Az élet borús és napos oldala Kaliforniában

Szombaton megint sikerült orbitális lúzernek érezni magamat, remélem ez volt az utolsó csapás és egy nyerőbb periódus következik.

Elmentem a Food Park ride-ra és szerettem volna egy jót edzeni, kinálgatni őket egy kicsit, versenymentes hétvége lévén. Nagyjából 20 perc után, Irvine-ban a teljesen üres üzleti negyed kellős közepén haladtunk és hirtelen a megszokott útvonaltól eltérően a csoport fele egy utcával előbb elkanyarodott jobbra, én olyan helyen voltam, hogy a másik csoporttal maradtam, gondoltam ugyanoda vezet az út, tök mindegy, ezért nem fordulok meg és megyek utánuk... A kövtkező sarkon ott villog a rendőrmotor, a fakabát pedig áll az út közepén és megállásra inti az egész csoportot. Páran még sunyin elmentek, nem érdekelte őket. Maradtunk kb. 25-en, a rendőr pedig elkezdte magyarázni, hogy akkor ez milyen kihágás volt, amit én nem is igazán értettem, mert fel sem fogtam mi történik, hol volt itt szabálytalankodás, azt hittem esetleg valami küldöttség halad el előttünk és azt meg kell várni.

Amikor a jagelló közölte, hogy 5 embert kivesz a csoportból és felirja őket, akkor gondolván, hogy ez nekem nem igazán kell, illetve mások hogy elslisszoltak és azok után se mentek, szépen elkezdtem a csoport elejéről hátrasomfordálni - ennek eredményeképpen rám lett orditva, hogy "hey you in the green! Come back, you will be the first one", magyarul sikerült az eredetileg 60 fős csoportból egyike lennem annak a maroknyi baleknak, aki ticketet kap kerékpározásért, úgy, hogy ő maga nem is szabálytalankodott. Egyelőre nem igazán tudom, mit kezdjek ezzel az üggyel, főleg hogy a papiron semmi nem olvasható, amit a rendőr irt, azt se látom mi a kihágás megnevezése, a hátoldalon azonban erős fenyegetés olvasható, hogy mi történik, ha nem fizetem be a birságot vagy nem megyek el a biróságra.

Ezek után persze ugrott a csoportos edzés, verethettem egyedül, az elvesztegetett 15 perc miatt természetesen sosem láttam többet a csoportot. Egyetlen pozitivum az esetben, hogy amikor a Newport Coast emelkedőhöz érkeztem, ami mellesleg ennek a ride-nak a végpontja általában a csoport felének, a PCH irányából láttam jönni valakit egy Fly V Australia mezben (pro csapat, részt vettek a Tour of Californián ill. az összes nagyobb helyi versenyen), miután láttam, hogy team bicaja van, feltételeztem, hogy ez nem egy kocabringás, aki bevásárolt ruházatot. Finoman elgurultam mellette felfelé, mondom lássuk, mit bir, akar-e jönni. Sok nem kellett, szóba elegyedtünk, igy cimboráltam össze Ben Kinggel, a tehetséges U23-as ausztrál bringással, akinek Floyd Landis is csak 10 mp-et adott a héten a Redlands hegyi prológján, 10 perc körüli távon. Edzettünk is egy jót, megmutattam neki a környék emelkedőit, ugyanis ő frissen érkezett Dél-Kaliforniába, hogy hamarosan beköltözzön a csapatszállásra San Diegoba, mivel az idei szezont végig USA-beli versenyzéssel fogják tölteni.

Vasárnapra befosott az idő, de megbeszéltük Bennel, hogy elviszem őt a Como street ride-ra, amin mellesleg én is szivesen vettem volna részt, ha nem láttam volna előre, hogy szarrá fogunk ázni.. Igen korán és eléggé fáradtan, reggel 7-kor indultunk és bizony 25 perccel indulás után eleredt a tetves eső lába, bár ekkor még relativ gyengén esett.

8 előtt megérkeztünk a kiindulási pontra Tustin-ban, ahol először csak 2-3 bringást láttunk botorkálni, de végül indulásra összeverődött kb 15-20 hardcore ember. Indulás után 10 perccel alaposabban rákezdett az eső, ekkor már rohadtul nem volt kedvem az egészhez, hideg is volt, csurom vizes láb- és karmelegitő, tocsogó cipő, pofámba a sár az előttem menő kerékéről, csupa olyan, amit utálok a kerékpározásban.

Alapjában véve fárasztó volt minden méter, tekintve hogy nem akartam a pofámba a sarat, szinte végig a szélben mentem. Elkezdődtek a bemelegitő emelkedők, mielőtt beértünk volna a Live Oak canyonba, ami számomra újdonság volt, ugyanis régebben más útvonal volt, nem erre mentünk. Ezen a szakaszon már páran búcsúztak a csoporttól, mert egyesek nagyon bevoltak indulva, különösképp egy Sho-Air-es hegyi alkatú csávó, aki végig húzta mindegyik emelkedőn. Mire beértünk a canyonba, már nem voltunk sokkal többen 10-nél, itt aztán egy egészen európai méretü, erre felé ritkán látható, erdő-szerü kétsávos úton megint elkezdte húzni a kisgyerek, aki mögött másodikként haladtam egy ideig, már éreztem, hogy kezd nehéz lenni, azt hittem el is szakadtunk a többiektől, erre hátranézek, ott van mindenki.. Egyszer csak hirtelen elfáradtam, kiálltam a sorból és szépen elment az a kb. 8 fő, aki még ottmaradt.

Nagyjából 300 méter volt hátra ebből az emelkedőből, utána egy elágazás következett, ahol én balra mentem, de mint kiderült a többiek jobbra, elkezdtem ezerrel üldözni lejtmenetben azokat, akik nem is voltak előttem.. Mivel ez az útvonal teljsen ismeretlen volt számomra, egy idő után kilyukadtam valahol, fogalmam nem volt hogy hol, asszem Trabuco Hillsben jártam éppen, rázott már a hideg az átázott cuccban, ezért nyomnom kellett neki, úgyhogy erős tempót mentem, aztán megkérdeztem egy járókelőt, hogy mégis merre.. Ő egyből azzal inditott, hogy hú, én aztán jól eljöttem és hogy az igen messze van, ahova én akarok eljutni. Kb. 1 óra rettenetes kepesztés után (ami alatt egyszer rohadtul vert az eső, befújt a szél és rázott a hideg, szó szerint orditottam, hogy ez már nem kell nekem, viszont muszály volt valahogy hazajutni, ha beültem volna valahova megmelegedni, akkor csak rosszabb lett volna a vizes cuccokban) végre láttam ismerős utcaneveket, itt leirtam pár vargabetüt, ugyanis mindkét irányba hegyek voltak, és nem birtam eldönteni, melyik van a tengerpart felé.

Nagyjából a negyedik órát tapostam, amikor a PCH-en a Jamboree rd. környékére érkeztem, és valahogy volt egy olyan érzésem, hogy találkozni fogok a Bennel, aki arrafelé fog hazajönni, mert előtte megbeszéltük, hogy utána megyünk enni-inni egy ismerőséhez a Starbucksba, ezzel próbálta tartani bennem a lelket, amikor már nyavajogtam, hogy gyülölöm az esőt.

Közelitvén a Jamboree roadhoz, megláttam egy bringás figurát kb. 300 méterre tőlem, aki ráfordult a PCH-re, szinte biztos voltam benne, hogy a Ben az. Természetesen itt bekaptam egy pirosat, ráadásul pofaszél volt, minden erőmet összeszedve kb. 20 perces kepesztés után Costa Mesan a Superior aljában végre utolértem.. Innentől már pihi volt, de még egy órát ráraktunk, mivel igen nagy kerülővel jutottunk el a costa mesai Starbucksba a Harbor blvd. és a Wilson st sarkán, ahol viszont csodálatos volt meginni egy hatalmas forró csokit sok tejszinhabbal, illetve burkolni egy jó nagy muffint és valami almáslepény-féleséget. Ez a tartalmas, 5 órás edzés, amiből 3 órán keresztül vert az eső, legalább napsütéssel és jól eső zabálással végződött és messze a leghosszabb edzésem volt az elmúlt kb. 8 hónapban.

Megnyugtató volt, hogy legalább a profi is elfáradt :)

Másnap alaposan kipihentem a nehéz hétvégét, mely alatt közel 600 TSS-t gyüjtöttem, 9 óra alatt.

Ezen a héten elkezdett beütni az igazán fantasztikus idő, 24 fok körüli, szép kék ég, enyhe szellővel. A fejemből a varratok kiszedése időszerü lett és mivel a Márkék nem vállalták a feladatot, hétfőn kerestem egy klinikát, ahova kaptam időpontot másnap reggel 7:30-ra.. Erősen hangzott, de megoldottam, kedden reggel ott voltam a temérdek mexikói között, akiknek 90% fogászati kezelésre várt. Fájdalommentesen kikerültek a varratok, vigan mentem haza, letudva ezt a feladatot, felkészültem lélekben a délutáni El Dorado kritérium versenyre Long Beachen.

Délután 3kor kényelmesen elindultam, hamar oda is értem a helyszinre, ami egy nagyon szép park Long Beach kellemesebb részén (tehát nem a négergettó környékéről van szó, ahonnan Dr. Dre és Snoop Dogg származnak)

A park olyan nagy, hogy 2 kört tettem meg autóval, mire felderitettem, hogy egyáltalán hol tartják a versenyt.

Kis hazudozással sikerült ingyen beneveznem (persze meglehet, hogy holnap, amikor ismét indulok, majd szólni fognak), de mivel totál feleslegesen dobtam ki 50 dollárt a California Bicycle Racing licenszre, ezért gondoltam jár egy kis diszkont.

A verseny egy kellemes körben zajlik a parkon belül, veszélyes kanyarok nélkül, azonban ahogy azt itt egyre jobban szokom meg, a maga teljesen rendszertelen, kaotikus stilusban. Az első kör neutral, utána elindult a menés, emberek elpuffogtatják a puskaporaikat már az elején, olyannyira, hogy az első hajrá utáni rész konkrétan nagyon szarul esett.

Az első hajrában a boly elején voltam, ekkor oldalról fénysebességgel megindult egy olyan kinézetü ember, akit alaposan kiröhögnénk bármilyen kerékpáros körben, üldözőbe vettem, de kibirta végig én pedig a 3ik helyre csúsztam vissza az utolsó méteren.. Nagyon nehezen emésztem meg, hogy nálam sokkal de sokkal gyengébb kutyaütők, akik az első 5%-os húzódáson leszakadnának bármelyik amatőr versenyen még otthon is, képesek nekem nehézséget okozni, sőt még meg is vernek elég sürün - pedig a helyzet az, hogy ez egy más müfaj, először is 1 óra versenyzés után szoktam rendesen bemelegedni, ezek az emberek pedig kb. 40 percnél már erősen megrogytak, amikor én kezdtem végre jól lenni. Ilyen pályán vajmi keveset számit a súly-teljesitmény arány, viszont a gyors rostokkal rendelkező, sprinter tipusú emberek, akik alapjában véve nevetségesen kövérek kerékpáros mértékkel nézni, képesek engem csúnyán kiosztani, lévén hogy izmaimban a lassú rostok vannak túlnyomó többségben..

A második hajránál ismét a boly elején voltam, és kb 200 méternél nyomtam egy kövér gázt, 800 watt körül mentem kb 15 mp-ig, erre szerencsére abszolút nem tudtak reagálni, jó 30 méterre elszakadtam a mezőnytől, azonban nem tudhattam biztosan, hogy első lettem-e ezen a hajrán, mert mintha lett volna egy szóló elmenés, csak az illető inkább úgy nézett ki mint egy lekörözött..

Az utolsó körben kicsit rosszul helyezkedtem, rettenetesen hátulról kezdtem meg a hajrát, de emlékeim szerint 3ik helyen értem be. A verseny után kiderült, hogy itt nincs azonnali eredményhirdetés, mivel ez egy sorozat, otthon megnézik videóról a befutókat és később értesitenek az eredményről, de nagyon remélem, hogy ezen a versenyen megszereztem első amerikai győzelmemet, ugyanis nem emlékszem, hogy bárki más mindhárom hajrában ott lett volna az első 3ban.

Szerdán reggel 8-ra közös edzést beszéltünk meg a Ben-nel és egy ez igazi szuper borúra-derü nap volt, az idő egyszerüen tökéletes, lágy szellő, 25 fok, tiszta ég, csak haladok és barnulok. Mivel a Ben másnap a hires Redlands versenyt kezdte meg, ezért nem mentünk szuperdurvát, de az a két ismétlés a Newport Coast-Vista Ridge-en azért nekem küszöb volt, szerencsére a meredeken mikor megnyomtam, legalább láttam, hogy neki is rosszul esik, pedig az én jelenlegi becslésem szerinti 310 wattos küszöbteljesitményemhez képest az ő elmondása szerinti 380 W igen csak nagy különbség.

A munka elvégzése után fantasztikus dolog beülni valahova fogyasztani. Ezúttal én hivtam meg Bent, Corona Del Mar-ban a PCH mellet ültünk egy teraszon a napsütésben, ettem két rohadtul finom fánkot, miközben Ben a kávéját szürcsölte, elégedetten egymásra néztünk, és azt mondtuk. hogy "This is life, man" :) Ez az élet napos oldala, akkor ott nagyon tudtam értékelni a pillanatot, hogy mennyire jó dolgom van, teljes szabadság, azt csinálom, amit akarok, csodálatos helyen, fantasztikus időben, miközben otthon kb. 6 fok van és havaseső.

Csütörtökön volt a Márk szülinapja, ennek alkalmából meghivtam őket az Onami-ba, ami tengeri herkentyüs, sushis ázsiai szétevő-étterem. Erősen rákészültünk lélekben illetve előtágitással a már presztizsértékü szétzabálós derbire, amit hagyományosan mindig megtartunk, ha itt vagyok Amerikában.

Igen jó, nyugodt, stabil inditással kezdtem, két enyhébb sokszinü tál után egy durván megpakolt adag óriás-rákláb következett, úgy éreztem, jól haladok, lassan teltek a gyomorrekeszek, volt kapacitás, kb. a nyolcadik erős tányér után kezdtem telitődést érezni, ekkor azonban bevetettem a speciális ülést, megnyitván ezzel az oldalsó rekeszeket, illetve kiengedtem egy kis szelet is. Ezek után még kb. 3 tányér ugrott be, grillezett homár, "kék rák", sőt egy adag taknyot (osztriga) is megettem, hátra rosszul emlékeztem, hogy az iszonyú - de jól emlékeztem.

A záróakkord egy gyümölcstál volt, ami kb. 1 kiló eperből és fél kiló szőlőből állt, itt beütött a plateau, félúton ezt az adagot már abba kellett hagynom, ezzel befejezve a szereplésemet.

Emlékezeteim szerint ennél jobban soha nem feszitett még, hatalmas görögdinnye-szerü felpuffadt gyomrom lett és 1 óra nagyon-nagyon nehéz szuszogás következett az ágyban, szerencsére kb. 1,5 óra alatt már sikerült elszenderednem.

Péntekre az egy igazi "Éjszaka császárai" tipusú bulizás volt betervezve a Mark szülinapja alkalmából, a HEAT nevü, aktuális menő mulatóba voltunk "hivatalosak", Anaheimbe, ahol az igéret szerint saját asztal és ingyen pia várt minket.

Amikor a hires Azodi, a kecsi "haver", aki kb. harmadszor igéri meg a kaja-pia-zongora tipusú bulit, (mert ő benne van az éjszakában keményen, mint minden perzsa errefelé) nem vette fel a telefonját este 10kor, már sejtettem, hogy az igéret ezúttal sem fog teljesülni. Megérkeztünk a helyszinre, emberünk, Shervin betegség miatt nem jött ma.. A Márk elsirta bánatát a "Bottle" sornál adminisztráló kishölgyeknek, miszerint szülinapja van, Shervin asztalt igért. Nagyon rendesek voltak, természetesen jutott nekünk asztal, mint mindenkinek, aki megveszi azt a mindössze 1 üveg piát, ami a feltétele a saját asztalnak. Be is kisértek minket kedvesen, nem is igazán volt foglalt asztal a miénken kivül, aztán zöld arccal néztem az itallapot, ahol $200 volt a legolcsóbb tétel - nem is válogattunk sokáig, rámutattunk a tételre, azonban azonnal közölték, hogy azt nem lehet, csak a $280-as kategóriától felfelé lehet válogatni - ez 1 üveg Absolut vodkát jelentett. Saját személyi testőrünk, Big Ric tisztességesen bemutatkozott a maga szerény min. 200 kilós 2 méteres szekrény-szerü alkatával, majd úgy beállt a képbe, hogy semmit nem láttam tőle.. Kisebb téblábolás után látta, hogy én vadászóban vagyok és jelezte, hogy intézkedik. Igen hamar oda is szólt a legközelebbi csajhoz, aki már hátulról is igen kellemesen nézett ki, szemből szintén. Oda is jött, megköszönte tisztességesen az invitációt, amiről én nem is tudtam, csak sejtettem, hogy meg lett hivva italra, de közölte, hogy illedelmességből jött, mert a barátaival kell lennie ma este. Ennek ellenére sikerült ott tartanom egy időre és úgy éreztem elkezdtünk erősen "szimpatizálni".

A szépséges Kenda egyébként természetesen mexican american, simply my type of gal, egy UFC verekedő-show müsorvezetője, szerepelt a Maximban és hát igencsak finom portéka. Nagyon kedves volt, elmondta, hogy nem szereti az amerikai fiúkat, viszont komálja az érdekeseket, mint én, a volt barátja is Adam volt, szintén külföldi. Amikor egyre jobban állt a szénám, úgy éreztem adja alám a lovat... Reméljük szerelem lesz :))

Miután megbeszéltük, hogy később találkozunk és legyen csak a barátaival, Big Ric újra akcióba lendült és egy komplett ribi különitmény érkezett meg az asztalunkhoz, a vezérük fejemnyi kannákkal rendelkezett, elsők között szúrtuk ki már érkezéskor és csak annyit tudtunk mondani, hogy húúú mekkora. Bele is kerültek az arcomba rövidtávon. Mindent összevéve remek móka volt ez a 300 dolláros este.

Másnap nem sikerült elég korán felkelnem, hogy odaérjek a Food Park ride-ra, úgyhogy 9:45kor indultam, hogy legalább a Newport Coast mászást velük csinálhassam, de azt is lekéstem. Sebaj, csodálatosat edzettem, nagyon jól esett, úgy érzem kezdek igazán jó formába kerülni. Azt mondtam magamban szombaton, bárcsak igy érezném magam holnap is az LAX circuit versenyen.

Mivel szombat délután túl sokat aludtam (4 körül nagyon jókat alszok, mivel az éjfél-hajnal körüli idő a biológiai beállitásom szerint), sajnos éjjel igen fosul aludtam. Álmodtam kb. 20 félét, kis töredékekben, 5 után pedig olyan volt, mintha nem is aludnék, bár 9ig ágyban voltam. Természetesen baromi álmosan keltem, ásitozva, ez az az állapot, amit nagyon utálok, főleg, ha verseny napján van. 11kor elindultunk Choosak-kel a versenyre, kényelmesen megérkeztünk délre és végre teljesen simán sikerült beneveznem a printelt 2009-es nem létező UCI licencemmel.

Kicsit lepihentem az autóban, aludni nem sikerült, de legalább relaxáltam és mivel a Choosak másik kategóriában indult, be tudtam melegiteni a görgőjén, ami nagyon jó volt, teljesen jól lettem a rajt idejére, semmi gondom nem volt, tiszta volt a fejem, ettől függetlenül semmit nem sikerült produkálnom ezen a versenyen, végig rosszul helyezkedtem, a cél túl közel volt a forditóhoz és miután 2 hajrában semmit nem produkáltam (a másodikon harmadik lettem), gondoltam mindent bele a befutónál - azonban az utolsó körben elszabadultak az indulatok és ezek az amúgy sem rutinos emberek elkezdtek egyre veszélyesebben rángatózni, az utolsó körben már a forditó előtt volt egy bukás, a forditóhoz közeledve egy kisgyerek majdnem engem is felrakott, ezért igen óvatosan igen szar helyen fordultam és ugyan a file-t visszanézve 62 kmh-val sprinteltem a végén, 20 embert előztem le, mégis kb. a 20 helyen értem be.

El sem tudtam fáradni, úgyhogy hazaérve elmentem még 1 óra lendületes menetre a Back Bay loopra, ami nagyon jól esett.

Ma hétfő van, újra szuper idő, pihenés helyett mentem 2 órát, 2x4 perc vo2max intervallal és megint csak nagyon jól esett az edzés, kétségtelenül erősödök, holnap újra El Dorado crit, ezúttal nagyon meg fogom rakni neki..

Rémálom utazás után szezonkezdés Kaliforniában

Ahogy azt tőlem már megszokták azok, akik ismernek, természetesen megint történt velem pár valószinütlen és hihetetlen dolog, mert valamilyen érdekes oknál fogva soha semmi nem megy egyszerüen ebben az életben – az alábbi sztori remekül bemutatja, hogyan lehet az életet nagyon bonyolulttá és nehézzé tenni.. Előre is elnézést kérek bizonyos magyar ékezetek hiányáért, mint pl. hosszú i, hosszú ü, ezek nem elérhetők a billentyüzeten.

Kedden, egy nappal a várva várt kaliforniai „edzőtáborba” indulás előtt, csomagolás előtt beiktattam egy rövid, de velős edzést, ami „3x Hármashatárhegy küszöbön”-t jelentett. Fantasztikusan éreztem magam, nagyon jól ment az edzés, délben már be is fejeztem, majd legurultam a hegyről hazafelé, azonban a Szépvölgyi út-Virág Benedek sarkon - ahol a Szépvölgyi felkanyarodik balra és a kanyarodóknak elsőbbségadási kötelezettségük van – a befordulásra várakozó Audi A6-os abban a pillanatban, amikor kb. 7 méterre megközelitettem, elindult és kijött elém, tulajdonképpen majdnem halálra gázolt. Szerencsére sikerült kikerülnöm, tehát az autóval nem ütköztem, viszont a manőver után nem birtam a bicajt megfogni és hatalmas bukás lett a vége. Csodával határos módon szinte azonnal felpattantam és szédelegve, „fogjákmeget” orditva indultam az autó után, aki a kanyar utáni sarkon félreállt ugyan egy rövid időre, de aljas módon elhagyta a helyszint – szerencsére sikerült a környező járókelők és autósok segitségével a rendszámot megjegyezni, már aznap kiderült, hogy a Tesco tulajdonában van az autó, ez a nagyon rendes ember pedig minden bizonnyal egy felsővezető.

Nem éreztem magam rosszul, azonban sajnos közölték velem ,hogy folyik a fejemből a vér, ennek következtében nem ülhettem vissza a bicajra. Legalább 6 járókelő sietett a segitségemre, akiknek így ismeretlenül is köszönöm a jóságát, teljesen meglepett, hogy mennyire törődtek velem, pokrócokat hoztak hogy ne fázzak, teát adtak, mentőt és rendőrt hivtak – szerencsére vannak még rendes emberek.

A János kórházban összevarták a fejemet 2 helyen, csináltak rólam 14 röntgenfelvételt ergo 2 évi adag sugarat kaptam, továbbá tetanusz kaptam és hasi ultrahang készült. Ezalatt a Rendőrség helyszinelt, felvette a szemtanúk adatait, majd meglátogattak engem a kórházban, így azonnal vallomást tettem. Ezek után már csak a Rendőrség által lefoglalt kerékpáromat kellett kiszabaditani, mert bekerült a III. ker. Rendőrkapitányságra – ez az egyszerü átvétel kb. 1,5 órát vett igénybe, így történt, hogy este 6-ra értem haza, ekkor kezdődhetett a kerékpár lebontása, becsomagolása ill. az összes poggyászom összekészitése. Hajnali 1-re sikerült végeznem, ekkor a Lovacska (a macskánk) bezsongott és rohangált, ez további fél órát jelentett alvás nélkül, nem sokkal később hajnali 5:20-kor pedig már keltem, mivel 7:45 -kor indult a gépem Ferihegyről Frankfurtba.

A 18 órára tervezett út kb. 26 órát vett igénybe és életem egyik legfárasztóbb utazása volt. Frankfurtól a texasi Dallas Fort Worth reptérre repültem, ami ugyan szép modern reptér és nem hasonit a többi unalmas amerikai társára, sajnos igen rossz nyomokat hagyott bennem. A bevándorlási tiszt hamar beengedett az országba, a 2 poggyászomból azonban csak a bringa jött meg, miután 15 percig néztem, ahogy a szinte üres szalagon ugyanaz a 3 bőrönd kering, feladtam és odamentem az American Airlines pultjához reklamálni, ahol természetesen nem én voltam az egyetlen, sőt, más pórul járt magyarokat is láttam. Ekkor a csatlakozásom Los Angelesbe már szinte biztos bukta volt, mivel a beszállókártyámon megadott időpontig 5 perc volt hátra – ez arra sem volt elég, hogy a hosszú sorban eljussak a vámtisztig. Sikerült a 4 sorbon kifognom a legkekecebb vámtisztet, aki elküldött jobbra egy folyósóra, ahol a földre festett kettes számot kellett követni, ez beletorkollt egy bizonyos lúzer-gyüjtőhelyre, ahol a sorban előttem már 4-en vártak arra, hogy a kb. 12 db scannerrel ellátott vizsgálópultból összesen 2 igazán kényelmesen tevékenykedő vámtiszt kutassa át töviről-hegyire a poggyászaikat. Majdnem úgy alakult, hogy újra ahhoz az emberhez kerültem, aki idezavart, ugyanis ő is átjött közben ide egy posztra, ám szerencsére az előttem álló hölgy került hozzá, akit alaposan át is vizsgált kb. 10 percen keresztül, én egy igen kedves papihoz kerültem, aki csak résnyire nyitotta a zippzárat és épp hogy bekukkantott, majd továbbengedett.

Az utam ezután egyenesen az American Sucker Airlines pultjához vezetett, hiszen ekkor már vagy fél órája elment a csatlakozásom. Át is tettek sikeresen a következő járatra, ami azonban jóval később indult, így sikerült több, mint 4 órát eltöltenem a dallasi reptéren. Erre egy kis lapáttal még rádobtak, mert a gépünk San Diegoból késve érkezett meg, átforditása az újabb útra kb. 40 percet vesz igénybe a hangosbemondó alapján, ekkor már 20 órája tartott az utazásom és elkezdtem erősen megrogyni, stand by üzemmódba kapcsoltam.

Szerencsére a 3 órás Los Angelesbe tartó járaton – mellesleg telt ház volt, szük székek és csak fizetős étel, ital – sikerült valamennyit bóbiskolnom, ez mindenképpen kellett ahhoz, hogy le tudjak mászni a gépről..

Megérkezésemkor Mark barátom már várt a reptéren, a bringa átvétele után újra fel kellett keresnem az AA reklamációs pultját, ahol rajtam kívül kb. 10 ember panaszkodott még az eltünt csomagjai miatt, köztük egy déli akcentussal beszélő fiatalember, akinek saját elmondása szerint 5 csomagját vesztette el az AA 2 hónap leforgása alatt. Ha lehet, ezt a társaságot mindenképpen hanyagoljuk. Egy nem-túl-magas intelligenciával rendelkező fekete kisasszony töltötte ki a reklamációs papirokat, minden lehető adatot 3x elrontott és minden egyes alkalommal odatotyogott a printerhez, kihozta a hibás példányt, majd mehetett vissza az újért. Legalább egy kis mosolyt hozott a nehéz napra, amikor az otthoni cimem kitöltésekor megkérdezte, hogy Budapest egy ország-e. Válaszoltam is neki rendesen, hogy hogyne hölgyem, pontosan mint Los Angeles ország.. Helyi idő szerint este 11 után (azaz otthon már reggel 7) hajtottam nyugovóra a fejem.

Másnap összeraktam a bicajt és el is indultam egy laza, 3 órás edzésre. Pénteken egy nagyon könnyed, aktiv pihenésnek megfelelő edzést végeztem, ami szuper jól esett, forgott a lábam, 100 körüli átlagpulzusom lett, ami nálam igazán ritka.

Szombaton részt vettem a „Food Park” ride-on, ami egy rendszeres közös edzés, olyasmi, mint otthon a Flórián tér, csak több komoly emberrel, jelen esetben akikkel harcoltam, mint cat2 versenyzők voltak. Helyenként voltak nehézségeim, de az emelkedőkön kiosztottam őket. Ez az edzés végül majdnem 3 óra lett és majdnem végig versenytempóban telt, tehát nem éppen a legideálisabb „átmozgató” edzés a vasárnapi verseny előtt, de próbáltam sokat lógni és csak bizonyos helyzetekben rövid, de igen kemény erőfeszitéseket tenni.

Szombat délután elmentünk Murrieta-ba Choosak barátommal, hogy benevezzünk másnapra, mivel az előnevezést elmulasztottuk, szerettük volna biztositani a helyünket. Az egyik versenybiroval letárgyaltam a licenchelyzetemet, miszerint váltottam ki CBR licencet, azonban még nem készült el, de van igazolásom róla. Úgy tájékoztattak, hogy nyugodtan jöhetek vasárnap versenyezni.

A Tour de Murietta alapjában véve többnapos verseny, de a egyes szakaszokon külön is lehet indulni. A GP dijazása természetesen magasabb, ezért elég szép számmal vonultak fel pro csapatok – az egykori murietta-i lakos, Floyd Landis és az OUCH team természetesen nagy hirveréssel, mint nagy húzőeró jelent meg a médiában. Jelen volt továbba a Fly V Australia-Virgin – versenyzőjük, David Kemp nyerte a szombati kritériumszakaszt – az igazán látványos „piperkőc” csapat, akik nekem nagyon tetszenek, a Rock Racing – bár Tyler Hamilton, Sevilla, Mancebo nem volt velük, azért Rahsaan Bahati, a 2008. US Pro kritérium bajnok eljött és mellesleg 3. helyen végzett a GC-ben (a fotón tőlem balra látható fekete kerékpáros) –, a BMC racing csapata, akik közül került ki az összetett győztes, Chad Beyer, a Jelly Belly, Socalcycling.com, Kelly strategies, stb.

A déli rajthoz jó kényelmesen, már 10 órakor megérkeztünk, ám hamar kiderült, hogy ez a 2 óra nem is olyan sok, ugyanis regisztrációkor a versenybiró „hölgy” (pontositok: egy kövér vénasszony) odahivott és közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de tegnap nem adott nekem pontos információt, és mivel ez egy USA cycling verseny, az én licencem azonban egy másik szervezet, a CBR (California Bicycle Racing) által lett kiadva, a két szervezet tavaly óta nem fogadja el egymás licenceit a versenyein. Ő megnézte otthon a szabálykönyvet, és nagyon sajnálja hogy kétszer utaztam feleslegesen, de ez a helyzet. Ekkor természetesen teljesen lesújtva leültem a legközelebbi székre, majd kb. 1 perc múlva odajöttek a ketten a regisztrációtól és szóltak, hogy ne menjek túl messzire, hátha sikerül valamit kitalálni. Ebből egy másfél órás hercehurca kerekedett, ami többek között olyan tevékenységeket tartalmazott, mint: rohangálás a USA cycling által kirendelt versenybiró között, siránkozás, nyavajgás, a fejemen lévő sebekkel való visszaélés ill. azok a elszánt versenyzésem érdekében való felhasználása. A dolog odáig fajult, hogy az egyik biró bejött velem egy szimpatikus segitőkész fiatalember 35 lábas motorhome-jába, ahol egy laptopon olyan interneten fellelhető hiteles információt kellett mutatnom, ami igazolja, hogy én rendelkezem otthon licenccel... Természetesen csak rögtönözni tudtam, megnyitottuk a Fradi siteot, ahol a versenyzők neve mellett az UCI kódok szerepelnek, illetve egyéb linkeket, ahol UCI-kód volt látható a nevem mellett.

A sok szerencsétlenkedés után gyorsan átöltöztem és maradt fél órám egy kis bemelegitésre, majd délben elindult a 100 fős mezőny. 17 kört kellett megtenni, a - ha jól emlékszem 3-4 mérföldes pályán, az átlagos köridő 8 perc volt. A pálya egyszerü tanyasi utakbol állt, a raj-cél egyenes után kb. 1 km-nél jobbra fordultunk, ahol volt némi emelkedő - természetesen a támadások itt történtek, mert az emelkedő után forduláskor hátszeles résznél mindenki hasonló tempóban haladt, itt nem lehetett közeliteni a 8 szökevényre, akik a második körben a dombon léptek el egy BMC versenyző kezdeményezéséből. Jómagam semmi mást nem csináltam, csak „ráhangoló” versenyként mentem végig, a mezőnyben utazva, nagyon óvatosan, nehogy bukásba kerüljek és kinyiljon a frissen összevarrt fejem – nagyon jól éreztem magam, összeszedett voltam és stresszmentes, annak ellenére, hogy pár kör után hatalmas ugrabugra volt a mezőnyben, a kanyarok utáni kigyorsitások, amelyeket nem igazán kedvelek, okoztak némi nehézséget, de összességében nem volt nagyon megterhelő – pszichikailag viszont annál inkább: 3 hatalmas bukásnak voltam a szemtanúja, mindhárom esetben előttem történt, szerencsére mindegyiket sikerült kikerülni, a harmadik az utolsó körben történt a szembeszeles résznél.

A mezőnyben nem volt semmiféle olyan összhang, ami segitette volna a szökevények megfogását, így ők hazaértek. Jonathan Cantwell a a Fly V Australia-Virgin Blue versenyzője nyerte a második szakaszt, Landis „haverom” pedig 4. lett. A GC első helyére Chad Beyer (BMC racing team) került.

A hangulat remek volt, arcoskodás semmi, Floyd Landis pedig remek példája annak, hogy egy igazán komoly sportoló szerényen és barátságosan viselkedik akkor is, ha a rajt előtt egy hozzám hasonló jött-ment zavarja. Nagyon szimpatikus volt és kedves, pedig mindannyian tudjuk, milyen palmarés van a zsebében: nyert Párizs-Nizzát, ő nyerte az első Tour of Californiát, a 2006-os produkciója a Touron pedig 11:1-es tesztoszteron-epitesztoszteron ratio-val is maradandóan kiemelkedő teljesitmény volt.

A Rock Racing azonnal hellyel kinált, bejöttek a fotóra pózolni és ahogy a fotón is látszik, nagyon laza arcok voltak.

Valakinek megirtam ezt a sztorit angolul, úgyhogy ha már elkészült egyszer akkor berakom ide:

"You wouldn't believe this: I arrived to California just 2 days ago, 5 weeks of training and racing. The day before the trip I did a short training session and on the way home on a downhill, a car almost killed me..Seriously, it was THAT close.

I manouvered out so we did not collide but I took a spill at quite high speed... Some 6 people came to help me, and even though I could stand up my head was bleeding..Ambulance took me in, they stiched my head, had a lot of xray, ultrasound, etc..The worst in all that the damn bastard who drove the Audi A6, ran away.Fortunately, there were about 6 witnesses, car was identified the same day, guess what, it belongs to the Tesco supermarket chain..

I got home at 6 pm, had to pack my stuff, I went to bed 1 AM, got up 5:20 AM, off to airport, took the first flight to Frankfurt, then the second one to Dallas.. I landed in Dallas after ca. 13 hours already, then everything that could go wrong, went wrong: I went thru immigration control pretty easy, picking up my bag, but the one with all my clothes did not come..The belt was empty, I wasted at least 30 mins there, then I reported lost bagggage.. Off to customs control, I had to go out a check in for the Dallas-LA flight..I got the worst customs officer, he sent me off to secondary inspection, where only officers worked, very slow, and 4 person waited infront of me in line.. Thanks God a nicer old fellow officer took his spot and I got him, while the other one who sent me here was searching every bag and every item with the poor guys who had to get into his hands, my guy just opened my a bike bag a little, blinked in, asked a few questions then let me go..

Obviously, after I this I missed the connecting flight. They rescheduled me for another one later, they changed boarding gates twice, I started to get quite mad and tired, this was somewhere 17 hours into the trip already, out of the 18 hours planned.. Guess what, our plane did not arrive on time from San Diego, so add up another 40 minutes to turn around the plane - I have finally left damned Dallas Ft Worth (which is indeed a good looking airport, unlike all american airports) after having spent 5+ hours there. Plane was full, seats were tight, still, I was so dead, I slept in for almost the entire flight that took 3 hours. Around 9:30 local time we landed in LAX (add 8 hours to that,back home it's next morning already, so I was already over 24 hrs travelling). Picked up my bike bag, met my friend Mark who was waiting for me and then off to American Sucker Airlines to report the missing bag.. "Brain surgeon" black woman with approx IQ 50 assisted me to file my claim, she filled in almost any data wrong, correcting each one at a time, then walking to the printer to bring me the new print - she had the street name, number, etc. wrong even if I told her 5 times. "Is Budapest a country?" she asked, when I told her my home address.. At this point we had to laugh to make her feel somewhat embarrassed, because she was not nice, there were about 10 other people raging about missing bags, a younger dude with a souther accent told us meanwhile, how he got 5 missing bags in just 2 months, all on American Airlines flights.. Obviously I asked about reimboursement or something,because any normal airline would pay a fee for each day without bags..guess what, the answer was "you are only eligible to that after 36 hours of bag delay.." Filed that claim, off to highway, arrived in Costa Mesa, got in bed at half past 11 local time.. It was a nightmare trip."

Just one day after all this, I am happy to be on my bike, riding easily along the Pacific Coast in sunny 20 celsius...WEEKEND IS RACE TIME!