Hamarosan komolyabb, hosszú bejegyzés kerül a blogba, de addig is egy kis érdekesség, népi gyógymódok kalotaszegi és Aranyosgerend környéki gyűjtés:
A náthásoknak a kapca elégetésével történõ megfüstölése, vagy a nyílt sebeknek „hugyos földdel” való kezelése azonban csak súlyosbította a bajba jutottak amúgy is rossz közérzetét. A náthásoknak a büdös kapca elégetésével történõ megfüstölésén túl egy régi recept azt ajánlja, hogy: „némán szagolgassuk azt a harisnyát, amelyet hét napon át a bal lábunkon viseltünk”. Ám a büdös zoknitól vagy kapcától az antibiotikumokig terjedõ kezelési módokig alighanem a német népi bölcsességnek van igaza (amellyel azonosul az Aranyos menti ember is), amely szerint a hurut – ahogyan egykor a náthát nevezték – három napig jön, három napig tart, és három napig megy, akár kezelik, akár nem.
A gyulladásos betegségek szintén „szép számban” részt vettek az aranyosgerendiek sanyargatásában. Az alábbiakban hármat mutatok be közülük. „Amíg fel nem találták a vakbélgyulladás operálását, addig a beteg „beléhót”, s azt mondták, hogy „mirigye szökött” – emlékeznek vissza a múlt századbeliek a betegségre, és nem nagy nyomatékkal említik még a jeges borogatás és a hídpimpó tea gyógyhatását sem.
A megfázást nyolc recepttel próbálták legyõzni, a talp befaggyazásával, a mell befaggyazásával, a forró hársvirágból készült lúdzsírral „erõsített” teával, ibolya teával, rózsabogyó teával. Ha a hûlést láz kísérte, Lovász Zéfi (92 éves) szerint: „a beteg lábára kovászt kötöttek vagy a kezébe vizes culát (rongyot) tettek.” Különösen a falu román lakói alkalmazták a „ventuzát”, de mivel igen hasznos gyógyászati eljárásnak bizonyult, a magyarok is átvették a tapadókorong módszert, vagyis a száraz köpölyözést. A legegyszerûbb köpöly nem más, mint egy kis üvegharang vagy vastag falú pohár, amelyben melegítéssel ritkítják meg a levegõt és azután hirtelen a bõrre (rendszerint a hátra) borítják. A „ventuzában” maradt levegõ lehûl, nyomása csökken, ami kisebb lesz, mint a vérerekben levõ gázoké. Ez a nyomáskülönbség szívó hatást fejt ki, a bõr „felpúpozódik” az üvegharang alatt és a bõrszövetek vértodulását okozza (népiesen „kiszívja a betegséget”!). Máskülönben ez az alapgondolata az 1900-as évek elején nagy érdeklõdést keltõ Bier-féle kezelésnek is (a mesterséges vérbõség elõidézését gyógyítási célból), amit a modern terápia is alkalmaz bizonyos esetekben.
A náthásoknak a kapca elégetésével történõ megfüstölése, vagy a nyílt sebeknek „hugyos földdel” való kezelése azonban csak súlyosbította a bajba jutottak amúgy is rossz közérzetét. A náthásoknak a büdös kapca elégetésével történõ megfüstölésén túl egy régi recept azt ajánlja, hogy: „némán szagolgassuk azt a harisnyát, amelyet hét napon át a bal lábunkon viseltünk”. Ám a büdös zoknitól vagy kapcától az antibiotikumokig terjedõ kezelési módokig alighanem a német népi bölcsességnek van igaza (amellyel azonosul az Aranyos menti ember is), amely szerint a hurut – ahogyan egykor a náthát nevezték – három napig jön, három napig tart, és három napig megy, akár kezelik, akár nem.
A gyulladásos betegségek szintén „szép számban” részt vettek az aranyosgerendiek sanyargatásában. Az alábbiakban hármat mutatok be közülük. „Amíg fel nem találták a vakbélgyulladás operálását, addig a beteg „beléhót”, s azt mondták, hogy „mirigye szökött” – emlékeznek vissza a múlt századbeliek a betegségre, és nem nagy nyomatékkal említik még a jeges borogatás és a hídpimpó tea gyógyhatását sem.
A megfázást nyolc recepttel próbálták legyõzni, a talp befaggyazásával, a mell befaggyazásával, a forró hársvirágból készült lúdzsírral „erõsített” teával, ibolya teával, rózsabogyó teával. Ha a hûlést láz kísérte, Lovász Zéfi (92 éves) szerint: „a beteg lábára kovászt kötöttek vagy a kezébe vizes culát (rongyot) tettek.” Különösen a falu román lakói alkalmazták a „ventuzát”, de mivel igen hasznos gyógyászati eljárásnak bizonyult, a magyarok is átvették a tapadókorong módszert, vagyis a száraz köpölyözést. A legegyszerûbb köpöly nem más, mint egy kis üvegharang vagy vastag falú pohár, amelyben melegítéssel ritkítják meg a levegõt és azután hirtelen a bõrre (rendszerint a hátra) borítják. A „ventuzában” maradt levegõ lehûl, nyomása csökken, ami kisebb lesz, mint a vérerekben levõ gázoké. Ez a nyomáskülönbség szívó hatást fejt ki, a bõr „felpúpozódik” az üvegharang alatt és a bõrszövetek vértodulását okozza (népiesen „kiszívja a betegséget”!). Máskülönben ez az alapgondolata az 1900-as évek elején nagy érdeklõdést keltõ Bier-féle kezelésnek is (a mesterséges vérbõség elõidézését gyógyítási célból), amit a modern terápia is alkalmaz bizonyos esetekben.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése