Hú,de rohan az idő, hol vannak már a las vegasi kalandok, mindjárt kimegyek Ámerikábúl

Hol van már a 4 napos vegasi pusztulás Aranyapáméknál. Két hét eltelt megint, már halványul az emléke, hogy itt volt a Józsi (Sanyi :-) és miután összepisálta magát, hogy mennyivel űberebb ez a vidék, mint Florida, nekivágtunk 3an egy Chevy Kobalt gépjárművel, hogy Aranyapáéknál 4 napon át lenullázzuk magunkat, reggel 5-6-kor való lefekvésekkel és elégtelen alvással és az elmaradhatatlan "vegasban mindig kirohadt fáradt az ember" effektussal.

Megérkezés után a már rituálisnak számító "szétevéssel" indítottunk, a jó öreg Mandalai Béla hotelében. A versenyben csak a Márk és én vettünk részt, mert a Józsi állítólag nem volt olyan éhes, viszont sikerült ingyen bejönnie, meg is evett egy tál lame tagliatellét..Mi viszont igen jól muzsikáltunk, és egy igen kemény rangadót bonyolítottunk le. Mindketten túl erősen kezdtünk be ráklábaból és scampiból, ezért úgy tűnt, hogy idejekorán kipusztulunk, de aztán főnixmadár szerűen feltámadtunk mindketten, és végül sikerült hihetetlen mennyiségűt zabálni, a hasam formáját meg is örökítettem, szép nagy fürdőkád lett.

Jó volt Aranyapámat újra látni, aki semmit nem változott, Izabella asszony lakásában laktunk, amin erősen látszott a frankofonománság. Sok fontos kérdést megbeszéltünk, reggelig tartó komoly eszmefuttattások mentek, melyek során eljutottunk a részecskefizikától olyan világot mozgató fontos kérdésekig, mint pl. hogy mennyi is lehet pontosan 1 akó??? Vajon miért nem SI mértékegység az akó, mikor még a szúnyog is, aki nagyobb volt egy lónál, és a zsírját kisütöttük, többet adott ki 1 akónál. Miért nem kérhetek a zöldségesnél 1 akó paradicsomot, és miért nem vehetek 1 hektár sört? Hektárosból még vissza sem tudnak adni.

Megint remekül mulattunk, de a legjobb este természetesen az volt, amikor cirkuszos rendezvényen vettünk részt. Melegítés képpen a Mirage hotel valamelyik nagyon-sokadik emeltén, egy kibérelt lakosztályban gyült össze a társaság.
folyt.köv

Baker to Death Valley race 80 miles

Péntek este 6-kor indultunk el Laguna Niguel-ből, miután egyszer visszamentünk hozzánk, mert sikeresen otthonhagytam a pénztárcámat. Klasszul bekaptuk a szokásos Vegasba menő péntek esti dugót a 91-esen, ami baromi idegesítő volt, tudvalevő hogy reggel 7-kor van a rajt, ami enyhén szólva felháborító, és ha nem ragadt am volna meg a korán fekvés és korán kelésnél, mióta megérkeztem, tuti esélyem nem lett volna beszámítható állapotban rajthoz állni. Este 9-kor egy Victorville nevű putriban megálltunk egy Denny's-ben vacsorázni, majd bebóbiskoltam egy pindurit, és negyed 12-re érkeztünk meg Baker-be a "Royal Hawaiian" hotelhez (volt pofájuk ilyen nevet adni neki - a galériában a szemétdombos kép a hotel mellett készült) és a telefonon leegyeztetett információk alapján a kulcs számomra a 224-es szoba ajtajánál parkoló Ford Focus első kerekén van elhelyezve. Gyorsan kikapartam magamat a kocsiból, beraktam a kerekeket a bringába, elköszöntem Chooéktól, akik miután tavaly ugyanezen verseny előtt megszálltak Baker 3 hotele közül a "Wills Fargo"-ban, úgy érkeztek, hogy ők inkább a kocsiban alszanak (Chevy Trailblazer, annyira nem kicsi). Beléptem a szobába, étkezdés neonfény világított az egyik tükör feletti lámpatestből és természetesen minden többé-kevésbé ugyanolyan volt, mint bármelyik amerikai motelben: padlószőnyeg, 2 baromnagy ágy magyar öregasszony műszálas otthonka design kisvirágos huzattal, amihez nem szívesen érsz hozzá, éjjeliszekrényekkel, benne Bibliával, esetleg 1 fotel és az egészbe bekombinálva egy fürdőszoba nagy tükörrel, mikró és TV, WC és zuhany pedig egy kis külön helység. Körülbelül olyan látvány fogadt, mintha egy profi CSC csapattag szobájába léptem volna: szépen elhelyezve egy Cervelo SLC-SL parkolt a szekrény mellett, Powertappel és Zipp 808+404 párossal, végülis csak cirka $8000 retail - mint később kiderült, a gyerek szuperkedvezmények igénybevételével a 4500 dolláros mindenki álma vázat botrányosan olcsón 1100-ért vette... Azért volt még neki pótkereke ami szintén karbon tubular Zipp volt, Powertap azon is, hogy nézhesse a nevetséges 200 alatti wattokat, amiket lead...(szegény, pedig tök rendes). A pulton kb. 8 kulacs, mind Cervelo-s, akkurátusan feltöltve, mintha megint double century-re (200 mérföldes "verseny" - inkább teljesítménytúra) készülne... Ma már tudjuk, hogy szegény a leggyengébb kategoriában is utolsó lett, (na jó, voltak akik egyszerűen feladták), de ez volt élete első országúti versenye és olyan dolgok, mint pl. lósz és erősebb tempoban menés, eddig számára ismeretlenek voltak, hiszen inkább 1 napot ül a bicajon és a végén már 15-tel megy, meg hallucinál. Engem valahogy nem nyűgöz le ez az "ultrázás". Természetesen ott is a határait feszegeti az ember, és szép teljesitmény 2 óra alvással egész nap bicajozni, de valahogy olyan érzésem van, hogy ez is az értelmetlen rekordok közé kerülhetne be, egy kicsit hasonló, mint pl. törökülésben fejenállva rejszolni 2 napon át..

George a párnát a fejére nyomva fejhallgatóval aludt, mikor bementem, én pedig gyorsan elpakoltam magam az ágyba és kb. negyed 1-kor el is aldutam.

Nagyjából 5-ig tartott a normális alvás, aztán egy kis bóbisk, 5:50 felé pedig kinyitottam Miki mókatárát és igen meglepő módon nem éreztem magam túl szétvertnek, pedig ez az alvásmennyiség most leírva is szörnyűnek hangzik. Kapkodva összeraktam magam, 6:45 felé ott is voltam a rajtnál regisztrálni, 7kor pedig menetrendszerűen elindult a verseny. Hüvi volt, 10 fok körül, ami később 26-ra emelkedett, sivatag lévén. Az út szó szerint bement a semmibe, fotók a releváns albumban láthatóak. Az első óra halál laza volt, aztán feltűnt az emelkedő, ami pillanatok alatt elválasztotta a vizet a szartól, de sajnos már előtte bekövetkezett a világ legidegesítőbb dolga, amitől mélyen végig fostam: technikai málőr. (malheur) Kistányéron lazán megyek pörgetve, és látom hogy a lánc úgy lóg, mint a Kicsi tökei. Visszafele forgatva akad. Nagytányérra alig bírom felrakni, de ott jobb, de a hangja nem tiszta. Ma már tudom, hogy nem csak egy balfék rossz kerékberakás volt a lúdas (bár lehet, hogy kb. 80 km-en át a lánc rossz helyen futása sikeresen szétcseszte a csapágyat), hanem a pulley (a kis műanyag görgő a váltó kanalában alul) csapágya mozog, ezért kiesik a pályáról a lánc. Ennek eredménye képpen kénytelen voltam az emelkedőt nagytányéron végigcsinálni, és amikor sorra fingott ki mindenki én meg egyre jobb helyen voltam, akkor a tetőn úgy összefosta magát a rendszer, hogy semerre nem tudtam váltani, a bowden meg csak lifegett. Ekkor megrugdaltam hátul a furcsán álló bowdenházat, utána legalább tudtam menni tovább. Kőkemény harccal kb. 10 embert juttattam jobb helyezéshez, egy gyereket úgy felhúztam a legelejére, hogy az utolsó lendületnél ő felért én meg ottragadtam. Végigkepesztettem vagy 1 órát egyedül a hátszélben 53/12-n, haladtam rendesen, karnyújtásnyira előttem egy kis csoport, meg voltam győzödve róla, hogy felérek, ám egyszer csak látom hogy a távolban autók állnak, gyanús lett, hogy ez a cél lesz... és hoppsz, vége lett a versenynek.. meg se kottyant 2:50 körül lement az a 80 mérföld...

Hazafelé vígan bóbiskoltam a kocsiban, miközben egy homokvihar szétvert minket.

Jól érzem magam és az év első versenye is megvolt

Jó néhány év és jó pár ki-be utazás kellett, mire rájöttem, hogy én tulajdonképpen szeretem Amerikát. Amikor a repülő már lassan megkezdte a léereszkedést, LA és környékén jártunk és a lehető legkevésbé ideális fényviszonyok között látható vált az amerikaság: a nagy autók, brutális forgalom, autópályák, szörnyűséges LA csatornarendszer, junctionök, parkolók, beton, papundekliházak, egyik sarkon walmart, másikon carl's jr, EZ lube, Arco kút, szemben Walgreens, Taco Bell és ezek variációi duplikálva - amit alapjában véve cikizünk, hogy egy nagy tanya az egész és ez igaz is, de mivel 1,5 éve nem voltam itt, örömmel láttam ezeket viszont. LA egy szemétdomb, ezt már többször tisztáztam, de nekem abban a szerencsében van részem, hogy sokkal "fejlettebb" és kifejezetten szép álomrégióban, Orange Countyban lakhatok, annak is a déli részén, San Diego megye határához közel, az óceánparton, ahol minden nap sirályszagban indulhatok tekerni, hazafelé pedig megnézhetem ahogyan a Catalina sziget mögött hatalmas izzó korong formájában lemegy a nap. Engem még mindig meg lehet etetni az ilyen giccsel. Továbbra is nagyon tudom értékelni azokat a dolgokat, ami már "megszokott" kellene, hogy legyen, végülis eltölttem már itt hosszab időt. Felfogom és átérzem, hogy milyen a házból kigurulni a Rézlámpás utcára, amiről azonnal az oceánra nyílik kilátás, tükörsima aszfalton haladni bármerre, ha akarok, a Pacific Coast Highway-en végig az oceán mellett, olyan helyek érintésével, mint Laguna Beach, Corona Del Mar, Newport Beach, Huntington Beach - de mehetek délre is, San Clemente felé, ahol pl. a héten új helyeket fedeztem fel, mert most nem a part mentén mentem, hanem úgy adodott, hogy kedden, 28 fokban, itt igen szokatlan, abszolút felhőtlen valódi kék éggel a fejem felett, felmentem San Clemente dombos oldalára, ahol emberek leírhatatlanul jó körülmények között élnek már megint csak - mint ahogy sok helyen itt a környéken - itt még rádobott egy lapáttal a domb tetejéről a kilátás az oceánra és északra egész messzire, meg a kellemes kis hispán nevű utcácskák, ahol egy lelket nem látni, csak azt, hogy a legnagyobb gondjuk szegényeknek az, hogy sajnos az SUV a drivewayen parkoljon, mert a garázsban az SL500 áll. Utazni kell. Látsz dolgokat, amiket pl. Europában sehol, pl hogy látsz kétcsöcsű helikoptert, ahogy viszi a cuccot az anyahajóra, látsz olyan táblát, hogy "Tank Crossing" meg Military Test Field (ugyanis a Camp Pendleton tengerészgyalogos bázis elég közel van hozzánk, sőt bejárok oda bicajozni is, mert azon visz át az út délre Oceanside felé), csörgőkígyó-veszély, pumaveszély, $241 büntetés, ha a Carpool-ban egyedül mész... Jól érzem magam, fel vagyok töltődve, elfelejtettem a szart, amit az ember az arcába kap nagy mennyiségben otthon folyamatosan. Tele vagyok energiával, erős vagyok, mint állat, küldöm magamba a nutrienseket, amiket fillérekért veszek az otthoni árakhoz hasonlítva, bármikor kipattinthatom kedvenc dobozos üdítőmet és ehetek hozzá Doritost vagy egy valódi hónaljízű Mission tostada-t. Történnek velem dolgok, amitől az életet "élet"-nek nevezünk, pontosabban, élményekkel gazdagszom, olyanokkal, amikre otthon légyfingnyi esély van. San Clemente felől edzésből hazatérve a minap csatlakoztam 2 bringáshoz, hátulról nézve láttam egy hatalmas darab embert egy Felt időfutam bicajon, mellette egy kisebb termető, de mezben amerikaiasan izmos ridert, barna szálkás lábbal, Cervelo SLC-SL-t hajtva. Nem kellett 1 perc, hogy hátraköszönjön az utóbbi, cimboráskodva, majd hamarosan az is kiderült, ami mindig hihetetlenül hangzik, amikor az ember otthonról 10 ezer kilométerre meghallja, pedig már többször hallottam, hogy magyar származású illetőről van szó. Megkérdezte, honnan jöttem, mondtam hogy Hungary. Erre ő: - "Budapest?" De S-sel. Mondom, - igen. "Ákkhor beszélsz magyharul.." - mondta amerikásmagyar akcentussal. - "Man I can't believe this, how the hell you know that?" - válaszoltam. (a társalgás angolul folytatódott) - elmondta, hogy ő magyar. - Mióta vagy itt, kérdeztem. -"56 óta" - A szüleid jöttek el akkor..? - Meg én is.. 4 éves voltam.. Tehát az arc, akit én ránézésre egy fitt, kemény 37-39 de még semmiképp sem 40 éves komának néztem, közölte, hogy "I'm 55." Ezen azért meglepődtem, de ez még semmi ahhoz képest, amit már csak elbúcsúzás után tudtam meg róla otthon. Eljött velem Dana Point-ra a kikötőben mentünk egy kört, aztán kontakt infot cseréltünk volna, ha lett volna tollam vagy nálam lett volna a mobil, de elmondta a könnyen megjegyezhető email címét, valamint bemutatkoztunk rendesen, ő tehát, "Kal", Kal Szkalak, magyarul pedig valaha Kálmán Szkalák volt, de az már nem érdekes, viszont az sokkal inkább, hogy Kal Szkalak egy igazi klasszikus bodybuilder, egy legenda!!! Abban az évben amikor én lerúgdaltam a héjat a fejemről, ő volt Mr. California, majd Mr. USA, Mr. America, stb stb.. Egy fórumon azt írták róla, hogy szó szerint a semmiből jött elő, ismeretlenként lenyomott mindenkit.. "He's the kind of guy who went to Venice with his van and 20 bucks in his pocket, and become famous..." Mostmár tudjuk, hogy itt Amerikában miért ismerik úgy a magyart, hogy ha egy forgóajtón utánad lép be, biztosan előtted jön ki.. Kal 35 évesen kezdett el bicajozni és jelenleg cat 2-ben versenyez, ami azt jelenti hogy igen gyors..Egy újabb példa, hogy sosem késő, ráadásul olyan sport után, ami nem sok előnyt jelent a kerékpározásnál.. Pár fotó a bajuszos bodybuilderről: http://www.bodybuilding-pics.com/Kal-Szkalak_31.html Tegnap az idei szezon első versenyén vettem részt, mégpedig nem is akárhol: Baker-ből a Death Valley-be. Igen, az a Baker, ahol a kutyák éjjel meghalnak, ahol az óriási hőmérő éjjel 1kor 110 fokot mutatott és forró szél fújt, a Mojave sivatagban, Vegas felé menet található pár benzinkútból és étteremből álló, 327 fős populációjú koszfészek. Előző este eindultunk Choosak barátommal, akit régótat ismerek a Food Park és Como street rideokról, és tőle hallottam erről a versenyről. indultunk rendes kis karak barátommal, aki thai származású, és nagyon rendes, a felesége Darleen, pedig egy kismalac, akiről először azt hittem hogy Dawn kóros (tűű) de aztán láttam, hogy csak simán kövér és kicsi, és szegény nagyon büdöset kakilt, amikor hazahoztak és bekéredzkedett egy szarásra. folyt. köv.