"Ciclismo" - unas letras de nuestro deporte / Óda a kerékpársporthoz

A Facebook-on egy ismerősömnél talált szép kis óda a kerékpársporthoz, saját (mű)fordításomban, pár személyes élménnyel kicsinosítva

"Miért pont a kerékpár? Miért nem foci vagy vizilabda? Vagy úszás, vagy kajak, kenu?
Sokan kérdezik, amikor szombat este éjfél előtt már hazamész, miközben a többiek bulizni indulnak:
- Te meg hova mész?
- Haza, holnap edzeni kell, holnap verseny van...
- Miért, mit sportolsz?
- Bicajozom, kerékpárversenyző vagyok..
A kérdező arcán pedig látható a válasz, egyesek csodálattal néznek rád, vannak, akik értetlenül bambulnak, mások pedig csak röhögnek egyet..
A kerékpár szinte mindenki életében szerepelt valamilyen formában - az első sporteszköz/játékszer gyerekkorban, közértbe járásra alkalmas jármű - de kevesen vannak azok, akik arra gondolnak, hogy "ez az a borzasztó kemény sport, ahol kiköpöd a tüdődet a hegyen miközben 220-szal ver a szíved, összeesel a 38 fokban a kimerültségtől, elszállsz az útról 90-nel lefelé..."
Annyira kemény sport, hogy szinte reménytelennek tűnik, hogy eredményes legyen benne az ember, rettentő sok türelmet, idő- és enegiaráfordítást igényel, hidegvért és nem csak lábakat, hanem fejet is - nem azért, hogy legyen, amire a sisakot felvesszük, hanem hogy meglássuk, mikor érdemes egy szökésben résztvenni, ami esetleg a célig kitart, látni az ellenfél gyenge pontjait, miközben 55-tel kanyarodsz.
Ez a sport egy életforma, itt elérheted, hogy büszke legyél saját magadra, itt csak a saját szenvedésed legyőzésével jutsz kilométerről-kilométerre. Minden egyes edzésen felülmúlhatod önmagadat, legyőzheted a korlátaidat, ahol naponta növelheted a terhelést és örömmel tölt el, hogy képes voltál megint keményebbet kibírni, mint azelőtt.
Egy sport, amelyben ragyoghatsz, a legmasabbra emelkedhetsz, Te egyedül, miközben sok csapatban nem vagy senki, hanem nem haladsz gyorsan, ha nem vagy klasszis, ha nem vagy bevállalós és nincs karaktered.
Mert ebben a sportban bizony tökösnek kell lenni, itt más fából kell, hogy legyél faragva, kerékpáros nem lehet akárki!
Senki nem kel fel vasárnap kora reggel és megy edzeni havazásban 100 km felett, vagy indul versenyezni egy olyan helyre, ahova fél nap az út otthonról és mikor elrajtolsz, előfordulhat, hogy elszakad a lánc.
A bukások, eséses életünk részei - a kulccsonttörés, sebvarrás és varratszedés, sebláz, horzsolások és húzódások legközelebbi hozzátartozóink, csak a kerékpározás iránti szeretetünk segít legyőzni, hogy miután szakadó esőben estél és koszos sebbel zuhanyozóba indulsz sajgó testtel, elviseld, ahogy a víz belefolyik a sebbe és csíp, megtaláld az a pozíciót, amiben el tudsz aludni, ahol nem nyomja az ágy egyetlen fájó testrészedet sem.
Ez a hatalmas áldozat felrepít a magasba, ahol megérintheted az eget, az Isten lábát, amikor 2000 méteres csúcsokra justz fel a saját erődből, olyan erdei utakon, amiket alig ismernek páran rajtad kívül, 21%-os emelkedőkkel, ahol egy autó alig bír felmenni, de az áldozat és a munka ha kemény vagy, meghozza a csümölcsét, és bár a halálba hajszolod magad, kibírod, bírod tovább, a hegy tetején 200-as pulzussal, maró tüdövel, dübörgő endorfinnal a szenvedés és a gyönyör egyszerre van jelen és azt mondod magadban, "kemény vagyok", "én vagyok a legjobb", "megcsinálom, legyőzhetetlen vagyok, gyerünk, gyerünk!"
Ez a sport mindenkit megérint, ha közelről éli át, amikor nyersz, amikor már szinte csak a görcs rángat, de elsőként érkezel meg a hegyi befutóra, amikor 60 felett haladnak át a legjobbak a célvonalon.
Amikor legyőzöd a legmeredekebb emelkedőket, amikor hazajössz az edzésből átfagyva és szédelegve, mert a vércukrod majdnem a kóma szintjéig leesett, amikor az otthonodtól több 1000 km-re versenyzel, amikor 5 napot versenyzel egy héten, amikor elesel, amikor megsérülsz, miközben más sportokban egy kis rándulás miatt 1 hónapot pihennek - itt leszakadt vállal is továbbmész.
Amikor a nézők üvöltve bíztatnak az út mentén, amikor törődnek veled, csodálattal tekintenek rád mert egy olyan bukás után, amit nézni is fájt, visszaülsz és befejezed a versenyt, miközben több sebből vérzel, amikor bátrabb vagy, mint a többiek, bevállalsz, 80-nal mész lefele a jégesőben, álmaid vannak és napról-napra úgy ülsz a kerékpárra, hogy egyre büszkébb vagy arra, amit addig elértél.
Megtanulod a sport iránti alázatot, megismered önmagadat, tisztábban látod a problémákat, mert kitisztul a fejed a szabadban.
Téged más fából faragtak, Te kerékpáros vagy! Elismerést kapsz, megjelensz a sajtóban, érmeket, díjakat a dicsőség mellé, neked csak az út kell, vagy a velodrom, pár barát és a kerékpárod.
Férfinak kell lenni a javából, hogy százzal merj menni lefelé, hogy ne állj ki a jégesőben, amikor jajgatnak a mezőnyben, és csak az előtted lévő hátsó kerekét látod a párás szemüvegen át és az úttal a kapcsolatod mindössze két kerék, centi vékony gumifelülettel.
Ezeket átélve nagyon büszkén hordod a megkülönböztetett mezt akármelyik versenyen, ahol osztanak ilyet, a Hazád vagy a régiód nemzeti színű mezét akármerre jársz.
Bármely kerékpáros, akár amatőr, akár profi, megérdemli a tiszteletet, mert ha felülsz a bringára és jön egy kemény emelkedő, sokszor inkább visszafordulnál, elgondolkozol, hogy "miért csinálom ezt, ez nem nekem való", "nem vagyok én elég kemény ehhez" - de ha akkor továbbmész és nem adod fel, akkor egyből kiderül, miből vagy.. van, aki bedobja a törölközőt, inkább hazamegy és lefekszik a kanapéra tévézni és van, aki továbbmegy, még akkor is, ha pulzusmérőn már ijesztő számokat lát és a fejéből az összes vér a lábaiba ment, de csak megy tovább, tovább, még rúg párat a pedálba és megcsinálja, amit kitűzött - de vajon miért...?
MERT KERÉKPÁROS VAGY -az egyetlen riválisod Te magad vagy, mert képes vagy utolsó vérig küzdeni, mert tetőtől-talpig sportember vagy, egy született szenvedő, kemény, bátor és tökös, és ezért megérdemled a tiszteletet, akármennyivel is halad a kerékpár!
************************************************************************************
Eredeti verzió / versión original:

Encontré estas lindas letras en un perfil de un ciclista en Facebook:
"Por que la bici y no la pelota? ¿Por que
ciclismo? ¿Por que la bici y no el fútbol? ¿Por que ciclismo?
Mucha gente me lo pregunta, cuando un sábado a las 12 de la
noche tienes que marcharte para casa mientras toda la gente
se va de fiesta y te preguntan: ¿Por que te vas? Mañana
entreno, mañana corro... ¿Y TU A QUE JUEGAS? ¿?¿?¿? Yo
juego a la bici, soy ciclista. Las respuestas se ven en la
cara del que pregunta, muchos expresan admiración, otros se
quedan de cruces, otros se ríen.
La bicicleta es ese cacharro que todo el mundo uso alguna
vez, por el que tenías predilección cuando eres pequeño, es
ese deporte tan duro y extenuante que te hace perder la
consciencia, capaz de ponerte el corazón a 220 pulsaciones,
capaz de hacerte vomitar sangre.
Un deporte tan duro, como desesperante, en el que hay que
ser paciente y tener sangre fría, además de tener cabeza, no
solo son piernas, donde la cabeza hace falta no solo para
aguantar el casco sino para hacerte ver una escapada que te
lleve al triunfo, la que te hace ver los bajones y
puntos débiles del contrario mientras doblas a 55 por
hora.
Un deporte que es un estilo de vida, una forma de vida, el
deporte de mas orgullo personal, donde solo y repito SOLO el
propio esfuerzo de tu cuerpo te hace ser capaz de recorrer
Km. y Km., donde cada entrenamiento es una superación
personal, donde cada día que subes cargas el saco con
una anécdota nueva, un deporte que te hace brillar, llegar a
lo mas alto, a ti solo, donde por mucho equipo que tengas no
eres nadie sino eres bueno, sino tienes clase, sino tienes
raza, sino tienes huevos.
Un deporte donde hay que echarle muchos huevos, donde hay
que ser de otra pasta, para ser ciclista no vale cualquiera.
Nadie se levanta un domingo nevando a las 8 de la mañana
para ir a una carrera a 400 Km. de tu casa, llegas a la
parrilla de salida y se te rompe la cadena.
Un deporte tan duro, que las caídas son parte de nuestro
oficio, donde las clavículas, puntos de sutura, rodazuras y
rodillas maltrechas son el pan de cada día, es el amor por
el deporte, por la bici, por el sacrificio y el sufrimiento
el que te hace caerte un domingo estando 3º y correr ese
mismo miércoles con la boca cosida. Es un sacrificio tal que
te hace tocar el cielo, con colinas de 1700 metros, con
caminos que solo 3 mas conocen, con pendientes del 21% en
las que ni un coche sube, pero un hombre y su sacrificio y
pundonor le hace aguantar y aguantar hasta el borde del
infarto, cuando el sabor a sangre llega a la boca, cuando
solo piensas "soy el mejor" "soy el
mejor" "Lo voy a lograr, vamos, vamos vamos".

Es ese deporte que hace emocionar a cualquiera, cuando
ganas una carrera, cuando subes el puesto mas alto, el
puesto mas duro, cuando entrenas con 0 grados y vuelves para
tu casa de noche y congelado entero, cuando te vas a 1000 Km.
de casa a competir, cuando corres 5 carreras en una semana,
cuando te caes, cuando te haces daño, cuando en otros
deportes una simple sobrecarga es 1 mes de baja y en el
ciclismo corres hasta con una luxación de hombro, cuando la
gente te grita, cuando das espectáculo, cuando te apoyan,
cuando te caes y te vuelves a levantar, cuando le echas
mas huevos que nadie, cuando tienes una ilusión, cuando
cada día que montas en bici mas orgulloso te sientes, cuando
te hace crecer como persona, cuando te hace madurar, la
bicicleta te lo ha dado todo, te ha echo ver los problemas y
solucionarlos de otra manera. Eres de otra pasta, eres
ciclista. Te da= el reconocimiento, la prensa, las medallas
y el dinero, tu solo quieres caminos, pista, un par de
amigos y nuestras bicicletas. Hay que ser muy hombre, para
bajar a 100 Km./h. por una carrera granizando, dejando de
lado que solo te separan de suelo 2 ruedas de 28 ' tan
estrechas como una moneda de 1 peso.

Por todo eso, porque te sientes orgulloso de llevar un
maillot con unos colores, de representar a tu región/país
allá por donde vas, porque todos aquel que osa a montarse en
una bicicleta, sea amateur, sea un domingo o sea
profesional, merece mi admiración, porque cuando montas en
bici y subes una cuesta ya te dan ganas de ir para casa,
porque ya piensas "esto no es para mi " "yo
para eso no valgo" ...pero ahí se ve quien vale y quien
no, quien tira la toalla y se va para casa al sofá o quien
aguanta, sufre y sigue y sigue y sigue aunque tu pulsometro
diga PARA tu sigues y sigues...porque???Porque eres
ciclista, porque el único rival eres tu mismo, porque lo
serás hasta la muerte, porque eres un deportista de los pies
a la cabeza, porque eres un sufridor nato y te mereces
un BRABO PORQUE TIENES HUEVOS¡¡¡¡¡¡. El que no
esta dentro no sabe lo que es, como se vive, como se
sufre..."

Időfutam OB és elköszönés a Merida HCT csapattól - új társaság keresése

Igen röviden és tömören: jóllehet nem lehet talán elvárni, hogy ha kétszer ülök a frissen kölcsönalkatrészekből összerakott fél-időfutamkerékpáron és másodszor próbálkozom a műfajban, minden tökéletesen úgy működjön, hogy az optimális teljesítményt tudjam produkálni, azért lehetett volna jobb az időfutam OB eredményem.. Az első fordulás után a felfelében beesett a lánc, az átdobóval nem tudtam felhúzni, pedig még gurultam pár métert, megálltam, megfordult a fejemben, hogy minek tovább menni, de a Vasi mögöttem volt és buzdított (bár azt nem értem, miért nem szállt ki betólni). Jó lassan feltettem, nagy nehezen belendítettem a bicajt felfelé, aztán mentem tovább. A fordítókból túl sok volt, nem ismertem a féktávot a telekerék miatt, baromi bénán kanyarodtam. Az áttételeket össze-vissza kapcsolgattam, sokszor feleslegesen döngöltem a keményet, pedig sokkal jobb volt a pörgetés, a Vasi buzdítása sokat segített, olyankor fel tudtam venni egy rendes ritmust, csak nagyon nem volt egyenletes az egész. A láncleesés a ritmusvesztéssel együtt, nulláról emelkedőre elindulással min. 1.5 percbe került, szerintem szerény becsléssel 2 perccel mehettem volna jobbat optimális esetben.

Nagyon köszönöm Csomor Erának a szépséges cockpit-et és a bukót, Simon Balázsnak pedig a telekereket - a Vasi kisérése az ordító Rammsteinnel pedig jól esett.
Az, hogy a jobb combom héfőn akkorára duzzadt, hogy alig fért a bicajosnadrágba és begyulladt az egész mert szétmartam egy szőrtüszőt és ez még tegnap is hőemelkedést produkált, nem tudom, hogy levett-e valamennyit a teljesítményből - ennyire tellett, megvolt a 185-ös átlagpulzus és nem spóroltam, az tuti.

Bükkaranyos gyönyörű fekvásű falu, kicsit sok a sötét színű ember arrafelé, de OB időfutam pályának ez ennyi fordítóval abszolút nem volt alkalmas - legalábbis nekem forgolódás nélkül egy irányba menni nem a lejtő végén fékezgetni majd nulláról elindulni nem tetszett. A rendezés hibátlan volt, a nézők (?) és a versenyzők száma elkeserítő.
Gratulálok Kusztor Péternek a győzelméhez, gyönyörűen forgott a lába, továbbá Kiskó Gábornak, akit ugyan nem ismerek, de mesélték, hogy kihagyás után tért vissza és már nem huszonéves, mégsem kapott sokat a Kusztortól, illetve a Vörös Ferinek, aki szintén nagyon jól ment, ráadásul komolyabb aero felszerelés nélkül!

A nap végén miután egy iszonyú sértő felháborító üzenetre keményen reagáltam és ez anyázásig fajult (bár nyugodt gyerek vagyok, azért a végtelenségig nem tűröm a gennyeskedést, ezért végül sajnos lesüllyedtem mások szintjére) hivatalosan megkaptam csapatvezetőnktől az üzenetet, miszerint nem lehetek jelen körülmények között a csapat tagja a továbbiakban. Győzött a proletárdiktatúra, hurrá!
Szerencsére nem hatódtam meg ezen, még nem tudom, hogy jutok le vasárnap az OB-ra, aki megy le és elvinne, kérem jelezze, illetve szívesen résztveszek bármelyik konkurrens csapat munkájában, ahol ex-csapatomnál minden bizonnyal csak normálisabb emberek fordulnak elő!

Szerelmes lettem az Androidba

Azt hiszem ez a kép magáért beszél :-) Na jó, tudom, nem mindenkinek egyértelmű: Commodore 64 fut az Android-on.

A 66. ročník: Kassa-Tátra-Kassa 2010

...avagy ami a Merida-HCT holnapról kimaradt

Rossz hangulatban, rettenetes időben (egész májusban szakadt az eső) gyülekeztünk a Milinél, hogy elinduljunk a 2010-es Kassa-Tátra-Kassára, ami már így utólag is elmondható, amint a kiírásból is láthattuk, az utóbbi évek legdurvább KTK-ja volt. Az amúgy is nehéz szakaszokat azonban idén a borzasztó időjárás tette még kegyetlenebbé, illetve számomra egy plusz teher volt a nagypofájú csapattársaim gerinctelen viselkedése, akik mellesleg vagy az első szakaszon feladták, vagy a többi szakasz valamelyikén, miután naponta tőlönk, a leszakadó csoportoktól is 20 perceket meg fél órákat kaptak.
Ez volt életem 3. "rocsnyíkja", a 3-ból kettőt befejeztem, jóllehet a tavalyit leghátul, az elsőt viszont 2 hónap edzés után 15 km-rel a cél előtt kellett feladnom a harmadik szakaszon, mert akkor is esett az eső és akkor is sikerült elesnem a 19-es szingóval egy saras kanyarban, amikor akkori csapattársaimmal a Gepidából Ferikével és a Horváth Zolival lökettük a zárókocsi előtt.
Évek óta hallgatom "nagytudású profi" csapattársaimtól, hogy egy versenyen a "végigmenés" semmit nem ér. Én vagyok a hülye amatőr akkor, amikor büszke vagyok arra, hogy 2 hónap edzés után 2007-ben kishíjján végigmentem, egy többnapos profi versenyen, sőt, a harmadik napon a szemem láttára szakadtak le azon a bizonyos emelkedőn egyes "nagymenők".
A legszomorúbb, hogy az egyik ilyen hatalmas "profi", akiről nem is olyan régen még azt hittem, hogy a barátom, - azon kevesek közé tartozik, akivel sokat edzettem együtt (mielőtt végleg elege lett belőle, hogy nem bírja a kemény edzést) és pontosan tudja, hogyan edzem, mennyi munkát fektettem abba, hogy erre a "szaros" szintre eljutottam - szintén elkezdett nagyon sunyin aljas módon áskálódni, beállt a többi okos közé, akik azóta rajtam vannak, amióta hazajöttem, mivel lumpenproletár-módra fáj nekik, hogy az unalmas szürke életük lepergése alatt velem mik történtek, hogy olyan sportolóktól kapok tiszteletet, akiknek a lábukat nem csókolgathatják, hogy olyan versenyeken volt lehetőségem egyáltalán részt venni, ahol ők soha nem fognak. "Igazságtalan" - mondta az egyik, "hogy a Pepe napsütésben edz, miközben mi itt szopunk a télben" - neki igazságtalan az, hogy kimentem az ismeretlenbe, egy embert sem ismerve és mindent amit összehoztam, csak egyedül csináltam, senkitől nem kaptam ajándékba semmit. A gerinctelenség túl nagy méreteket ölt és sajnos mivel olyan környezetből jöttem haza, ahol sokkal jobbak az emberek, nem irigyek, nem aljasok, a kontraszt most hatalmas, azonban remélem senki nem viselkedhet így büntetlenül és az élettől megkapják a kijáró pofonokat. Térjünk vissza a versenyre.
I. szakasz: Kassról Ótátrafüredre (Smokovec) ment, eredetileg Magyarországra is átjöttünk volna, de ez a már akkor is fennálló árvízhelyzet miatt törölve lett. Az időjárás olyan volt, hogy termóruházatban+esőruházatban egyszerre kellett menni, tehát a lehető legrosszabb, amikor mindent magadra kell venni és az mind átázik majd, cipelheted a kilós vizzel teleszívott cuccokat magadon, ami fent a hegyen a hidegben majd ráfagy a mellkasodra. Én pl. baromi bolhapiacosan néztem ki, Start cycling short, alatta a rettenetes Gepida kék hosszúnadrág, rajta króm Nike kamásli, felül Merida dzseki, rajta Incycle mellény..viszont a mellény impregnált volt, szemben a meridással, ami simán átázik és vitorlaméretű - igazi epikus szakasz.
A szakasz igy megkurtítva is 190 km volt, 5:40 volt az időm, valószínüleg a hideg miatt igen alacsony átlagpulzus, mindössze 145 és csak 188 max. A rettenetes idő ellenére remekül éreztem magam, új táplálkozási stratégiám után talán először volt olyan, hogy egy ilyen epikus hosszú, nehéz szakasz alatt sem fogyott el a glükóz az izmaimból annyira, hogy nagyon leessen a teljesítmény a végén. Nem nagy titok: szilárd kaját nem eszem 3 óra után. A mezőnyről - máig érthethetetlen (a többi szakasz ill. másokhoz mért erőnlétem alapján) módon - Stratena előtt azon a nehéz hegyen, amiről tudtam, hogy jön, mert a 2006-os bringatúráról ismertem - leszakadtam - ekkor a csapatból már csak a Szoba és a Müllner voltak ott. A tetőre felérve iszonyatosan elkezdtem azonban menni, sorra értem utól az embereket, hagytam is ott őket, végül 2 cseh gyerekkel álltunk össze, messze én vezettem a legtöbbet, és Poprád előtt nem sokkal értünk utól egy újabb kb. 10 fős sort, ahol már mindenki nagyon ki volt fingva, minimális vezetésre sem voltak képesek, én azonban szerettem volna haladni, semmit nem spóroltam, vezettem, kiforogtam, majd 2 ember után újra vezettem. Mikor megkezdtük a popradi emelkedőt, elhatároztam, hogy ezektől azért eljövök, úgyhogy pihentem egy kicsit aztán elgurultam tőlük, kisvártatva megláttam felfelé dülöngélni a Zolit, majd feljebb a Szobát, akit tisztes távolból követtem a befutóig, mondván magamban, szegény a szívzűrjével, hadd' örüljön, hogy ő ért be elsőnek a csapatból. Ezek után kaptam ősi barátomtól megint egy félresiklott megjegyzést, hogy "Pepe, minek nyomtad maxon itt a végén?"... Fent kb. 3 fok volt, tiszta vizesen gyorsan elindultunk a szállásra, ami ezúttal gyönyörű vadász-jellegű faház volt, és szerencsére itt 2 éjszakát töltöttünk.
Az első szakaszon feladta a legnagyobb pofájú, aki innentől már csak rontotta a levegőt a mezőnyben és nem hogy nem segített, csak bezavart, minden nap próbált csak annyit menni, hogy rólam ne szakadjon le, de végül szerencsére sikerült minden nap leszakadnia, úgyhogy jót röhögtem. Majd meglátjuk, most hirtelen pár hét alatt mennyire erősödött meg...
II. szakasz: Smokovec-Smokovec 3:40 130 km, avhr 152 max 195. A tavalyihoz hasonlóan Smokovecből indultunk és ide is jöttünk vissza, hasonló terepen, mint tavaly, csak nem mentünk át Lengyelországba. A legurulás után igen hamar bekezdtek a fiúk, volt egy olyan fennsík, ahol vicc nélkül 66-tal volt szélezés, olyan oldalszél volt, hogy egy kölök aki nem bírt a sorba beállni, majdnem felborult.
Sajnos a szakasz kulcs-hegyét leghátulról kezdtük meg a Szoba, Brückner, én egyaránt (a többieknek ekkor már nyomuk nem volt) így sikerült leszakadni a mezőnyről, azonban az emelkedő utolsó szakaszát meghúztam, ahogy bírtam, sőt lefele is vállaltam sokat, így összerázódtunk a Brücknerrel meg kb. III7 emberrel, később a Szoba is felért, ott volt az orrunk előtt az összetett 2. helyezett másodmagával egy rettentő szeles részen, aztán egyszer csak egy ufo-trükkel eltűnt.. Később felért ránk a Jordán is, az így összejött kis kb. 20 fős grupetto közös egyetértésben nagyon komótosan tette meg azt a hosszú egyenes lankát, ahol a szakasz lefelé elindult, így meg is kaptuk a kb. 20 percünket. Belőlem ez a szakasz szinte semmit nem vett ki, lett volna kedvem a végén még egyedül menni, de azért lehülyézés jár, ami talán jogos is.
III. szakasz: Smokovec-Kassa. Ez a szakasz úgy emlékeztem nem lesz nehéz, de mégis rettentő fárasztó volt, főleg az iszonyú lyukas utak miatt, ahol 50-nel idegörlő volt figyelni az 1 m2-en kialakult 4 hatalmas lyukat az aszfalton. Fordítva mentünk az első szakasz Poprád utáni meredek kis dombjára, a Szoba itt elhatározta, hogy ellép, és meg is csinálta. Fantasztikus, nagyon jól csinálta, mennyit számít, hogy fejben így ott van az ember. Az elmenéssel végig lökte, nem kellett vezetnie, a lyukakat is jobban látták, mint a mezőnyben, 5. lett. Még így, 8 hónap kihagyás után is produkált eredményt, na ez a nem semmi - természetesen a tiszteletet nem kapja meg továbbra sem a "nagymenőktől", hiszen nem ül olyan szépen a bicajon...
Mikor a koromsötét alagútban való elesés és sok lyukas szakasz után erős domb-megkezdés hatásaira már csak a Brückner és én maradtunk a mezőnyben, nem sokkal a vége előtt azért sikerült leszakadnunk, bár ezt nem gondoltam volna. Már nem is emlékszem, hogy volt, de annyi rémlik, hogy szar út után megnyúlt a sor, aztán jött egy kis kemény szerpentín, amit már hátulról kezdtünk. Innentől egy pár hülyegyerekből álló grupettóval begurultunk Kassára, idegileg kifáradva és a fogaink között homokkal, mert ma sem úsztuk meg eső nélkül.
IV. szakasz: Sokol - Sokol 126 km rádiózni szokol. Ez egy igazi embertpróbáló, kőkemény túlélő szakasz volt és ezt nem csak azért mondom, mert egyedül én érkeztem meg az elejével a csapatból, hanem mert az eddigieket is túlszárnyaló, borzasztó felhőszakadások és bukások tartkították ezt a hegyi körpályát, ahol ha jól emlékszem 6 kört tettünk meg.
Ez volt az a szakasz, ahol a legjobban éreztem magam, ugyanis a rajt du. volt végre, előtte délelőtt tudtam egy csodálatosat relaxálni, éreztem, hogy erős vagyok és magabiztosan indultam neki a szakasznak. Már az első körben durva tempó volt, aztán amikor olyan felhőszakadás kezdődött, hogy az előtted menő kereket is alig láttad, akkor már alaposan szétszakadt a mezőny, bár ha jól emlékszem, minden körben amikor hátranéztem egyesével-kettesével elgyötört arccal láttam felérni még a Dukla Trencsén néhány emberét is. Volt a pályán egy db. meredekebb domb, utána egy szeles fennsík, ami után a lefelé egy keskeny, nehéz lejtő volt, azonban mivel utána a falu következett, itt elől kellett lenni. Ezen a lejtőn volt egy veszélyes kanyar, vízátfolyással, ahol minden körben elestek. Nekem is itt sikerült ha jól emlékszem a 4. körben egy hatalmasat csúszni, mert legénykedtem, mivel egy páran megúsztunk, meghúztam neki, hogy a faluig visszaérjünk a mezőnyre - ennek eredménye képpen 50 felett néztem be a susnyásba, azonban megint sikerült szerencsésen esnem, mert egy oldalon csúsztam, fél perc pihegés után kimásztam az árokból, féltem, hogy itt véget ért a dal, felemeltem a bicajt, kettőt ráütöttem a fékváltókarra, és mentem tovább, előtte azonban végignéztem, ahogy a Jordán valamivel később egy másik gyerekkel ugyanígy lefekszik ebben a kanyarban - ő legalább megkérezdte, hogy "jól vagy?" - bár este hozzátette, hogy "mi hajt ilyenkor, a hetvenötödik helyért?" - nem hagyhatta ki ő sem, hogy ne semmizze le azt, hogy egy ekkora esés után, ilyen fos időben, visszaültem , felértem a mezőnyre, és az utolsó körben a hegyen a top 15-tel értem fel, a Sava-sokkal, stb és ha nem jön utána a falu, ahol már rossz helyen kanyarodtam és hátraszorultam, akkor igen jó helyen érkezek. Gratulációt csak a csapaton kívüli emberektől kaptam, többek között a kísérőinktől, akik végignézték az egészet, látták, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szakaszon 1 percet kapjak az elejétől - mert a befutónál a falu után meghúzták és bizony bekaptam az 1 percet "1 percet kapni 3 kilin, de durva", - mondta valaki, aki aznap 20 percet kapott...
A szakasz után remek kis tót mulatság volt Sokol falujában, jó kajával, és valódi tót-jenki countryzenével. Az evés közben azonban én teljesen máshol jártam és szomorúan azon gondolkoztam, mit keresek én ezek között a tirpákok között, majd eszembe jutott, amikor San Juan-ban a 6. szakaszon a bukásom után bekötöztek a velodromban a mentőautóban, majd kiszálltam, odajött a rádió, az interjú alatt kb. 30-an álltak körbe, és a végén megtapsoltak.. Megható volt.
V. szakasz: Kassa-Kassa 126 km 3:37 avhr (nem emlékszem de nagyon magas, 165 felett) max 200
Sajnos úgy tűnik a tegnapi esés bár nem fájt izomzatilag/csontilag, a nagyméretű sebekből adódóan bekavart a szervezetemnek. Ez a szakasz egy rettenetes szenvedés volt, az elején amikor a szintrajzon fel sem tűnő dombra felmentünk még Kassán, már rossz helyen voltam, és a verseny innentől csak kepesztés volt, mentem vagy fél órát 190 felett, utána összesen több, mint 2 órát küszöb alatt egy kicsivel, ezalatt nem ettem, nem ittam, mert csak hajtottam, hogy felérjek, de mivel szél volt, tisztes távolból üldöztem a mezőnyt. Soha nem sikerült felzárkózni, kifingtam, eléheztem, a hideg rázott, borzasztóan lettem, szenvedtem, mint egy kutya, iit már teljesen mindegy volt, csak érjek be valamikor. Kb. 20 kilvel a vége előtt végleg elbúcsúztam a karavántól, és egyedül bebaktattam, 12 perc hátránnyal, teljesen kikészülve. Kb. fél óra után tértem valamennyire magamhoz.
A verseny 745 km volt, kegyetlen terep és időjárás. A kb. 120 indulóból 87 fejezte be, a csapatunkból 8-ból összesen ketten mentünk végig, természetesen simán ignorálva van az én szaros 80. helyem az összetettben, de az a szomorú, hogy ezzel én lettem a legjobb a csapatból, gondoljatok bele, hogy akkor a többiek milyen szarok...:-)
Komolyra fordítva a szót, az összetettben tőlem 29 percre lévő nagyobbik Sagan gyerek sem mozgott sokkal frissebben, azzal a két rosszul időzített felesleges leszakadással, illetve megint csak a rossz helyezkedéssel könnyen összejön az a fél óra hátrány..Nem beszélve arról, hogy a versenyen kívül lévő a mezőnyben semmittevő csapattársaimtól annyit nem lehetett kérni, hogy hozzanak nekem egy innivalót az autóból, illetve azok után, hogy első nap leosztottak, hogy miért nem mosok biciklit (amiről azt hittem, egyértelű, hogy a kísérők csinálják, illetve az aki, feladta - legalábbis fejlettebb helyeken ez így működik) másnap lemostam egy olyan valaki bicaját, akire rossz volt ránézni, úgy ki volt fingva - én azonban hiába vártam, hogy a szakasz után, amikor mindenem kötözve volt és nehezen mozogtam, visszakapjam a szívességet..
Nehéz lesz ezt a pár hónapot kibírni ilyen társaságban, de muszáj versenyezni. Már abszolút nem motivál többet az itthon versenyzés. Inkább leszek nagyon sokadik pro conti csapatok között Dél-Amerikában, jó hangulatban, dolgozva a csapatért, megbecsülésért, minthogy itthon nagy senkik észosztását hallgassam, akik egymást szivatva esetleg előreverekedik magukat, majd szépen hazasétálnak a nyereménnyel és még a benzinköltségbe sem adnak egy fillért se.
Már alig várom, hogy jöjjenek az Argentínok!