Közel fél év után, másfél hete tértem haza Dél-Amerikából. Túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legkalandosabb, és legérdekesebb utazása volt és talán a "spanyol éveknél" is nagyobb behatással volt rám.
Elindultam innen ősszel, megérkeztem oda tavasszal, majd jött a nyár és ősz lett, mire hazatértem - itt pedig tavasz (? - jelenleg itéletidő és 10 fok május közepén..)
Több, mint 10 éve tervezem, hogy elmegyek Dél-Amerikába, mindig éreztem, hogy ott az én helyem, de még az elvárásaimat is felülmúlta.
Argentína mindent megadott nekem, amire vágytam: nagyon sok barátom lett, meghatott, hogy milyen jó embereket ismertem meg, szinte csak pozitív élmények történtek velem. Imádtak, szerettek, kölcsönösen szimpatizáltunk egymással, befogadtak maguk közé.
A csajok komáltak - elég volt szinte akcentussal megszólalni, vagy San Juan-ban kerékpárosnak lenni, ez szinte sztár-státuszt jelentett.
2 hónapot töltöttem Mar del Plata-n, ahol toronymagasan a világ legfergetegesebb bulijait láttam a tengerparton és az éjszakában egyaránt, ahol kontroll nélkül megy a borulás, együtténeklés a buszon, tűz körül táncolás a tengerparton, churro-val dobálózás reggel 6-kor a Manolo-ban.
Február elején elutaztam San Juan-ba, az argentín kerékpáros-mekkába. Ezúttal is megfogalmazódott bennem, hogy már ezért megérte 3 kőkemény évet belefektetnem a kerékpáros edzésbe, mert nagyon sok csodálatos élményt kaptam a sok szenvedés mellé cserébe és ha nem lenne kerékpár, nem lenne lehetőségem ennyi embert megismerni, ennyi helyre eljutni és ilyen élményeket megélni.
Február óta az argentin csúcsszezonba csöppenve volt alkalmam résztvenni a kalendárium legfontosabb versenyein, mentem a 34. Mendoza-San Juan -on, majd a 9 szakaszos Vuelta de San Juan-ból 6 szakasz (majd elestem), utána a Doble Chepes-en (3 szakasz), majd a Bebida rövid és hosszú változatán (itt született a legjobb eredményem, ami egy 8. hely) utána a Vuelta de Libres-en (amatőr vuelta) 3 szakasz (itt jobban kikészültem, mint bármikor, 3 óra alvással nem ment a versenyzés) majd kaptam egy meghívást a Start Cycling teambe, akikkel teljes konforttal elutaztam Brazíliába és egy fantasztikus csapatot megismerve mentem 2x 5 szakaszt a Volta Do Gravatai és a Tour de Santa Catarina UCI versenyeken.
Nagyon sok világklasszis sportolót ismertem meg, világbajnokokat, olimpiai bajnokokat, számtalan olyan kerékpárost, aki 5 éves kora óta a bicajon ül, több generációs kerékpáros-familia porontyai, a kupáik egy lakást megtöltenek. Szinte mindegyik barátságos, szimpatikus és arrogancia-mentes volt érdekes módon, nem olyanok, mint nálunk, ahol az utolsó senki is, akit a seggemre tapasztok, hatalmas megmondóember, nem fogja vissza magát, beszól, kioszt, nagy arccal mondja a süketet - sajnos nagyon sok mindent kéne tanulnunk arról, hogy hogyan kell normálisnak lenni.
Curuchet, Walter Perez, Fernandez, Borrajo, san juan-i legendák, mint a Nene Paez, Villalobo, Burro, Dotti, Argiro, Lucero, Richeze, stb stb vagy az öreg Topo Recabarren, akinek a házában laktam, a 70-es évek legnagyobb kerékpáros ikonja.
Szomorú volt rádöbbeni, hogy a magyar emberek nagy része mennyire messze van a "jó ember" fogalomtól.
Miért van az, hogy kint, ahol sokkal szerényebben élnek, sorral együtt odaadnak egy kölcsönkereket 5 perc ismeretség után? Miért van az, hogy gyanakvás nélkül, nyitott szívvel meghivnak a házukba, vacsorázni?
Visszahivnak a telefonon, nem tűnnek el, nem gyanúskodnak, nem mennek a játszmák, a csajok is tiszta lapokkal játszanak.
Egy hagyományos argentin "jelenség" az asado, azaz a közös hússütés, amit nagy társaságban rendeznek, általában kerti parti keretében. Ismeretlenként, magyarként, kb, 8 ilyenen vettem részt, mindegyiken teljesen más társasággal.
A vidékiek által (pl. sanjuanino) "rideg" porteńo-k (buenos aires-i városiak és a környékén élő nagyvárosi polgárok) számomra szintén nagyon szimpatikusak voltak, hiszen sok "platense" (La Plata-i) barátom lett, többek között a Start Cycling tulajdonosa, Maurizio és az utolsó napokban a szállásadóm, a Muńeco. Nagyon hálás vagyok mindegyiküknek és remélem, hogy egy napon én is vendégül tudom látni őket itthon és nem fog égni az arcom, ha idehívom őket - jelenleg úgy néz ki, jönnek ide versenyezni nyáron.
Másfél hete vagyok itthon, ezalatt az amúgy nagyon jó hangulatom már sokat romlott. A Belváros sokat fejlődött ugyan és ezt jó látni - az emberek azonban szinte semmit. Rosszindulat, irigység mindenhol. A házban a "trolis" beszól, hogy miért mosom a folyosón a kerékpárt. A szaunában ketten ülünk egy emberrel, kimegyek, zuhany, vissza, erre megszólal: "- Addig nem nyugszol, amig az egész padot össze nem vizezed?"... Hűvösen lereagáltam, nem ment fel az agyvizem, csak közöltem vele, hogy teljesen felesleges volt beszólni.
Mi értelme ennek? Miért keserítik itt egymás életét? Fel kéne már ébredni, önkritikát gyakorolni. A legcikibb dolog és amit a legkevésbé birok elviselni, amikor valaki szart se tud, mégis nagy az arca, mindent tud kritizálni, bár semmit nem rakott le az asztalra. Sajnos drága Hazánkban a TÚL SOK az ilyen ember.
Kedves csapattársaim, akikkel egyetlen alkalommal edzettem eddig együtt, mióta itthon vagyok, természetesen nem vártak meg (igaz, késtem, mert végleg letört az átdobó és le kellett szednem), ahelyett, hogy megkérdezték volna, hogy milyen volt kint, a szokásos szar humorokat dobálták, majd most hétvégén ketten közölték, hogy én inkább ne is menjek Szerbiába, mert minek két autóval menni, hiszen én vagyok, aki osztom az észt és mindent kritizál.. Szomorú.
Mostantól nem leszek toleráns a tahókkal, ha rendes vagy, az aljadékok eltaposnak és aláznak. Legyél azzal rendes, aki megérdemli.
Szerdától indul a rettegett ROCSNYIK, azaz a Kassa-Tátra-Kassa. Jól érzem magam, a fos idő ugyan lehangol, de annak ellenére, hogy milyen "előszezon" van mögöttem, nem vagyok széthajszolva, mint pl. 1 évvel ezelőtt. Szurkoljatok!