, and just deliciously bizarre. “Sorry old horse!”

Philippe Starck design hard drive

2009-10-07T06:08:00.000-07:00

Folyékony króm előlap, mmm... http://www.lacie.com/us/products/product.htm?pid=11374

Film: Máncora (2008)

2009-10-05T12:48:00.001-07:00

Egy újabb remek film, amit teljesen véletlenül találtam. Nagyon tudok örülni az olyan filmeknek, amiket magamtól fedezek fel, ráadásul olyan helyeken játszódnak, ahol még nem jártam - jelen esetben Peru. Santiago, a híres táncdalénekes fia, aki a film elején öngyilkos lesz, elhatározza, hogy lelép egy kicsit Limából és lemegy Máncorába, ami egy öröknyár tengerpart, ahol gyerekkorában nyaralt. Mielőtt elutazna, betoppan azonban a "félhuga", Ximena (Elsa Pataky alakítja, aki nagy sztár Spanyolországban és valószínűleg magyar származású) a férfével, Inigoval, a szuperlaza arccal, akihez hasonlót nem egyet ismertem Spanyolországban. Ximena és Inigo a fater halála miatt jöttek cimbizgetni Santiagoval, aki azonban közli, hogy épp lelépni készül, de sikertelen a próbálkozás, mert ráakaszkodnak mindketten, így hármasban mennek Máncorába. A film elején látható szájonvágás majd vízbehajítás megtörténtéig jutunk el a történet során, végignézzük a trio kalandjait, csajozásait, szegény Ximena pofáraesését, mialatt mindenki megküzd a maga démonaival.
A főszereplő, Jason Day, limai színész, nem túl erős, de nem is rossz, az Inigo-t alakító csóka viszont jól alakít. Elsa sem rossz, végig figyeltem benne a magyart :-)
A film számomra elsősorban azért volt élvezetes, mert egy csomó olyan jelenet, karakter és életszituáció van benne, amit láttam, átéltem, tapasztaltam. A sztori abszolút nem mondható erősnek, nincs, ami odaszögezzen a fotelhez, azonban az olyan jelenetek, mint az ominózus házibuli és az azt megelőző tengerparti medencés szivogatás aranyat érnek...
www.mancorafilm.com

Honda Robolegs: kelj fel és járj!

2009-10-02T09:05:00.000-07:00

Ezzel a mozgássegítő eszközzel úgy járhatunk, mint egy Asimo robot:

Oszágúti VB 2009 Mendrisio: Kusztor, a hős

2009-09-28T06:39:00.001-07:00

Előrevetítem, nem szándékozom benyalni senkinek ezzel az írással, de én nem olyan vagyok, aki szerint "ciki" megadni a respektet azért, ami jár, kerékpárosok között pedig, ahol végletekig érő a rosszindulat és aljasság, végképp nem szokás bárkinek bármilyen teljesítményét megdícsérni - azonban szerencsére én nem vagyok teljesen kerékpáros :-)
Miután tekertem egy jót tegnap Dobogókőre, szokás szerint 1 nappal verseny után jól érezve magamat, akkor értem haza a közvetítésre, amikor Kusztor bravúrja a vége felé járt - azonban megemlíteném, hogy telefonon hívott egy csapattársam, hogy megossza a jó hírt, miszerint Kusztor elmenésben van, tehát létezik olyan, hogy örülünk más sikerének és büszkék vagyunk arra, ha világversenyen egy magyar valamit produkál. A több, mint 200 km, amit elmenésben megtett, óriási volt és nagyon remélem, hogy a magyar kerékpársport ennek hasznát látja - sajnos mivel a médiában nem látni kerékpárt, az emberek nagyrészének fogalma nincs arról, hogy ebben a sportban, ami a XX. század elejétől fogva tulajdonképpen profi sport, hatalmas tömegek mérkőznek egymás ellen és ráadásul a kegyetlen kemény (ezt már sokszor elemeztem, de mutassunk még csak egyetlen olyan sportágat, ahol 6 órán át kell a maximális oxigénfelvétel közelében tartózkodni és mellé még néha anaerób erőkifejtéseket is végezni - nem találunk ilyet.), mit jelent egy "akárhanyadik" hely, vagy egyáltalán feltűnni a Eurosport képernyőjén. Remek dolog a kajak-kenu és a vizilabda eredményessége, ezek is kemény sportok, de egy vizilabdában - ahol a picsányi Szerbia-Montenegró a király a "vízbenminéljobbanlebegő" zsíros fiúk közt , akikre az átlag proli azt mondja "hú de izmos palik" - sokkal könnyebb királykodni, mint egy ilyen sportban.
Mai napig még mindig a Bodrogit mondogatja a Sípos a Eurosporton, aki kétséget kizáróan nagy kvalitású időfutammenő (volt, de azért semmiképpen nem mondanék olyan nonszensz állításokat, hogy Cancellara kihívója lett volna idén, mert az több, mint vicces) azonban a tegnapi produkció mezőnyversenyben az utóbbi sok év legnagyobb villantása volt nekünk, magyaroknak.
Amennyire a "nagyöregek" elmondásaiból ismerem, felettébb tiszteletreméltó, hogy minden valószínűség szerint nagyon komoly munka lett befektetve abba sok éven át, hogy az elmúlt pár évben tulajdonképp ő a legeredményesebb magyar bicajos, noha nem kifejezetten tehetséges (tehetség alatt kerékpárban a genetikáról beszélünk), hiszen a tehetség korán megmutatkozik, neki viszont sok idő kellett, mire beért. Nem kifejezetten nyertes paraméterek + szorgalom űbereli a jó paraméteres lustaságot - ellenpálda is van :-), le lehet szakadni lökijóskatkeredmeg versenyen közel nyolcvanas vo2maxszal - én pl. egész jó paraméterekkel, sok kemény edzéssel is az idei szezonban jó nagy semmit produkáltam - de erről majd később.
Az U23 különítmény teljesítményére no comment, azonban nem gondoltam volna, hogy Lovassy, aki nem keveset ment nemzetközi mezőnyben, elsőként szakadt le - mint olvastam komoly mentális legyakás volt a háttérben, ez engem annyiból vígasztal, hogy nagyon nehéz elhinni, hogy a mentális része mekkora százalékot tesz ki a teljesítménynek, valóban sokkal fontosabb, mint gondolnánk - nálam pedig ilyen téren komoly gondok vannak (ideggyenge vagyok :-)
Az eredménylistát nézve látom Martin Madhart a szlovákoktól, aki egészen jó helyen végzett, a Dukla Trencsén csapatából több versenyen is részt vett, amin mi is ott voltunk, az ottani helyezései alapján nem mondhatjuk, hogy pl. egy Lovassynál annyival erősebb lenne, azonban ügyesebben biciklizett - ez a pálya nagyon aljas volt és hamar kiszórta azokat, akik nem voltak elég agresszívek és nem furakodtak eleget.
Sajnálom, hogy Balázs (Simon) nem jutott messzebre, tudom, hogy tehetséges és jó teljesítménnyel rendelkezik, ami számszakilag egy középmezőnyre elég kell, hogy legyen, azonban ő még nagyon keveset ment ilyen mezőnyben és mivel egy csapatban vagyunk és láttam versenyezni nem egyszer, tudom, hogy ő sem az elől verekedős típus.
Szerencsétlen Víg pedig úgy áll oda egy VB-re, mintha itthon indulna egy Szarosmákos kupán, ferdén álló sisak, orrhegyen lévő szemüveg...még jó, hogy ezt nem láttuk a Eurosporton..már elnézést..

Új wattmérők a láthatáron!

2009-09-28T06:00:00.000-07:00

Tavaly decemberben vettem meg az Ergomo-t, ezzel beléptem a wattmérés világába, amire már nagyon régóta vágytam - hiszen mint tudjuk, csak a teljesítménymérők adnak objektív adatokat arról, hogy milyen munkát végeztünk a kerékpáron és ez mindenképpen érdekes és hasznos. Egy wattmérős szezon után sok dolgot felfedeztem, de maradjunk az eszköz taglalásánál: az Ergomo-val már nem vagyok megelégedve. Nem zavar, hogy a cég megszűnt, nincs szoftverfrissítés, nehézkes a javítás, csak az, hogy kezdetben voltak a hőmérsékletváltozás indukálta kilengések, 5 faktor pont 20 watt különbséget jelentett és ez kb. 8 celsius eltérésnél jelentkezett. Mostanra odáig jutottunk, hogy egy edzésen belül nagy mértékben kileng a kalibráció, az egyik szenzor haldoklik. A cuccot használtan vettem, nem tudom mennyit futott, de ez idegesítő. A szerkezet lelke a középrész, hiszen ez mér, ha ez befosik, nagyon nehéz vagy lehetetlen javítani. A computerrel utána semmit nem lehet kezdeni, illetve marad egy drága nagy ronda sárga kilométeróra. Röviden, jövőre szeretnék új rendszert beszerezni. Több, mint 20 éve készült el az első wattmérő, mégis még mindig úgy csinálnak sokan, mintha ez valami "hókuszpókuszkütyü lenne" (ők nem kifejezetten modern, intelligens, gondolkodó emberek szerény véleményem szerint :-) - az első az SRM volt, továbbra is a "gold standard", azonban a wireless dura ace új ára 3000 dollár felett van, használtan meg kb. 2000..tehát ez kiesett. A Powertap megbízható, de nem akarok 450 grammos hátsó agyat és egy kerék használatára szorítkozni, mert akkor vagy az edzés, vagy a versenyadatokról le kéne mondani, az pedig no go.
Újon a színtéren a Quarq cinco, ami a hajtókar spider-be épített wattmérő, strain gauge alapú, mint az SRM, használói elégedettek, sokféle hajtókarhoz lehet kapni, ANT+ kompatibils, szabadno választható a fejegység. A spider ára 1500 dollár + kell a computer. Ez sem olcsó, de wireless létére 1000 dollárral olcsóbb az SRMnél.
A napokban, az Interbike kiállítás idejében bemutatkoztak új rendszerek, aminek nagyon örülünk, főleg, ha rendesen működnek. Ezekről már kb. 1 hónapja olvastam a watt fórumon, sőt bizonyos pletykák szerint a Shimano is ki fog jönni egy wattmérővel. Az új cuccok a pedálra ható erőből mérik a teljesítményt egy speciális tengelyszenzorral.
A Metrigear "Vector" 2010 első negyedévben lesz elérhető, és egy speciális Speedplay pedállal lesz kapható a rendszer, ugyanis a pedál tengelyében van a 60 db. strain gauge és ezek elhelyezésére a Speedplay szinte meghibásodás mentes ezeréves üreges acéltengelye tökéletesen alkalmas - itt az első kritérium, ami elrettenthet, hiszen nekem pl. nagyon nem tetszett a Speedplay pedál, kb. olyan volt vele tekerni, mintha egy jégkockán kellene lábújjhegyen állni.
A pontossága +/- 1.5% (mint a többinek) és az ára 1000 dollár alatt lesz. ANT+ kompatibilis fejegységre szükségünk lesz hozzá, azonban ezekből hamarosan Dunát lehet rekeszteni, már most bejelentett a Specialized és a Garmin is olcsó modelleket. Az eszköz sajátossága, hogy 360 fokban, a teljes hajtás alatt méri a pedálra ható erőket ill. az elveszett erőt, egy kilo rider pl. pedálcsapásra pontosan analizálni tudja, hogy mit produkált és rövid versenyszámokban ez fontos lehet. 248 grammos tömegével egyértelműen a legkönnyebb setup (persze a computer nem megspórolható), ha jól működik majd, igazán klassz cucc lesz.
Hasonló cucc az O-Synce wattmérő, 2010 közepére igért német termék - ez azonban nem jelent egyértelműen pozitívumot, mert bár az SRM a német precízitás mintaképe, a Cyclosport termékekben és az Ergomoban én csalódtam, hiába németek.

2010 Lamborghini Reventón

2009-09-23T02:25:00.000-07:00

Így néz ki a Lamborghini 2010-es új modellje, a Reventón. Roadster változatban is kapható, 1.3 millió euros áron. Ez súlyos. Egy űrhajó földi használatra.
A műszerfal sem szarral gurít:

Muz: Mathew Jonson - When Love Feels Like Crying

2009-09-18T06:55:00.000-07:00

MMM, de fincsi kis muzak. Elektornikus lovesong.
Mathew Jonson - Walking On The Hands That Follow Me EP(WAG050)
Label: Wagon Repair

Tracklist:
01. Walking On The Hands That Follow Me
02.When Love Feels Like Crying

Film: Un prophete (A próféta) 2009

2009-09-16T10:01:00.000-07:00

Az alábbi 150 perces, cannes-i Aranypálmára remekművet láttam tegnap. Ajánlom mindenkinek, aki örül, ha kijön valami jó európai film, mert azok általában életszagúbbak, valósághűbbek, mint a nagyobb közönségnek készülő hollywoodi filmek - kivétel persze néhány független usa film.
Az IMDB-n 8.3 pontos filmnek lenni nem könnyű és ezek a pontok többé-kevésbé passzolnak az én tetszési indexeimmel. (link)
A film Malik El Djebenam egy 19 éves marakecsi gyerek történetét meséli el a börtönben, ahova ismeretlen ok miatt került 6 évre. Pár nap után természetesen megkörnyékezik, ez esetben egy öreg korzikai keresztpapi (Niels Arestrup alakítja, aki szintén zseniális, a rendező többször dolgozott már vele) által vezérelt gang, akik mellesleg szinte az egész börtönt irányítják, mint elítéltek. A szokásos első körben való kapálózás és erősködés után pár vesénrugdalás keretében meggyőzik arról, hogy az ő védelmükre szüksége lesz, cserébe egy kis missziót kell végrehajtani: egy másik arabot, Reyeb-et kell kinyírni. Miután betanítást kap, hogy kell a szájában elrejteni egy borotvapengét és azt egy pillanat alatt kilökni onnan úgy, hogy foggal tartva egy nyaki verőeret el lehessen vele kaszálni, kisebb nehézségek árán végrehajtja a missziót - ezt a jelenetet nem ajánlom a gyengébb idegzetűeknek.
A színészek szinte tökéletesek, a casting eszméletlen, csupa teljesen hihető figura a börtönben: arabok, a korzikai gang tagjai, négerek.. A fényképezés gyönyörű, jók a hangok, az egész nagyon egyben van, french cinema at its best.
A filmet a BAFTA-díjas Jacques Audiard rendezte, akinek másik műve, a De battre mon coeur s'est arrêté (The beat that my heart skipped) az Auberge Espagnole-ból ismert Romain Duris főszereplésével a következő a watchlist-emen.

Kritérium Országos Bajnokság, Mosonmagyaróvár

2009-09-16T09:47:00.000-07:00

Végre egy verseny, ahova összeszedetten, nyugodtan és egészen frissen érkeztem. Az amerikai kritérium-gyorstalpaló ellenére ezt a versenyszámot még mindig nem szerettem meg igazán, ez főleg abból adódik, hogy az eleje nagyon szarul esik, mivel nem melegítek be rendesen általában, illetve nem vagyok egy sprinter, a hajránál a verekedés nem az erősségem. Ezúttal azonban egy kölcsön görgő segítéségével (köszönet Dancs Mártonnak, remélem meggyógyultál) sikerült remekül bemelegítenem, így ez volt talán életem első olyan kritériuma, ami nem fájt, sőt, remekül éreztem magam, még a féltáv környékén bekövetkezett hatalmas zakózásom sem foglalkoztatott túlzottan. A célegyenes előtti kanyarban, hajrákörön, belső íven kanyarodtam, jó nagy lendülettel, kezdett éppen elragadni a hév, hogy erre most rámegyek és ahogy a belső ívről indulva ki akartam hozni a kanyar végét, az túl meredekre sikerült és az enyhén kavicsos útszélen egy hatalmasat takartam, minimum 40 km/h körüli sebességgel. Érdekes módon az esés mozdulatsorát befejezve már újra a bicajon ültem, begurultam a célba, a bíró lecsekkolt, majd ahogy jött a mezőny, vissza is álltam. Innentől adrenalinból igazán jól haladt a bicaj. Eredeti tervem az volt, hogy megnézem, mik a lehetőségek az első hajráknál - ezek sorsa a kanyarnál szinte eldőlt, max. ötödikként fordulva van esély - ha semmi, akkor a végén esetleg elpattintok. A végén, amikor tele voltam még energiával, a Zoli elgurult a mezőnytől kb. 30 méterre, nem valami gyorsan, de ő azon kevesek közé tartozik, akire nem akartam menni, pontszám tekintetében úgyis mindegy lett volna. Relatív jó helyen csak a véghajránál voltam, mert azt hittem az is ér pontot, ugyanis Amerikában azt külön értékelik - ez alapján kerültem az 5. helyre.
Szezon vége felé ismét rájövök, hogy sokkal kevesebbet kell edzeni és akkor is min. ugyanúgy, de lehet, hogy még jobban halad a kerékpár...

Nike Vandal Supreme silver/red - egy gyerekkori álom

2009-09-13T04:05:00.000-07:00

Egy gyerekkori álmom vált valóra - lett egy kultikus retro csukám, a Nike Vandal supreme metallic silver - samba/black színekben - egy igazi űrcipő. Amikor Kyle Reese a Terminator 1-ben bemegy az áruházba felöltözni és szemérmesen elvonul a próbafülkébe, majd leteszi a lábát rajta egy Nike Vandal-lal és behúzza a tépőzárat, kifolyt a nyál a szánk szélén és azt mondtuk, bárcsak lenne egy ilyenem. Szerintem minden valamire való jó arc gyerek ugyanígy érzett, akiknek a szülei nem szovjet vagy csehszlovák, majka frizurás, faszszandálos babfőzelékszínűzoknis stílusban öltöztették a gyereküket.
A Nike 1984-ban adta ki ezt a modellt először, majd pár éve a retro re-release sorozatban újra. Jelenleg megint nehezen beszerezhető, ezért az ára sem sovány.
Milyen gyöngyörű.

Mátra kör és Orfű beszámoló

2009-09-10T11:28:00.000-07:00

Egyik kedvenc versenyem volt most hétvégén: a Mátra kör. 2006-ban indultam először ezen a versenyen, első országúti versenyeim között, egyike volt annak a kb. 4 versenynek, amin indultam. Annak ellenére szeretem ezt a versenyt, hogy soha még olyan versenyen nem teljesítettem jól, ami egyből heggyel kezdődik - azt azonban álmomban sem gondoltam volna, hogy (még a jelenlegi leromlott állapotomban sem) leszakadok megint az elejéről - mégis megtörtént, méghozzá úgy, hogy olyan emberek ott maradtak, mint pl. Ottó bá budaörsi triatlonos gyerekei, akik a közös edzéseken a 2%-os "emelkedőn" azonnal leszakadnak és 42-nél nagyobb tempót nem igazán birnak ki. Nagyon elkeserítő volt, ráadásul érdekes módon a hegyre felérve jobban lettem és elkezdtem menni, mint az állat lefele, minden áron fel akartam érni, de ebben az összerázodott kb. 20 kutyaütőből nem sok partnerem akadt. A legelkeserítőbb abban, amikor az ember leszakad az elejéről, az, hogy kiemelt idiótákkal kell együtt biciklizni - jelen esetben (persze nem először) a pálmát a P-Nívó-CMH csapat pár embere vitte, akiket líderük, Borbély Gyuri sem bír megrendszabályozni. Miután képtlenek voltak bármi értékelhetőt hozzáadni az üldözéshez, állítólag csapatvezetői utasításra elkezdték azokat szivatni (minket), akik minden egyes forgásnál maximumot adtak a kialakuló lánctalpban (amit mellesleg folyamatosan tönkretettek). Ilyenkor ha az ember szól, akkor persze az van, hogy savanyú a szőlő, mit keresek én ott hátul - hát tényleg mit keresek ott, de sajnos ennek a képletnek sok összetevője van, a jelenlegi egészségi állapotomtól kezdve a túledzettségen keresztül a mindennapi stresszig. Egy dologra viszont rájöttem, ami sajnos egész évben csak kárt tett a teljesítményemben, ez pedig a koffein. Ez az anyag, amit a leghatásosabb legális doppingnak tartanak - gyorítja a metabolizmust, stimuláns és spórolja a glikogénraktárakat - számos mellékhatást is tartogat, ha az ember érzekeny a dózisra, az én esetemben ez 200 mg. A legtöbb versenyen kb. 1 óra kell ahhoz, hogy jól érezzem magam - az idei szezonom számos versenyére visszagondolva az első órában pontosan olyan dolgokat éreztem, ami a koffein mellékhatása is: rossz gyomor, rossz közérzet, enyhe remegés és rossz kontroll a kerékpár felett.
A szerdai edzésen Vasi, Buruczki, Vizer stb. társaságában tartottam egy kis szintfelmérést és meglepően jól éreztem magam, tekintve hogy kezdek egy kicsit pihentebb lenni mostanában, mióta visszavettem az edzésből - Bia felé az Aldi raktár mellett felfelé sikerült 47-48 km/h-val haladni, ez minden bizonnyal életem egyik legjobb teljesítménye volt, nem nagyon emlékszem, hogy valaha mentünk volna ott ennyivel, még motor mögött sem. Ez a tempo még a Szilárdnak is sok volt, pedig ő aztán nem egy gyenge gyerek. Ezek után bizakodva néztem a hétvége elé, azonban megint kiderült, hogy stresszelek, hülyeségeket csinálok (koffein bevétele 2 órás versenyre, ahol a glikogénraktárnak nincs ideje leürülni), ismerten lassú bemelegedésem ellenére elégtelen bemelegítés és nyomás alatt (verseny) nem tudom a maximumot adni (annak idején teniszben képes voltam elveszteni egy game-et 40 -semmiről). Olvastam egy cikket a mentális attribútumok fontosságáról és bizony ez megerősítette, hogy nagyon fontos része a teljesítménynek az agy, sőt a legfontosabb. "90% mental, 10% physical" - olvastam valahol. Beszéltek még a cikkben a top atléták lazaságáról, akik feszültség nélkül állnak rajthoz és a verseny hevében is lazák tudnak maradni - nekem ez idén csak szezon elején sikerült, meg is volt az eredménye, majd ahogy kezdtem besokallni az edzésvolumentől, intenzitástól és a folyamatos versenystressztől, egyre gyűlt a feszültség és ez erős nyomot hagy a teljesítményen.
Visszatérve a szánalmas dögsorra: a legszörnyűbb az, hogy ezek az emberek valahogy nem tudják megérteni, hogy a dögsoron nem menő a dögsoron lógni - érdekes módon amikor elkezdtem versenyezni én úgy éreztem, hogy több respekt jár azért, ha az ember dolgozik ha már a dögsorra szakadt, mintha csak lógna ott feleslegesen az X-edik helyért - 2006-ban első Mátra körömön pár kollégával karöltve sikerült is felérnünk az elejére, és valahol ott végeztem, mint most 3 évvel később, kétszer erősebben... Nem mintha a helyezés top 3-on túl annyit számítana, hiszen tavaly, 3 hét nyaralás, napozás és hajnalig tartó bulizás után, 0 kerékpározással olyanok előtt beértem, akik folyamatosan edzésben voltak. Ilyen és hasonló esetek után gondolkozom el, hogy a kevesebb sokszor több. Idén szétedzettem magam, volt volumen, volt inenzitás, folyamatos és egyenletes terhelés emelés, tudományos felkészülés, monitorozás, tudományos táplálkozás és rengeteg versenyzés - versenyeredmény szinte semmi az 1 db 3. helyemet leszámítva. Sok mindent tanultam az idén is, sokat fejlődtem, sokat hibáztam, de erről majd egy későbbi bejegyzésben bővebben írok.
A Mátra kört sok perces hátrányban a vége előtt kb 1 km-rel a dögsorról, hogy legalább ne legyenek a közelemben, amikor baromi idegesítő módon elkezdenek sprintelgetni a nyolcvanadik helyért - mint ahogy meg is történt, hogy a rettenetes szánalmas BBB nadrágos palilábas gyerek, akit utolértem a vége előtt, beállt mögém és a célban lesprintelt, mintha az bármit számítana. Nem gondoltam volna, hogy van még olyen idióta a földön, aki képes ennyire patetikus lenni, megint csak azt tudom mondani, soha nem vetemedtem ilyesmire, valószínűleg azért, mert hamar megtanultam az etikettet - és persze van agyam hozzá, hogy felfogjak dolgokat elég gyorsan :-)
A csalódás után másnap muszáj volt Orfűre elmenni versenyezni, ugyanis ki akartam próbálni, hogy valós-e a hipotézis, amit felállítottam a verseny elején tapasztalható rosszulléteimről, nevezetes az, hogy a 200 mg koffein amit idén szinte minden verseny előtt bevettem, az első fél-1 órában számos olyan tünetet produkált, ami mind a lehetséges koffein mellékhatásai közé tartozik: émelygés, rossz gyomor, remegő kéz, gyenge kontroll a kerékpáron, stb.. Minden egyén másképp reagál különböző koffein adagokra - ha megiszom egy kólát edzés közben, határozottan jót tesz, meglódulok tőle mint állat, természetesen ebben a cukornak is nagy szerepe van - nagyobb adag bevétele azonban először vasoconstictio-t okoz.
Leutaztunk tehát Orfűre négyen, Vasi, Ferike, Berek + én, és a délelőtti futam az orfűi tó körül igazán remekül ment, fáradhatalan voltam, a Ferikével ketten mentünk minden támadásra, aminek nagy részét Arany G és a Fiúlány produkálta, nem is tudtak elszökni. A Berek, akiről azt sem tudtam, hogy még versenyben van, ugyanis betegeskedett mostanában, ez idő alatt végig a sor végén kummantott, aztán az utolsó körben, amikor épp a legnagyobb lószparádét kontrolláltuk le, orditva eljött a sor mellett, ott még egyszer összerázódtunk, de a célegyenesben egy ugyanilyen manőverrel meg is nyerte a versenyt. Eredmény tekintetében tehát nekem megint semmi nem jutott, hiába dolgoztam fossá magam - de ez még rendben is van, ha a domestique szerepért jár valami, azonban még fapapucs sem járt, sőt a 30 ezer forintos kp nyereményből, amit persze nem osztott el favoritunk, arra sem volt képes, hogy legalább a benzint állja.
Délután a második futam egy 16 kilis hegymenet volt, szinte nulla bemelegítéssel indultam, "úgysem lesz probléma" alapon, persze hirtelen elindultunk, mire elértünk az első meredek kanyarhoz, ahol a 2007-es OB is ment, elkezdett szétszakadni a sor, a Vasi még a szemem előtt felzárkózott, én pedig már megint nem. Innentől a Ferikével baktattunk fel, 1 perces hátrányban érkeztünk meg az elejéhez képest a TV toronyhoz. Nagyon nem esett jól, pedig kb. 300 wattos átlag lett, amit könnyebben bírni kellett volna. Itt megint elkenődtem egy kicsit, nagyon nem normális, hogy pont hegyeken szakadok le.

folyt.köv.

Pusztulj, rohadt Virut!

2009-09-08T05:19:00.000-07:00

Beszoptam a Virut vírust, mert lejárt a NOD32 próbaverzióm. Pusztuljon az a mocsok, aki ezt kreálta. 3 napig irottam, mert egyszer már sikerült kiirtani, most azonban 4200 file-t fertőzött meg a gépemen, amit a Kapersky elvileg mind megtisztitott, repair windows install, elvileg minden tiszta, rendesen fut a gép, viszont a vírusirtó fél óránként közli, hogy melyik file fertőzött és karanténba helyezi - magyarul nem sikerült teljesen kiirtani, úgyhogy marad a teljes radírozás. Több fórumon kiirthatatlannak tartották, ezt nem akartam elhinni, mert régen már sikerült eltűntetni, most azonban túlságosan elterjedt a gépen. "Bassza meg a kutya!"

Do you Tabata? Interval edzés kemény csávóknak

2009-09-03T03:02:00.000-07:00

Tabata intervalok a vo2max és az anaerób kapacitás növelésére

Előrevetítem, hogy az alább vázolt edzés nem csak kerékpárosoknak hasznos, hanem minden sportban, ahol az oxigénfelvétel kulcsfontosságú.
A Tabata intervalok a HIT (high intensity training) csúcsa - minimális időből maximális teljesítménynövekedést kihozni. Akármi legyen is a sportod, kerékpár, futás, evezés, kajak-kenu, sífutás, kevesebb, mint 10 perc alatt olyan edzést végezhetsz, ami alatt ugyan magad alá fosol, de eredményes.
FIGYELEM: ez egy haladó edzésprogram, mindenképpen kell hozzá egy megfelelő keringés és edzettségi szint, csak olyan vágjon bele, akinek nem okoz problémát megközelíteni a max pulzusát, illetve nem ismeretlen számára a maximális terhelés!
A protokoll a következő:
20 másodperc "ami a csövön kifér", "nyél", "all out", 10 sec pihenővel (2:1 munka/pihenő ratio) - ha jól emlékszem az eredeti protokoll 8 db ilyet ír elő - de természetesen sokféle képpen variálják, 3x3 szett, 4x4, stb., mindenesetre szerintem aki több szettet csinál, nem végzi el rendesen a munkát, ugyanis az első 20 mp egyéntől függően, de optimális esetben 200% FTP körül zajlik, a következő 20 mp-ben már gyengébb és dramatikusan zuhan tovább.
Jómagam első probálkozása tavaly volt, télen, edzőtermi kerékpáron 3x20 mp-ig jutottam, kb. 5 perc laza bemelegités után, utána se láttam, se hallottam. Aki kipróbálja és jól csinálta, érteni fogja, miről beszélek.
Komolyabb bemelegítést nem szabad előtte végezni, mert az már nem hagyja a szervezetet akkora sokkot kapni, viszont annyira be kell melegíteni, hogy ne sérüljünk meg és az izmok működjenek, ugyanis ez rettentő terhelés - valahogy úgy kell elképzelni, mintha protour versenyek sprintjeit csinálnánk meg egymás után nyolcszor :-)
Wattmérős edzés esetén kb. a VO2max teljesítmény 170%-át kell megcélozni, ez egy 72-78 ml/kg/min vo2max-szal rendelkező sportoló esetében körülbelül 750 watt (persze egyénfüggő, de egy 3-5 perces teljesítményből nagyjából ki lehet számolni az egyén vo2max-szát mint tudjuk) - nem piskóta.

Az eredeti tanulmányban közepes erőséggű edzést végző csoportot hasonlítottak össze a Tabata protokoll alapján edzőkkel, az eredmények igen meggyőzőek. ( +7 ml vo2max-on és +28% anaerób kapacitás)

Effects of moderate-intensity endurance and high-intensity intermittent training on anaerobic capacity and VO2max

Tabata I, Nishimura K, Kouzaki M, Hirai Y, Ogita F, Miyachi M, Yamamoto K.

Department of Physiology and Biomechanics, National Institute of Fitness and Sports, Kagoshima Prefecture, Japan.

This study consists of two training experiments using a mechanically braked cycle ergometer. First, the effect of 6 wk of moderate-intensity endurance training (intensity: 70% of maximal oxygen uptake (VO2max), 60 min.d-1, 5 d.wk-1) on the anaerobic capacity (the maximal accumulated oxygen deficit) and VO2max was evaluated. After the training, the anaerobic capacity did not increase significantly (P > 0.10), while VO2max increased from 53 +/- 5 ml.kg-1 min-1 to 58 +/- 3 ml.kg-1.min-1 (P smaller than 0.01) (mean +/- SD). Second, to quantify the effect of high-intensity intermittent training on energy release, seven subjects performed an intermittent training exercise 5 d.wk-1 for 6 wk. The exhaustive intermittent training consisted of seven to eight sets of 20-s exercise at an intensity of about 170% of VO2max with a 10-s rest between each bout. After the training period, VO2max increased by 7 ml.kg-1.min-1, while the anaerobic capacity increased by 28%. In conclusion, this study showed that moderate-intensity aerobic training that improves the maximal aerobic power does not change anaerobic capacity and that adequate high-intensity intermittent training may improve both anaerobic and aerobic energy supplying systems significantly, probably through imposing intensive stimuli on both systems.

Napi olvasmány: a szívizom adaptációja az edzéshez

2009-08-26T03:41:00.000-07:00

Az alábbi olvasmányból megtudhatjuk, hogy a sportoló és az átlagember szive között a legnagyobb különbség a stroke volumen. A nagyobb stroke-volumen (vér kipumpálása a balkamrából szivverésenként) eredményezi az alacsony nyugalmi pulzust. A nagyobb stroke-volumen szorozva sok összehúzódással pedig nagyobb szívteljesítményhez vezet, ezáltal növekszik a vo2max.

Myocardial Adaptations to Training

The heart, in cellular composition, structure, and mechanics, is an absolute marvel of "biological engineering". Even among human couch potatoes, it is an astoundingly well-equipped endurance muscle. It has an incredibly dense network of capillaries (over 2000 capillaries per cubic millimeter!) designed to provide reliable delivery of oxygen to the working muscle with a minimum diffusion distance to intracellular mitochondria. The individual heart cells (called myocytes) are densely packed with mitochondria; they take up about 20-25% of the human heart cell volume. In contrast, mitochondria make up less than 5% of the untrained skeletal muscle cell volume. The specific biochemistry of the muscle cells is designed to minimize lactate production even at very high workloads (H isoform of lactate dehydrogenase for you scientists). The heart can metabolise fat, lactate, and blood glucose with equal effectiveness.

So, how can endurance training improve a muscle that is already superbly designed and equipped to perform constant work? The answer is fairly simple. IT GETS BIGGER! (OK, it's slightly more complicated than that). Endurance trained hearts do not beat faster at maximum. They do not beat more powerfully, gram for gram. They also do not change significantly in terms of mitochondrial or capillary density. The distinction between the athlete's heart and the sendentary heart is the larger stroke volume of the trained heart. This improvement is critical to improved endurance performance. Why? The heart is first and foremost a pump. It pumps oxygenated blood to the body to support the production of cellular energy. During exercise, working muscles increase their cellular energy requirements up to 100X. Generating more energy (ATP) requires more oxygen delivery to the mitochondria.

The quantity of work that can be performed by the muscles over an extended period of time is critically dependent on the volume of blood that can be delivered by the heart. A body supplied more oxygen by a bigger pump has the potential to sustain work at a greater maximal intensity. Maximal Cardiac Output = Maximal Heart Rate X Stroke Volume. Stroke volume is the volume of blood ejected from the left ventricle each beat. Endurance training impacts myocardial function 1) at rest, 2) during sub-maximal exercise, and 3) during maximal exercise.

Resting Hemodynamics and Exercise

At rest the stroke volume and resting heart rate of the average person can be remembered easily as approximately 70 ml/beat and 70 beats/minute. This gives us 70X70 or roughly 5 liters/minute resting cardiac output (5,000ml/min). The resting cardiac output is determined by the oxygen demand at rest, and also by the need for high blood flow to the kidneys for filtration purposes. It doesn't change appreciably with endurance training. However, the manner in which the heart delivers this resting demand does change. After 6 months of endurance training, the resting heart rate may decrease to 55 bpm. At the same time, resting stroke volume increases to about 90 ml (HR x SV stays the ~same before and after training). So a reduced resting heart rate is a hallmark of endurance training. Resting heart rate (RHR) can be much lower. In champion endurance athletes, RHR is often in the 30s and low 40s. Since resting oxygen demand still hasn't changed, this should tip you off that these athletes have extremely high resting stroke volumes! Thus, the resting heart of the athlete is more efficient. It performs the same work with fewer beats and less myocardial energy demand. However, since some medical symptoms are also marked by a reduced resting heart rate, your physician may initially raise his/her eyebrow to your low frequency lub-dub during checkups.

Having said all that, I feel I need to muddy the water a bit. First, while a lower resting heart rate is a typical feature of the endurance-trained heart; there is substantial variability in the resting heart rate and its response to training. Recent studies (i.e. the Heritage Study for those interested) have demonstrated a substantial genetic variability in the responsiveness to training. So, some people will respond more dramatically to the same training stimulus than others. Second, another typical feature of the highly endurance trained heart is arrhythmias. It is not unusual for well-rained athletes to show some conduction abnormalities. Often, these are present at rest, but disappear as soon as exercise starts. So, while a low heart rate in and of itself is no reason to worry, doctors do understandably take notice if that steady lub-dub sound shows repeated hiccups. Some heart hiccups are more serious than others, so humor them.

Myocardial Responses to Sub-maximal Exercise Before and After Training

When we begin to exercise at any given intensity, more oxygen must be delivered to the working muscle. Cardiac output increases in proportion to the increased energy demand. If we measure the responses of an individual to running at 8 min mile pace before and after 3 months of regular exercise, here is what we will see. First, the metabolic cost of working at this intensity will be unchanged (assuming no major improvement in running efficiency). Therefore cardiac output will be the same. However, just as during rest, the heart will deliver more blood each beat. Therefore heart rate at this and any sub-maximal exercise intensity will be reduced. Using the analogy of a car engine, we have replaced a small motor with a larger one that achieves the same horsepower at lower rpms. Of course, this change is a major reason why Polar Electro in Finland sells so many fancy “computer downloadable” heart watches around the world. The reduction in heart rate at sub-maximal workloads is a quantifiable, easy to measure indicator that we are adapting to training, and they have convinced us that we need to keep track of that!

Hemodynamic Response to Maximal Exercise

There is for all of us an exercise intensity that will elicit our maximum cardiac output. Once this limit is achieved, further increases in work intensity will result in no further increase in heart rate. By definition, this is then the maximum heart rate. The maximum heart rate in humans varies from individual to individual and decreases with age. Therefore the only way to know precisely what a specific person's maximal heart rate is would be to do a maximal exercise test. Without such precise knowledge, we often use the formula "220 minus age" to approximate maximal heart rate. This formula will generally give results within plus or minus 10 bpm of reality. True maximal heart rate may not be achieved in some forms of exercise that do not employ a large enough muscle mass, or if the person is unfamiliar with the mode of exercise employed. For example, one person may have a true maximum heart rate of 195 achieved during uphill running, but only 191 during a cycling test, and 187 during swimming. These latter heart rates are termed peak heart rates and should be used as a basis for determining training intensity for a specific exercise mode.

The important thing to remember is: Maximal heart rate does not increase after training. It stays the same (or might even decrease just slightly). However, maximal stroke volume increases. Therefore maximal cardiac output increases in response to exercise. This is the primary reason for the increase in VO2 max!

So, in response to endurance exercise the heart adapts by increasing stroke volume at rest, during sub-maximal exercise, and during maximal exercise. There is some debate regarding whether stroke volume increases BECAUSE heart rate is decreased (increasing diastolic filling time), or because of an increase in ventricular volume due to eccentric hypertrophy of the heart muscle. Both factors probably contribute based on the available data. Both changes also rapidly revert towards normal with the cessation of training. One other important change that takes place is an increased blood volume. Increased blood volume helps to take advantage of the increased filling capacity of the heart and facilitates increased stroke volume. This adaptation occurs fairly rapidly with training, but is also the first adaption lost if we stop training for several days!

Muzak: James Lavelle - GU 037 Bangkok

2009-08-23T10:13:00.000-07:00

Augusztus 3-án jött ki az új GU mix album, ami azért érdekes, mert James Lavelle csinálta, aki az UNKLE tagja. Meghallgatjuk oszt meglássuk, milyen. Nem fejlődnek az utóbbi években a progressive, deep és hasonló stílusok..

part1
part2

Ja és majd töröld le, ha meghallgattad..

UPDATE: meghallgattam, többször is. Szomorúan konstatálom, hogy az UNKLE végleg elment ebbe a rettentő fejfájós masszás britpop hangzásba, így az albumra bepasszírozott UNKLE számok nem tetszettek. Az első albumon az 5-6-7 számok körül van némi hallgatható, bár ezek olyan régiek, mint amikor kb. abbahagytam a prog zenék hallgatását, Nathan Fake - You Are Here , James Holden - 10101 Radiohead - Reckoner (James Holden Remix) , ezután megint beindul a rettentő fejfájós rész, buzeránsénekléssel (Layo & Bushwacka! - Life2Live (UNKLE Surrender Sounds Session #1) az ezt követő részben van néhány finomabb track, egészen az utolsó előtti számig, amikor megint rettentő vonítást hallhatunk.
A második CD sokkal inkább ínyemre való: egy nem-annyira-kellemetlen-denemistúljó UNKLE intro és blokk után egész jó kittyegős minimal-deep dalok következnek, először a System 7 Spacebird (Dubfire Deep Space Remix) aztán feltehetően a csíra-bulik nagy kedvence, (mivel hallottam már rádió spotban szerepelni), mindenképpen kiemelkedő mű következik - főleg a mai igen fos progressive/deep felhozatalban - a Radio Slave - Grindhouse (Dubfire Terror Planet Remix). Ezt eltalálták, már a mini-mixen felfigyeltem erre a számra, sőt, ez volt az egyetlen, ami a minimixben jó zene volt. Innentől jó zenék következnek, Mark Broom - Tewnty Nine 2009-es remixe majd Fergie - Break In, na ez igazán atom, teperős-zakatolós, helyenként felsíró spacey sweep-pel (középtájon a kiállásnál hallható akkordozás hasonlít a 1,5 éve készülő de hamarosan talán befejeződő Kraftwerk - Robots remixem akkord stack-jára :-)) A következő szám egy régi kedves ismerős, pont egy másik Lavelle mixben hallottam, az Atmospherics-ben: Chelonis R. Jones - Deer In The Headlights (Radio Slave Remix) - ezek a Radio Slave-ék nagyon érzik a hangzást. Erre a trackre nagyon ügyesen lett rámixelve Gavin Herlihy - Machine Ate My Homework-ja, ami egy finom arpeggiot tartalmazó "küzdelmi" zene, ezután pedig Holden kietlen, magárahagyatott hangzásának egyik jobb darabja, a The Wizard következik, a maga kis mesebéli dallamocskájával. Kár volt az utolsó szám elé beerőltetni mégegy fejfájdítást, mert a Mystery Jets - Two Doors Down Duke Remont feldolgozásában igazi gyöngyszem, valódi albumzáró. Szerencsére az eredeti számhoz, amit most hallgattam meg a Youtubeon, nincs semmi köze, viszont olyanra sikerült, mint egy régi UNKLE zene..kellemes szomorkás melódia, gitárriff, kórus, a szétszórt elhaló chip-bleepekből kialakuló szép arpeggio pedig kiba**tt zseniális! ...nagy, nagy kár, hogy BÁCSIÉK inkább rockzenészek akartak lenni..
Íme az album legértékesebb zenéje:

Edzési zónák (intenzitás) kerékpárosoknak

2009-08-21T03:45:00.000-07:00

A mai napig sokak számára nem tiszta, hogy melyik zóna mit jelent és ott mi történik a szervezetben. Sokan vannak, akik még mindig a hosszú, lassú menés hívei (LSD - long slow distance) - ők általában nem szeretnek/tudnak keményen edzeni, viszont tengersok idejük van - én nem tartozom közéjük, illetve egyikünk sem, akinek limitált idő áll rendelkezésére az edzésre, mivel vannak más dolgok is az életében. A rossz hír a "lustáknak", hogy bizony minél nagyobb az intenzitás (anaerobot leszámítva), annál nagyobb adaptáció lesz a szervezetben - anaerob küszöb és maximális oxigénfelvétel környékén a legngyobb a kapillarizáció, növekszik a "stroke volume", javul a laktáttűrés, stb stb.
Lássuk tehát Dr. Coggan zónáit:

Coggan Power Levels

(Note: This article was authored by Dr. Andy Coggan and originally appeared on the Topica Wattage list forum)

As promised, here is the schema I've put together. In developing it, I've drawn from a number of sources,including Peter Janssen's book Lactate Threshold Training, Joe Friel's The Cyclist's Training Bible, the British Cycling Federation's training guidelines (developed by Peter Keen), in addition my own background in exercise physiology and experience of training and racing with a PowerTap the last couple of years. I would also like to recognize all the people who responded to my initial request for power data, as that has helped me to verify/refine the system. I'll begin by describing the various 'levels' in the system first, then discuss some of the details...

Level 1: Active recovery

Average power: <55% of 40k TT average power

Average heart rate: <68% of 40k TT average heart rate

Perceived exertion: <2

Description: "Easy spinning" or "light pedal pressure", i.e., very low level exercise, too low in and of itself to induce significant physiological adaptations. Minimal sensation of leg effort/fatigue. Requires no concentration to maintain pace, and continuous conversation possible. Typically used for active recovery after strenuous training days (or races), between interval efforts, or for socializing.

Level 2: Endurance

Average power: 56-75% of 40k TT average power

Average heart rate: 69-83% of 40k TT average heart rate

Perceived exertion: 2-3

Description: "All day" pace, or classic long slow distance (LSD) training (note that the "slow"Â� refers to the very high intensity, interval-centered training programs that were popular at the time the term was coined in the 1970's). Sensation of leg effort/fatigue generally low, but may periodically to higher levels (e.g., when climbing). Concentration generallyreq uired to maintain effort only during very long rides. Breathing is more regular than at level 1, but continuous conversation is still possible. Frequent (daily) training sessions of moderate duration (i.e., 1-2 h) at level 2 are possible (provided dietary carbohydrate intake is adequate), but complete recovery from longer workouts may take more than 24 hours.

Level 3: Tempo

Power: 76-90% of 40k TT average power

Heart rate: 84-94% of 40k TT average heart rate

Perceived exertion: 3-4

Description: Typical intensity of fartlek workout, "spirited" group ride, or briskly moving paceline. More frequent/greater sensation of leg effort/fatigue than at level 2. Requires concentration to maintain alone, especially at upper end of range, to prevent effort from falling back to level 2. Breathing deeper and more rhythmic than level 2, such that any conversation must be somewhat or very halting, but not as difficult as at level 4. Recovery from level 3 training sessions more difficult than after level 2 workouts, but consecutive days of level 3 training still possible if duration isn't excessive.

Level 4: Threshold

Average power: 91-105% of 40k TT average power

Average heart rate: 95-105% of 40k TT average heart rate

(may not be achieved during initial phases of effort(s))

Perceived exertion: 4-5

Description: Just below to just above TT effort, taking into account duration, current fitness, environment, etc. Essentially continuous sensation of moderate or even greater leg effort/fatigue. Continuous conversation difficult at best, due to depth/frequency of breathing. Effort sufficiently high that continuous cycling at this level is mentally very taxing - therefore typically performed in training as multiple "repeats", "modules", or "blocks" of 10-30 min duration. While consecutive days of training at level 4 is sometimes possible, in general such workouts should only be performed when sufficiently rested/recovered from prior training so as to be able to maintain intensity.

Level 5: Aerobic power

Average power: 106-120% of 40k TT average power

Average heart rate: >106% of 40k TT average heart rate

(may not be achieved due to slowness of heart rate

response and/or ceiling imposed by maximum heart rate)

Perceived exertion: 6-7

Typical intensity of longer (3-8 min) intervals intended to raise VO2max. Strong to severe sensations of leg effort/fatigue, such that completion of more than 30-40 min total training time is difficult at best. Conversation not possible due to often 'ragged' breathing. Should only be attempted when adequately recovered from prior training - consecutive days of level 5 work generally not desirable even if possible.

Level 6: Anaerobic capacity

Average power: >121% of 40k TT average power

Average heart rate: N/a

Perceived exertion: >7

Short (<3>

Level 7: Anaerobic power

Average power: N/a

Average heart rate: N/a

Perceived exertion: * (maximal)

Very short, very high intensity efforts (e.g., jumps, standing starts, short sprints).that generally place greater stress on the musculoskeletal rather than metabolic systems. Power useful as guide, but only in reference to prior similar efforts, not TT pace.

Discussion:

Choice of 40k TT power as basis: Average power during a 40k TT provides a logical basis for a training system because it correlates very highly with power at lactate threshold, the most important physiological determinant of endurance cycling performance (since it integrates VO2max, the percentage of VO2max that can be sustained, and cycling efficiency). (Indeed, beyond the first few seconds of exercise the entire power-duration performance curve can be described quite closely using just two mathematical parameters, representing anaerobic capacity and lactate threshold respectively.) While shorter efforts might be more convenient, 40k was chosen because it is a standard distance and because power during a 40k is only slightly less than that generated during shorter TTs. In theory, one could derive specific correction factors to be used with data during shorter TTs (e.g., power during a ~20 min TT will be ~1.05 times that of a 40k) in order to fit such data into the system, but given individual variation in the exact shape of the power-duration curve, day-to-day variability in performance, and the breadth of the specified power levels, this may only convey a false sense of precision. Somewhat along the same lines, one could base a system on laboratory-derived measures, such as lactate threshold itself, but relatively few people have access to such measurements (as opposed to simply going out and measuring their own power during a TT). Conversely, one could dispense with using one single 'anchor' measurement, and simply reference all workouts back to the maximum power that an individual can generate for that duration (i.e., Friel's 'critical power paradigm'). However, such an approach requires much more testing than simply using TT power, while (in my opinion) providing little, if any, advantage in actual practice.
Number of levels: A compromise had to be made between defining more levels, to better reflect the continuum of physiological responses, and defining fewer levels, for simplicity. The seven levels specified were considered the minimum needed to adequately describe the different types of training required/used to meet the demands of competitive cycling. Even with seven levels, though, the range within each is somewhat broad. However, this should not be a major disadvantage, for several reasons. First, there is obviously an inverse relationship between power output and the duration that power can be sustained. Thus, it is axiomatic that shorter training sessions or efforts will be conducted at the higher end of a given range, whereas longer sessions or efforts will fall towards the middle or lower end of a given range. Second, since power is a more precise indicator of exercise intensity than, e.g., heart rate, workouts should still be adequately controlled despite the seemingly large range in power within each level. Finally, as with all systems training exercise prescriptions should be individualized, in this case taking into account the power the athlete has generated in previous similar or identical workouts...the primary reference, therefore, is not to the system itself, but to the athlete's own unique (and current) ability. In this regard, the classification scheme described above should be viewed primarily as an overall
framework, not a detailed plan.
Heart rate guidelines: The suggested heart rate ranges must be considered as imprecise, because of individual differences in the positive y-intercept of the power-heart rate relationship. That is, even when power is zero, heart rate is not, with differences between individual in this 'zero power' (not resting) heart rate significantly influencing the percentage of 40k TT heart rate corresponding to any given power output. Because of this, I do not believe it is really useful to try to derive power ranges from heart rate ranges (as Friel's initial attempt to do so readily shows). (Expressing heart rate as a percentage of the range from that at zero power (derived by back-extrapolation of the linear power-heart rate relationship) to that at 40k TT power - akin to the Karvonen formula for heart rate reserve - corrects for this individual effect and allows you to more precisely specify the levels based on heart rate.
However, I rejected this approach as simply being too complex, especially given that this is a power-based system.) Nonetheless, I have derived guidelines for heart rate (as well as perceived exertion) from power data, such that can be
used along with power to help guide training.
Perceived exertion guidelines: The values given are from Borg's 10 point category-ratio scale (reproduced below), not the original 20 point scale that is probably more familiar to most people. This choice was made because the category-ratio scale explicitly recognizes the non-linear response of many physiological variables (e.g., blood and muscle lactate), and thus provides a better indicator of overall effort.
```
    0 = Nothing at all

   0.5 = Extremely weak (just noticeable)

   1 = Very weak

   2 = Weak (light)

   3 = Moderate

   4 = Somewhat strong

   5 = Strong (heavy)

   6  

   7 = Very strong

   8

   9

   10 = Extremely strong

   * = Maximal
```
Since perceived exertion increases over time even at a constant exercise intensity (power), the suggested values or ranges obviously refer to perceived effort as determined relatively early in a training session/series of intervals.
Other limitations: While the system is based on the average power during a workout or interval effort, consideration must also be given to the distribution of power within a ride. For example, average power during mass start races typically falls within the range defined as level 3 ('tempo'), but races are usually more stressful due to the greater variability (and therefore higher peaks) in power. Similarly, due to soft-pedaling/coasting down hills, the same average power achieved during a hilly (or even mountainous) ride will not reflect the same stress as the same average power achieved during a completely flat workout. In part, the variability in power is taken into account in defining the various levels, especially levels 2 and 3 (training at the higher levels is likely to be much more structured, thus tending to limit variations in power). Nonetheless, a workout consisting of, for example, 30 min at level 1 (as warm-up), 60 min at level 3, and another 30 min at level 1 (as warm down) would best be described as a tempo training session, even though the overall average power might fall within level 2 ('endurance').

One last caveat:

Defining various training 'levels' is obviously only the first step in developing a training plan, as what really matters is the distribution of training time or effort devoted to each of the various levels. Discussion of such matters, however, is probably best left to the future, so all I will say at this point is this: 1) I believe that training should be highly individualized, to account for each athlete's unique abilities, goals, and state of development (e.g., age, training background), and 2) compared to some, I tend to place more value in training at levels 2, 3, and 4 - indeed, what many consider to be 'junk training'. In that regard, my philosophy apparently parallels that of Peter Keen, or at least how his ideas are seemingly reflected in the BCF guidelines...

Zenészek és az ő Iphone app-jaik

2009-08-19T05:31:00.000-07:00

Épp mikor újra gondolkozom zenélésben és nézelődök a színtéren, látom, hogy BT és Brian Eno Iphone app-okat írnak, amik kurva jók. Alapjában véve a Tenori-On ihlette ezeket a programokat, de mivel az igen drága játék, ezért lehet hogy megint Iphone-t fogok venni...?
Íme három remek app, köztük BT és Eno műve is:

Prodigy - Invaders Must Die

2009-08-14T03:59:00.000-07:00

Ma a Szigeten PRODIDZSÁJJ..(nagyon gáz). Asszem harmadszor (vagy másodszor?) fogom látni és nagy tombolda lesz.
Az új albumon van pár remek dal: Omen, Take me to the hospital, Warrior's Dance, World's on fire - mindegyikben benne van a tipikus Liam-féle akkordozgatás, piliszkálás, oldschool szintihangokkal, mint az Out of Space-ben, viszont az alapok, amik sosem voltak soványok, most igen brutálisra sikeredtek. Nagyon tép, húz és harapdál, helyenként mert acélzene, tele iszonyat marós SID chipes lofi hangokkal.
Hallgasd meg ha akarod, de aztán töröld ám le, itt a link:
http://rapidshare.com/files/203332106/The_Prodigy-Invaders_Must_Die-2009-EOSiNT.rar

Neverending Story: Armstrong és a dopping

2009-08-13T10:36:00.001-07:00

Az örök kimeríthetetlen téma. Bármelyik fórumon felmerülhet, garantált a több ezer hozzászólás vagy akár tízezer. Az egykor általam is csodált nagyon eredményes Lance Armstrong személyét ma már máshogy ítélem meg, mint régen, bár továbbra is óriási kerékpárversenyzőnek tartom, akármi is történt vele a kórházban - azonban hogy nem egy aranyember, az szinte biztos. Az alábbi linken egy olyan cikk található, ahol igazi bennfentesek ostorozzák egymást a kommentekben, ilyet nem nagyon lát az ember. Sally Jenkins, aki az Armstrong-könvyek szerzője volt, kap egy-két pofont Betsy Andreu-től, Frankie feleségétől (ex-USPS csapattárs és barát) a bátor asszonytól, aki tanúskodott, mint jelenlevő szem- és fültanú, hogy Armstrong elismerte tiltott szerek használatát abban a bizonyos korházi szobában 1996-ban az orvosa erre irányuló kérdésére.

Cikk

Eredeti sztori

Egy igazi kincs: Vive Le Tour (1962)

2009-08-12T03:48:00.000-07:00

A velora postázta valaki ezt a kisfilmet, ami 1966-ban készült és nem akárkik készítették: Louis Malle szemszögéből George Delerue zenéjével kísérve láthatjuk a Tour gyönyörű és fájdalmas pillanatait, illetve pár olyan jelenséget, ami ma már nem látható profi kerékpárversenyen, mint pl. italozgatás sisak nélkül a motoron, útszéli kocsmák lerablása, amiért utólag számláz a tulajdonos, megállás, fürdőzés és hihetetlen tologatóverseny az emelkedőkön.
Ez a kisfilm a legprofibb film, amit valaha láttam kerékpáros témában, másodikként az Overcoming-ot említeném, aztán nagyjából ki is fújt.

Egy utolsó erős hétvége a nyári pihenő előtt

2009-07-30T03:22:00.000-07:00

Megint sikerült túlzásba vinnem az edzést, hiába tudtam, hogy ez az, amit lenginkább elcsesztem az elmúlt évben (a "train hard, rest hard"-ból a második hiányzott) idén a PMC figyelembevételével fokozatosan emeltem a terhelést és ún. pihenőhetet soha nem tartottam, mivel azt olvastam, hogy az intenzitást soha nem lehet elhagyni. Úgy tűnik azonban, hogy ezt sem lehet bírni, december óta nem volt olyan hetem, amiben ne lenne intenzitás, március óta pedig szinte minden hétvégén 1-2 kermény edzés után 1-2 kemény versenynap a hétvégén. Hiába tartok néha két nap pihenőt egy erős hétvégé után, a feltevésem az, hogy a szimpatikus idegrendszerem bekapcsolta a "fight or flight" mechanizmust, ebből eredően az 1 éve ilyenkor még 37-es ébredési pulzusom már jó ideje 47 alá nem akar lemenni és érzem, hogy feszült vagyok. Visszatérve arra, amiről írni akartam, a felsorolt okok miatt nagyon várom, hogy tarthassak végre 2 laza hetet, ami után nekirugaszkodunk a szezon utolsó részének aug. végén és szeptemberben még pár versennyel. A betervezett aug. eleji két laza hetem előtt az utolsó komolyabb erőfeszítés most hétvégén az UCI kategóriás GP P-Nívó és GP Betonexpressz lesz, melyek közül elsősorban az első izgat, azon szeretnék maximálisan megfingani, az sem baj, ha vasárnapra nem marad erő.
Várható csapatok: Perutnina Ptuj, Puris Kamen, szlovákok és gondolom még pár ismert arc az elmúlt hétvégéről. Magyarok: Betonexpressz, Tusnad, Gofast-Kommuna mix, Csepel, P-Nívó CMH, Postás, Szegedi KSC, Contact SE Pécs és a híres nevezetes FTC-Merida-ReVO2lution..
Szombaton Tiszaroffról (erről még életemben nem hallottam) indulunk és a Kékestetőn lesz a befutó 174 km megtétele után. Remélem nem fogunk leszakadni szélezésnél olyan hamar, hogy limitet kapjunk, ugyanis 5% a limit, ami elég szigorú, de hát UCI 1 naposon ez van.
Vasárnap unalmas alföldi kerékpározás várható, feltehetően szélezőparádéval.