Tömény 5 hét - nagykanállal

Budapest, november, kezdődik a rossz idő. Gépre fel, irány Madrid. Istenhátamögött utca 2. alatti szállás megtalálása a Barajas reptér mellett. Másnap rövid városnézés, Belváros, Retiro, stb. Este továbbrepülés, Aerosurral kecsuák között, helyhiány miatt business class-on, irány Santa Cruz de la Sierra, Bolivia. Ismeretlen országba érkezés, reptéren soha nem látott cirkusz és harc a kijövő csomagokért. Hajnali 5 óra, párás meleg, nagy szél. Visznek minket a Hotel Continentalba. Reggeli, döglés, ébredés, átmozgatóedzés. 2 nap Santa Cruzban, élet-halál harc a forgalomban. Mászkálás a csúnyácska városban, csinoska lányokkal. Boliíviai körverseny. 40 fok meleg, brutális tempó, házakat elrepitő orkán erejú szél. 2 szakasz után búcsú a versenytől, innentől turizmus, fellélegzés, a hosszú és kimerítő szezon végén. A lélegzetelállító La Paz felfedezése, mászkálás 3500 és 4000 méter között. Helyi járattal 25 bolivianoért elmegyek Copacabana-ba a Titicaca-tóhoz. Fantasztikus hely, csodálatos látvány. Megnézem az utolsó előtti szakaszt, ahol már csak egy emberünk van versenyben. Felmászunk a Kálvária dombra, lélegzetelállító. Szemüvegem lerepül a szakadékba, persze utánamegyek.

Mégegy nap La Pazban, remekül telik egy újdonsült ismerősöm társaságában.

Másnap visszarepülünk Santa Cruz-ba. Azonnal beülök egy fogászatra, majd sétálunk egyet a „veszélyes” piacon. Van kokalevél, por-alakú hemoglobin :-), maca por, macskakarom, sangre de grado és mindenféle csodaszer. A versenyzőtársak hazautaznak, Atta kivételével. Ketten nekivágunk Argentinának.

Felülünk a Flecha bus járatára este, irány Salta, Argentina. 20 órás út a mindössze 1000 km-es távra, ebből kb. 6 óra határátkelés. 4 kontroll, teljes csomagátnézés. Fontos narcotraficante útvonalon közlekedünk, pár hete 200 kiló kokót fogtak. Határátkelés után Argentinán belül is 2 kontroll. Minden alkalommal az összes csomaggal leszállás és jelenés a szervek előtt. Nem ajánlom ezt az utvonalat.

Salta, la linda felfedezése. Valóban igazán linda, az egyik legcsinosabb argentin város. Autóbérlés, kőkemény 1000 km letolása brutál tempóban 2 nap alatt, 40-es út, kavicson veretés százzal, repked az autó, defektjavitás, gumisnál pótkerék megcsináltatása, a világ végén 3700 méteren San Antonio de Los Cobres-ben dollárért+pesoért drága benzin tankolása az egyetlen létező kútnál.

Cafayate, Cachi, cuesta del obispo, sómezőknél vademberek tanyájára keveredés és ott majdnem örökre nyomtalanul eltűnés, fenséges lámacsapatok átkelése előttünk a semmi közekép, nem látványos San Salvador de Jujuy. Hazafelé a 9-es útra rátévedés, első rangú út, 4 méter széles, két sávra osztva, a hegy oldalában, 200 kanyarral. Atta szavaival „motoros út”. Én szavaimmal KRESZ park. Pokoli 60 km megtétele este kifingva, éhesen.

1 laza nap Salta-ban, búcsúvacsora, finom bife de lomo. Atta hazamegy, én elindulok La Plata-ra.

Újabb 1 napos bumli egy húgyszagú buszon, Santiago del Estero-ban a Hold olyan nagy és sárga volt, hogy azt hittem egy léghajót látok, mintha 30 méter magasan lett volna. 5 nap La Plata-n, előveszem a biciklit két hét pihi után, edzegetünk egy keveset, de annál többet vagyunk vendégségben. Asado Gomita-éknál, iszogatás itt, ott, szombat este Buenos Aires Marotte-ékkal, egy sötét földalatti lokál látogatása, ami Bahrein névre hallgat. Remek muzsika szól Martin Garcia jóvoltából.

Egész napos döglés a reggel 9-kor való hazaérkezés miatt. 2 nap múlva irány Paraguay. Egy napos pusztulójárat a Nuestra Senora de la Asuncion járatán. Érkezés Asuncionba, brutális meleg, pára. Irány a Hotel Comité Olimpico a reptér mellett. Este csapatbemutató. Remek hangulat, kaja, folklór-est, fotózkodás a táncoskiscsajokkal.

Másnap crono, rekkenő meleg, majd másnap első szakasz, szakadó eső. Átutazás San Bernardino-ba. Szakasz vége Santani-ban. Csodaszép cunatai-k mindenütt (jószágok). Barátkozás velük.

Sokkol az információ, hogy az esős nehéz szakasz után 330 km-es átutazás vár ránk a brazil határhoz. Otthagy minket a busz, az egyik szervezővel megyünk. Nem vereti neki a Sangyongot, 80-nal megyünk max., helyenként 40-nel. Ennek eredményeképpen este 9-re érünk a Pedro Juan Caballero-ba. A 3-4 szakasz itt zajlik, oda-vissza. A szállás kiváló. Véget ér a verseny. Remekül érzem magam, felszabadult vagyok és nem vagyok fáradt. Eredményes volt a csapat, nyertünk pénzt, trófeát, stb. Indulunk vissza Asuncion-ba. Még aznap este egy asado a Samuel-nél, amit fogadásból nyertünk. Mindenki halott, nekem még mehetnékem van. Samuel bevisz Asuncion belvárosába, de nagyhalál van vasárnap hajnali kettőkor. Sajnos nem a Luis-szal és az urugayi-akkal mentem a La Cubana-ba, mint később kiderült, veszett egy este.

Másnap szinte mindenki hazamegy, én maradok. Maradnak még az uruguayiak szerdáig, velük bandázódok. Összecimborálok Sotoval, a UCI center egykori neveltjével. Hétfőn alaposan kirúgunk a hámból, nagyon jól mulatunk. Nothing else matters-t éneklek egy karaoke barban, sikerrel. Reggel 9-kor térünk haza. A kiscsaj pezsgővel a kezében vezet, alapfelszereltésg az kesztyűtartójában a pezsgőspohár.

1 hétig maradok Asuncionban. Ezalatt mulatozás, ismerkedés, vásárlás, frissen facsart mburucuya-lé, sopa paraguaya, fantasztikus vendéglátás a Meaurio család részéről. A cunatai-k levettek a lábamről. Látogatás a dia de la Virgen napján a caacupe-i szűznél, én is kérek tőle valamit.

Rövid séta San Bernardino-ban, a csinos kis tó melletti nyaralóhelyen. Péntek éjjel Faces klub, forró hangulat, eszméletlen seggecskék mozognak be a reggaetonra, lógnak a szemeim. Buliból egyenesen fel egy szuperfapados kegyetlen járatra, irány Cuidad del Este, a mini-hongkong, a shoppingparadicsom. 6 és fél óra alatt teszi meg a 330 km-t a csodabusz, kómautazás. Gyorsitás, fékezés, minden sarkon megallás. Csak akkor ébredtem néha fel, amikor nekemjött a chipa-árus csaj a seggével, akik mindig felszállnak a buszokra. K. unalmas a chipa, mégis állandóan azt eszik. Ráadásul lábszagú.

Gyorstalpaló Cuidad del Este-ben, a csúf, sűrű shoppingkavalkádban, ami hajnalban indul, és délután kettőkor már meg is hal. Van minden, elektronika, hamisítványok, óra-ékszer. Amerre nézek, teljes erővel csomagolnak – átcsomagolnak. Eredeti csomagolásból ki, noname kartonba be. Megy át Brazíliába tutajon vámmentesen a cucc. Soha nem látott cirkusz. A határőrség persze nyakig benne.

Délután döglés egy ismeretlen helyen, mialatt Luis fogait megszereli az unokatestévre, aki ott él.

Este 8-kor elhagyjuk a várost és egy rettentő hurrikán típusú mikrobusszal megyünk vissza, ami kicsit drágábban 4 és fél óra alatt nyomja le. 15-en vagyunk maximum, a sofőr fülhallgatóval úgy tólja, mint aki betépett. Majd szétesik a kis mozsár, olyan, mintha a motorban utaznék. 40-es táblánál százzal megyünk. Elbóbiskolok, hatalmas fékezésre nyitom ki a szemem, leesett az mp3 lejátszóm is. Kinézek, rendőrautó fényeit látom, piros, fehér és kék színnel világítja meg az aszfaltot és egy vérben tocsogó testet, valamint egy elszállt motor darabjait a semmi közepén koromsötétben. Síppal a szájában, azt folyamatosan fújva, két kollágájával sietve felpakolják a szerencsétlent a platóra. Eléggé élettelennek tűnik a test. Minden bizonnyal egy hit 'n run volt és abban is biztos vagyok, hogy nem volt világítás a motoron..

Hajnali fél 1-kor érkezünk meg Asunciónba, teljesen ki vagyunk fingva, sajnos kimarad a szombat éjszakai mulatás, biztosan vesztettem valamit..

Egy nyugis pihenős vasárnap, teljesen üres a város, veszünk pár finomságot és ebédelünk egy jót, megveszem a jegyemet. Másnap délben elhagyom Paraguayt. Újabb 1600 km, 20 óra, egészen sima határátkelés, Retiro-Buenos Aires, majd egy másik busszal ismét La Plata-ra érkezem. Gyorsan összerakom a bicajt és edzünk egyet, szépen elmegy a nap, sok a duma és már nem érem el az este 9-es járatot San Juanba, helyette vendégség, ahol megnézünk egy szerintem felettébb gyenge, de állítlóag Oscarra jelölt argentín társadalmi szatírát a 80-as évekből. Baromi erőltetett, az öregasszonyt elmaszkírozott férfi alakítja, a lehető legjobban túljátszva. A többi színész is hasonlóan űberteátrálisan rágja a szádba, hogy mit akar eljátszani. Megint hajnali kettőkor érek haza rohadt fáradtan.

5 hét telt el, mióta elindultam otthonról, ezalatt voltam már három ország sok régiójában és utaztam vagy 8000 km-t, földön. Ebben a pillanatban egy újabb buszon ülök, ami 20 órás úttal átvisz Argentína túlsó felére, San Juan-ba, ahova nem értik a városi barátaim, miért megyek. Sivatag, 40 fok, eszméletlen rajongás a kerékpársportért és a kerékpárosokért, barátok, barátnők, versenyzés, mulatás, asado, edzés után tomamos la coca sokan együtt, az ÉLET.

Néha azon gondolkozom, hogy mi lesz, ha besokallok és nem tudok több élmény befogadni. Meg fogok kattanni, gondolom. Egy biztos, ha ennek az egésznek vége lesz és mindig csak nosztalgiázni fogok, depressziós leszek, mert most mindkét végén égetem, nagykanállal, és nagyon élvezem!

Vuelta Del Paraguay UCI 2.2

A leheto legtomorebb ekezetek nelkuli hiradas kovetkezik Asuncion-bol, suru es igen elvezetes programok kozepette, mint pl. a Dia de La Virgen a mai napon, melynek kereteben fel Paraguay zarandokol el a csodatevo Caacupe-i szuzhoz, a lanyok pedig erre az alkalomra meg csinosabbak.
A fantasztikus boliviai elmenyek utan 10 nap `pinehes` kovetkezett, melynek kereteben ketten, Arvai Attilaval nekivagtunk Eszak-Argentina, Salta es Jujuy provinciak szepsegei felfedezesenek, errol azonban csak kesobb irok, mert a mostani aktualitas a Paraguayi Korverseny, es soha nem jutnek el az elso etapig sem, ha most elkezdenek Saltarol irni.A salta-i kalandok utan tehat 5 napot toltottem La Plata-n, Buenos Aires mellett, ahol a Mauricio lakik, es ahol a kerekparom Bolivia ota pihent. Mondjuk ugy, hogy itt ujra megkezdodott a felkeszules, sikerult 10 kemeny orat edzenem, mielott dec. 1-en elindultunk volna Paraguayba, ebben benne volt egy edzotermi erolkodes is, ami termeszetesen csa

k arra volt jo, hogy a kerekparon nem igazan hasznos izmok kicsit sajogjanak, illetve egy extra faraszto ferde este a buenos aires-i ejszakaban, a Bahrein nevu klubban, ahol Martin Garcia-t hallgattuk meg, cimboram DJ Marotte tarsasagaban, finom 8-10 eves progressive klasszikusok forogtak.
Ujabb 1 napos bumli utan La Plata-bol Buenos Aires-en at busszal eljutottunk Asuncionba, ahol brutalis 90% koruli paratartalom es kozel 40 fok koruli hosegerzet fogadott minket.
Csodalatos vendeglatas kisert minket vegig, szallasunk a Hotel Comite Olimpico-ban volt, ahonnan tegnap este jottem el, mert hivatalosan 3

nappal a verseny utan mar nem jar szallas, illetve mar mindenki hazament, csak en maradtam itt egy kicsit felfedezni Asuncion szepsegeit kozelebbrol.. :)
Az elso szakasz egy 7 km-es krono volt, a hotelhez kozel, a repternel, forditos tema, eletem leglazabban vett es legszenvedesmentesebb kronoja volt, ami mindossze a 34. helyre volt elegendo. Az atlagpulzusom 190 volt a 10 perces erokifejtes alatt, ami alapjan nem volt sporolos, azonban ez a pihentseg es a 45 fokos homersekleterzet miatt volt ilyen magas, a valosagban szerintem visszafele vesztettem idot, mert 53-11-et eroltettem a fel-hatszelben, kicsit jobban kellett volna forgatni.
A masodik szakasz a csodalatos San Bernardino-bol indult, amit csak ma, 3 nappal a verseny utan lattam igazan, hogy micsoda kis paradicsom a to mellett. A szakasz 160 km volt, nagyreszt szakado esoben, igy szerencsere nem fottem meg annyira, mint a tobbi szakaszon, az elso 1.5 oraban szuperaktiv voltam, elsosorban csapatutasitasra, hogy ha tudom, szivassam az uruguayi szelezesmenoket a dombokon, ha van ra kapacitas - hat volt, csak eppen ok mind kibirtak, azonban az elso dombon nekem koszonhetoen legalabb 30an leszakadtak a mezonybol es nem sokkal kesobb emberunk vitte az elso hegyi hajrat, amivel kesobb a hegyi trikot is bebiztositotta.

100 km kornyeken, amikor epp kezdtem magam visszafogni es pihenni, mert vegetertek a dombok, es sejtettem, hogy regi ismeroseink, a Porongos uruguaybol minden bizonnyal lerakja szelre hamarosan, a mezony masodik feleben voltam, raadasul a paraguayi bajnok oriasit bukott, mert nekiment egy autonak szelezesnel, csak arra emlekszem, hogy uvolt a fajdalomtol, mert ripityomra tort a karja, es hogy hirtelen kerulok valakit. Ezutan kb. 5-8 perc full kuzdelem kovetkezett a szelben, ami alatt elfaradt lepotyogo embereket ertem utol, de nem sikerult felzarkoznom az elejere. Innentol a maradek kb. 60 km-t tulajdonkeppen 2 ember kivetelevel, aki hajlando volt forogni, vegig en vezettem, egyreszt duhbol, masreszt nem akartam masnap beerni a celba. Ennek eredmenyekent vegul 8-an maradtunk a kb. 20bol, akiknek nagyresze idegesito naplopo volt, es kettonek volt pofaja a vegen lesprintelni, jollehet a 20. hely korul meg jar par euro, de termeszetesen pont az a brazil sprintelt, aki egyszer nem vezetett. 12 percet beszedtem.

Ezutan a szakasz utan egy idegesitoen hosszu utazas kovetkezett, raadasul siman ott hagyott minket a busz, amin meg aludni is lehetett volna, igy az egyik kedves versenyszervezesben tevekenykedo ember sangyong jamuvevel jo komotos tempoban este 9re erkeztunk meg a brazil hatarhoz, ahova szamomra erthetetlen modon 330 km-rel odebb raktak a 3 es a 4ik szakasz - ma mar tudom, hogy a helyi fomufti erdekes forrasbol szarmazo penzevel erosen tamogatta, hogy ott legyenek a szakaszok.

A 3. szakasz tehat Pedro Juan Caballero-bol egy forditos uton oda-vissza, hullamos terepen, iszonyu melegben zajlott. A hosegerzet a para miatt kb. 45 fok, ilyet bicajon meg nem ereztem, amikor a mezonyben hatszelben ultem, egyszeruen majd szetrobbant a fejem a hotol. A szakasz fo erdekessege, hogy kaja es folyadek nelkul kellett elindulnunk, mert lerobbant a kiserokocsi. Mire talaltak masik autot, az utolerte a mezonyt, ketten hatramentek frissiteni kb. 15 kilinel, ezert jo husos birsagot szabott ki a megerto es kedves UCI biro, amit a vegen azonnal le is vontak a nyeremenyukbol. -ha jol emlekszem osszesen 250 CHF)

A 100 km-nel levo hegyihajra elott utolso erommel frissitettem a hegyitrikos emberunket, itt mar megint a hosegtol es nyilvas a keves folyadektol egyszerre nagyon felment a pulzusom, le is szakadtam kesobb es 25 km-t mentem a puszta kozepen egyedul, pofaszelben, azt sem tudtam mar hogyan uljek a bicajon, ugy ereztem soha nem fog vegeterni. Elottem, mogottem sehol senki. 8 km volt hatra, amikor utolert a Mauriek sora, veletlenul hatraneztem es megjelentek, ekkor ugy erezetem, ez felmento sereg lesz, 2 kilinel azonban elkezdtek megint rangatozni a naplopok, es az egesz sorrol sikerult ugy leszakadnom, hogy 2 perc kulonbseggel ertem be. Ez a szakasz nagyon kifingatott, beestek a szemeim es bedulult a fulem, ilyenkor sokaig tart helyrejonni, visszamentem a hotelbe, azonnal be a medencebe, lehutottem magam, rekuperacios ital hegyek betolasa, es kb. 2-3 ora mulva ereztem, hogy masnapra jol leszek. Sikerult egy fantasztikusat aludnom ejjel, a 4-ik szakaszra semmi bajom nem volt, se izomfajdalom, a szakaszon szuper pulzusokkal haladtam, szokatlanul alacsony 150-160 kozott a dombokon, azonban megutottem a 206-os maximumot. Szuletett sok-sok csodalatos foto, tobbek kozott egy olyan is, amikor a fordito elotti dombon a lider triko vert fosik mogottem lehajtott fejjel :-) Visszafele megint volt egy hogutam, aminek kovetkezteben megint az eleje es a tobbiek kozott maradtam megint ugyanazon a dombon, most azonban kicsivel hamarabb utolert 2 srac, akikkel tisztessegesen leforogtuk a maradek 15 km-t.

A szakasz utan a porongos-szal, akik vittek az elso helyeket kozosen mind allat modjara bicajosmezben ugraltunk a medencebe, remek feeling volt, megrogyasmentesen vegigmenni egy 4 napos versenyt 45 fokban, ket het pihi es 10 ora atmozgatas utan, erosen elgondolkoztam rajta, hogy mit kell valtoztatni az edzesmodszereimen..Hol vannak mar azok az idok, amikor rettegtem egy Gemenctol, ami "tobbnapos", 2 szakasz meg egy par perces prolog es a szezon csucsa volt.. Vittuk a hegyi trikot es a legjobb u23-as helyet, tovabba osszetett 5. hely es egy szakasz 3.-ik Cristian Brizuelatol, akinek nagyon sokat segitettem es ezert halas volt. Tisztesseges csapatmunka volt es tisztesseges nyeremenyosztas, remek elmenyek.

Kezdek megismerni egy ujabb orszagot, amirol eddig fogalmam nem volt, csak annyi, hogy van itt ket hasonlo nevu, -guay...Az argentinok, akik a szomszedban laknak, szinten csak hulyesegeket mondtak. Ez az orszag ugy nez ki, mind Del-Brazilia, zold, tropusi, az utak rendben vannak es szep hullamosak, a vilag legkerekebb popsijai illetve fantasztikusan osszekeveredett genterkepek gyujtohelye, akikbol raadasul 7 db jut 1 ferfira - ezen es egyeb okok miatt tovabbi nehany napot Asuncionban toltok, mielott visszamegyek Argentinaba, azon belul is a hirhedt San Juanba!

Vuelta a Bolivia és újra Dél-Amerika!

Több, mint 3 hete indultam el otthonról, hogy fél év fizikaliag és szellemileg őrlő otthonlét után újra nekivágjak Dél-Amerika további felfedezésének. Ezeket a sorokat a Brown társaság Saltából La Plata-ra tartó erősen húgyszagú buszának „cama” (teljes ágy) osztályáról írom, miután szomorúan konstatáltam, hogy a maró ammóniaszag mellett még azt is megszívtam, hogy az utolsó széksor nem dönthető le teljesen, pedig én oda kértem a jegyemet és direkt meg is kérdeztem, dönthető-e rendesen. Egy sorral előbbre jöttem, mert egyelőre kevesen vagyunk a buszon, azonban a fedélzeti kísérőszakember információi alapján az 1600 km-es út alatt sajnos később még fel fognak szállni és minden széket eladtak. Az én helyemen jelenleg egy külföldi párocska ül, akik hátramenekültek a húgyszag elől, azonban nem kértek engedélyt a főnökől, ezért 5 perccel ezelőtt kialakult itt egy szócsata, melyben az idegenajkú gyermek igen gyengén tudta csak védeni az érdekeit, így egy idő után kénytelen voltam beszállni (mint náluk jobban beszélő idegen) és helyettük is engedélyt kérni a helyváltásra, ezzel lehűtve ezt a szerencsétlen kis mitugrászt, aki előadta, hogy itt ő a fönök és ez az ő háza, itt az ő szabályai érvényesek, illetve Argentína az ő országa és a külföldinek itt be kell tartani az itteni menetrendet – ezt a dumát először egyébként pont pár hete Bolíviában hallottam először, amikor a Santa Cruz-i reptéren a csomagszállító kiskocsiért folyó harcban elloptam egy kocsit egy hölgyike öreg segítőjétől, majd amikor értejött, elhajtottam, mivel az enyémet is elvitte előtte más, a csak azonban odajött, leteremtett és erőszakkal visszaszerezte a carrito-ját, én pedig hagytam, de azért megemlítettem neki, hogy vigye csak, mert látom, hogy bolond.

A kis bevezető után térjünk vissza az utazásra. A menetrend, miszerint télen kijövök ismét Dél-Amerikába - illetve Argentínába - az országba, ami annyi csodás élményt adott és ahol sokan szeretettel várnak – adott volt. A program azonban érdekesebbé vált, miután szeptember végén, a Bolgár Körverseny ideje alatt a Mauricio jóvoltából szerzett versenymeghívásból a Bolíviai Körversenyre sikerült egy magyarokból álló csapatot összeállítanunk.

November 3-án indultunk el hárman Budapestról Madridba, ahol 1 napot töltöttünk, másnap pedig a többiekkel együtt nekivágtunk az Aerosur társaság 747-esén, overbooking miatt a púpban, business class-en, hogy átrepüljünk Santa Cruzba, Bolíviába. Ez a légitársaság nem került be a kedvenceim közé, még úgy sem, hogy Madridban nagyon kedvesek voltak velünk utasfelvételnél, amikor a sok kecsuától szétválasztva felraktak minket a púpba, az ellátásunk azonban nem volt business class, a rendes kaja pedig igen gagyi volt, 1 db meleg étel, reggeliként meg két kis száraz süti, mindezt citrombaharapott és „nem szép” stewardessek tálalták.

Santa Cruz-ba helyi idő szerint hajnali 4-kor érkeztünk és egy nagyon érdekes kicsike vidéki reptér tárult elénk, ahol kb. 300 főre volt 80 db kiskocsi, azokat is a reptéri alkalmazottak uralták, hogy pénzért kitólják a poggyászt. Harcolt egymással a sok kicsi indián, hogy minél előbb megkaparinthassa a saját cuccát, amiben minden bizonnyal fontos importáru volt a spanyol rokonoknál tett látogatás alatt beszerezve és amely egy darabig megélhetést biA ztosít neki és kiccaládja részire.

Kiverekedtük magunkat a reptérről, vámkezelés abszolút nem volt, úgyhogy nyugodtan lehet vinni kábítószert Bolíviába, emberek! Azt hallottam, hogy ott nagyon drága...

A versenyt szervező Radio Fides embere, Emilio már várt minket a reptéren és egykettőre bepakoltunk a furcsa 1 ajtós kisbuszba és haladtunk a Hotel Continentálba.

Az első szakasz nov. 7-én vasárnap Santa Cruz-ból indult és oda is tért vissza, így verseny előtt 3 napot töltöttünk a városban, ami abszolút élhetetlen, hatalmas forgalmú dzsumbuj, egyetlen kellemes pontja a főtér, azonban mégis azt kell, mondjam, voltunk egy páran, akik számára egy kis érdekes varázst adott ez a város, minden bizonnyal azért, mert ennyi szép és kedvesen ránkmosolygó csajszit talán még nem is láttam egy helyen, illetve a piac, ahol életünk első kiszárított bébilámáit, sangre de grado-t, macskakarom-maca komplexeit, kimért kokalevelet, koka pomédét, stb. láttuk.

Az első szakasz 185 km volt, a versenyt nem is fogom részletezni, mert erről már megjelentek cikkek a Bringahirado portálon (ezeket is én írtam), de pár szóban annyit, hogy 40 fok volt és hatalmas szél, odafelé már óriási szélezések voltak, volt, hogy majdnem 70-nel haladtunk síkon.

Kivétel nélkül mindegyikünknek voltak görcsei a versenyen. A fordító után nem sokkal a rettenetes pofaszélben folyamatosan próbálkoztak, de nem bírtak eltávolodni. Itt úgy éreztem, hogy végig elől fogok maradni, mert csak ügyesen kell rakni a kereket, de a csapatérdekek miatt részt vettem egy olyan akcióban, ahol egy elmenésre 2 Ebsás kolumbiaival felértünk, tök feleslegesen, mert 1 perc múlva jött a mezőny is, ez azonban pont rosszkor fárasztott le, ugyanis pontosan ezután szakadt ketté végleg a sor. Mi hátrébb maradtunk a Szegával és 15 perc hátrányban értünk be és a görcsök miatt ez a szakasz is sokkal többet vett ki belőlem, mint amire a fordító után gondoltam. A kis grupettóban, amivel jöttünk, voltak Ebsa-s és Boyaca-s emberek is, jó volt látni, hogy azok is szenvedtek, csak sajnos velünk ellentétben ők később a magaslati szakaszokon feltámadtak, mi pedig már sehol sem voltunk.

Másnap egy pokoli 195 km-es szakasznak vágtunk neki, ami hármunk számára a verseny befejezését jelentette. A szakaszon ismét pokoli meleg uralkodott, 80 km/órás széllel, széllökésekkel megspékelve, aznap komplett házakat vitt el a szél.

Alig, hogy kimentünk Santa Cruzból, a chilei OGM-ból valaki úgy leugrott szélre, hogy végleg szétszakadt a sor. Én hiába voltam relatív elől, megint megszívtam ugyanúgy, mint már sokszor, hogy amikor előttem megnyílik a rés, azt megpróbálom bezárni, nem sikerül, nyomom tovább, hátulról pedig ugranak fel legalább 10-en, fel is érnek, de nekem nincs erőm még egy max sprintre, hogy beálljak valaki mögé, így a pelotonban rekedtem, ahol azonban 30 emberből kb. 5 volt hajlandó forogni és valamiért én mindig úgy érzem, hogy ebben részt kéne venni, pedig pillanatok alatt látótávolságon került az eleje. Akik akkor haldokoltak, később persze lábrakaptak és elkezdték egymást szétcincálni a pelotonon belül, ennek az lett a vége hogy egyre fogytak az emberek és mire elértünk a fordítóhoz másodmagammal, láttuk, ki hol helyezkedik el a mezőnyben, a távolság ugyan csak max. 10 percnek tűnt, a valóságban a fordító utáni blokkoló pofaszélben, ahol a peloton is csak 25 kmh-val haladt, hamar szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy 80 km-et ami még hátra van, nem tudjuk befejezni limitidőn belül (1 óra). Szépen telelett a zárókocsi elkeseredett versenyzővel, már nem is volt több hely, volt, aki a mentőben utazott. Egy újabb verseny, ami kudarcba fulladt. Egy dolog vigasztalt, ez volt a szörnyen hosszú és kemény szezonom vége, ezután pihenő jön és pozitívan tekintek a jövőbe.

Ezen a versenyen különös módi uralkodik: aki kiesik a versenyből, annak nem jár se koszt, se kvártély, nem lehet élősködni a szervezőkön, így hát barátaink, akikkel együtt utaztunk a zárókocsiban, már mind a saját szervezésű hazaútjukon gondolkodtak. Szerencsére mi, bukott európai „sztárvendégek” különös bánásmódban részesültünk és másnap reggel, amikor a mezőny brutálisan korán, 6-kor elindult a 217 km-es szakaszra, mindket visszadeportáltak Santa Cruz-ba egy bérkocsissal, majd onnan már aznap felkerültünk egy La Paz-ba tartó járatra – ezt azonban szintén úgy kellett kiharcolni, mert a szervezők elképzelése szerint mi Santa Cruzban kellett volna, hogy megvárjuk a többieket, nos az hatalmas szopacs lett volna, nem csak azért, mert 2 nap után már uncsi volt a hely, hanem azért is, mert nem láttuk volna pl. La Paz-t és most már így utólag elmondhatom, hogy ez felmérhetetlen veszteség lett volna, ugyanis ez a város ledöbbentő, semmihez nem hasonlítható és fantasztikus.

Megérkeztünk reggel 6-kor a La Paz-i terminálba, ahol inditottunk egy finom kis koka teával, majd előkerült a Radio Fides egyik embere, Luis és átvitt minket szembe a Hotel Boliviano Passport nevű érdekes álkoloniál hotelbe, ahol egyszerre voltak jelen ronda gipszstukkók, modern üvegfelületek, szinterezett műanyag-arany felületek, digitális óra és elefántcsont-kagylós, kurblizható régi telefon.

Már vendégként itt is járt nekünk reggeli, amit igen autentikus társaságban fogyasztottunk el, choliták között, akik ugyan 50 évesnek néznek ki, mégis ott van a hátukon a színes batyuban a kis pujájuk, ami saját és max. 1 éves és a székre való leüléskor azonban kicsomagolnak.

Reggeli után nekivágtunk a 3500 méter magasan fekvő hihetetlen főváros, La Paz felfedezésének. 2 óra alatt másztunk fel a város szűk utcáin a keleti peremre (mivel La Paz egy völgyben van, a perem két oldala pedig teljesen be van lakva), ez még 500 méter emelkedést jelentett. Túl azon, hogy semmihez nem fogható az élmény, amit átéltünk La Paz utcáin a hihetetlen mennyiségű árussal, cholitával, 50-es évek színes Dodge és GMC buszaival, hatalmas menéssel és forgalommal, azon gondolkoztunk, milyen lehet a versenyen a magaslattal megküzdeni, amitől így gyaloglás közben is majd befostunk. Egyszer próbából megkíséreltem kb. 1 percig max. intenzitáson felsprintelni a hegyoldal lépcsőin, a szívem és a tüdöm majd kiszakadt, és percekig tartott magamhoztérni :-)

Jártam már pár helyen a világban és láttam már jó néhány fővárost, de az a látvány, ami 4000 méteren, La Paz peremén állva a szemünk elé tárult, semmi máshoz nem hasonlítható – háttérben 6000 méter feletti havas vulkánokkal, a egész gödör tele vörös téglaépületekkel, egymás hegyén-hátán.

folyt. köv.

A Start Cycling Team kalandjai Európában

Annyira sűrű volt a program augusztus eleje óta, hogy megint nem tudtam írni semmiről, pedig augusztus 10-én megérkeztek a vendégeim, 4 argentín és 1 chilei személyében: Maurizio, a Start vezetője és leadere, Manuel, a chilei ülő bika, Demis, a Sutterhome/Colavita ex-profija, Tomas, a kis, sűrű, ifjú tehetség és Leo, a jóindulatú, csak egy "kicsit" szétszórt segítő (a "szerelő" szót most így utólag már nem említem). Vártam őket, mint a megváltót, reménykedtem benne, hogy az igen laposra sikerült nyaramból megmaradt 1 hónapot (ami amúgy is a kedvenc hónapom), legalább remekül fogom eltölteni..Nos, eseménydús volt, az kétségtelen, nem kevés nehézséggel, de persze nyavajogni semmi jogom nincs, hiszen egy nyarat idén már letudtam az év elején..

Egy szerdai napon érkeztek meg a fiúk, éppen a csúcson dübörgő, nyári Budapestre, a Sziget hetében, másnap meg is kezdtük a komoly sportolói felkészülést a fesztiválon, ahol mellesleg a 3 Faithless koncertből, amit eddig láttam, a legjobbat éltem át. Kemény munkával kellett a fiúkat kipofozni a Szigetről, korán, hajnali 2 körül, tekintve, hogy másnap Szolnokra kellett utaznunk, az első megmérettetésre, GP Szolnok és GP Betonexpressz versenyekre. Enyhén szólva nagy volt a benyomás, amit kaptak, ráadásul egyikük sem volt még Európában, tátva maradt a szájuk, a szemeikkel meg csak moziztak.
Az én életem ettől naptól komplikáltabb lett, mint egy tourbillon, ugyanis a brazíliai közös versenyzésünk alatt tapasztalt, szuper-flottul működő szervezettségre lehelletnyire sem emlékeztetett a csapat, innentől minden feladat rám hárult, mondván, hogy én vagyok itthon, én beszélem a nyelveket, spanyolul nem tud senki errefelé, angolul viszont ők nem tudnak (a magyarról nem is beszélve, ami mint tudjuk, a nyelvek alfája és omegája).
Nézzük hát, hogyan zajlott az élet a Start Cycling team-ben, az ELSŐ argentín csapaton belül, ami Europában profi versenyeken csapatként indult!
Az első nehézségek már szinte azonnal jelentkeztek, kezdve azzal, hogy a segítőnek hozott Leo nem tud vezeti, tehát az összes versenyre a saját autómon kívül a második kölcsönautó mellett még 2 sofőrre is szükség volt mindenhol - már a Szolnokra való lejutásunk sem volt egyszerű, kerékpárszállítót nem tudtunk szerezni kölcsön, viszont hála a Vasi huginák (ezúton is ismét köszönjük, Era!) kaptunk egy második kék Mondeot, úgyhogy becsomagolhatott a cigánykaraván a két autóba - ezzel egyidőben kezdődött a kerékpárom erős mértékű amortizációja, ami a múlt hétvégi utolsó versenyünkig kitartott, ez idő alatt több karist lett a vázon, mint 2 év alatt.
Megérkeztünk Szolnok csodálatos betonrengetegébe, a versenyhez delegált remek modorú Miroslav nevű UCI bíró adta az első késszúrást, amikor közölte, hogy én nem indulhatok a Start csapatában, mert a licenszemen Merida van, és itt Merida is indul, akár van kölcsönadási papír, akár nincs. Végül úgy döntöttünk, ha már lejöttem, legalább bicajozzak (ezt már utólag bánom) és Szoba megengedte, hogy az ő színeikben induljak.
Mai napig nem tudom, hogy az amatőrnek számító szolnoki kritériumon - amit 30 perc után lefújtak a Cora parkolójában, mert sötét lett - miért nem indulhattam és egyáltalán mi köze volt az UCI bíronak egy nem UCI versenyhez, de teljesen mindegy, mert úgysem szeretem ezt a műfajt, inkább a másnapi versenyen idegeltem magam, ennek eredménye képpen sikerült a szálláson otthagynom a telefonomat és most így útolag, mivel 2 hónapja nem találom, igen valószínű, hogy a szeretett nemmondommilyenmárkájú L betűvel kezdődő szépséges órámat, amit nem tudom mi a sz*nak vittem versenyre, mikor sosem szoktam.
Ilyen hangulatban és egy pocsék alvás után elindultunk Tiszagyendára és innentől a sztorit nem is szinezem tovább, mert sosem ér véget a beszámoló - a gyanúsan (nem)működő, ám azt a szerelővel átnézetett átdobómnak köszönhetően az első nagytányérra váltáskor, majd erősebb pedálbataposáskor MÁR A RAJTNÁL egy akkorát estem, amilyet még hatvannal esőben sem, mivel a lánc kiesett és az üresbe majdnem teljes erővel nyomtam egy luftot. Ez az esemény nagyjából megbélyegezte min. az elkövetkező 2 hetemet, de valószínüleg az egész periódust, olyan igazi aszfalt által okozott égési sérüléseim lettek, amik miatt a szervezetem teljes gázzal dolgozott, hogy visszaépítse a bőrt, miközben az 5 órás edzésekhez is kellett energiát biztosítania. Közel 2 órát töltöttem a versenyben, ennek háromnegyede fullon üldözésből állt, majd orvosi autón kapaszkodásból, ahol legalább lebetadinezték a sebeket, majd felértem a mezőnyre, eltöltöttem ott kb. 25 percet és a gáton, ahol kellett volna erő a szélben, azt mondtam, hogy na jó, és Ruslan Ivanovval együtt beszélgetve visszagurultunk a rajt/cél területre. A fiúk végigmentek, igen gyenge helyeken, de hát én tudtam, hogy ennél több nem igazán várható az előzmények tükrében.
A következő uticél aug. 31-től a Szlovák Kör, ami igen rangos versenynek számít, a két verseny közti kb. 10 napot közös edzésekkel töltöttük ki, én már ekkor láttam, hogy egyikünk sincs elég jó kondiban egy puszta végigmenéshez sem, de magam miatt jobban aggódtam, tekintve a gyulladásos állapotot, a spontán hőemelkedéseket, amikre csak tippelni tudtam, hogy esetleg a tetanus okozza, stb.
A Szlovák Kör előtt azonban elkövettünk egy újabb hibát, ami ellen ugyan tűzzel-vassal tiltakoztam, mégsem ért semmit:
kiverekedtük magunkat egy 2 szakaszos lengyel versenyre, aminek már a nevét se tudom, de valami Majora Hubala, és valószínűleg utoljára volt 2.2-es minősítésű, kiindulva abból, ahogy az ír UCI bíró röhögött egyes dolgokon a verseny körül. 2 nappal egy 9 szakaszos komoly körverseny előtt felmenni Varsóig, bérelt minibusszal, odafelé eltévedve, este 9-kor regisztrációt lekésve, szakadó esőben, szép, színesszőnyeges, 70-es évek dizájn húgyszagú motelbe érkezvén, nem csak sok pénzbe került, de nekem biztosan nagyon sok energiába, mivel nagyrészt én vezettem, amikor pedig nem, akkor is képtelen voltam pihenésrea minibuszban. Egyetlen "pozitívum" a csak lengyel csapatokból álló (jóllehet köztük olyanokkal, mint a brutálerős CCC-Polsat) mindkét nap esőben zajló versenyről, hogy az első szakaszon az első hegyihajrán 3. lettem, így legalább elmondhatom, hogy helyen lettem egy UCI verseny hegyihajráján. Még 2x kellett volna harcolnom pontokért, azonban 100 km-nél inkább kiálltam, másnap pedig el sem indultam, mert tudtam, hogy aznap haza kell vezetnem. Vasárnap hajnali 4-kor értünk haza, reggel 9-kor pedig már kelhettem is, hogy visszavigyem a buszt.
Szlovák Kör
Maradt a hétfő, hogy csináljuk egy bringaszállítót, mivel kedden délután már a prológ volt Nyitrán. Dél körül vastelep és anyagok után rohangáltunk Csepelen, majd megkezdődöt a hegesztés. A bringaszállító egész jó lett, 4 bicajt stabilan szállítottunk vele, már csak annyi volt a gond, hogy négyen csomagokkal, tartalékkerekekkel, úgy leültük az autót, mint akik vasat mennek lopni a piros ladával - ketten tehát busszal vágtak neki Nyitrára eljutni.
Szakadó eső és hideg fogadott minket az egyébként igen profin kinéző versenyen, nagyon komoly peloton, akiknek a fele már du. 3-kor a görgőn ült az esti 2 perces prológra melegítvén. A kellemetlen versenyszervező melett, aki azonnal közölte, hogy nem adnak se sofőrt, se kísérőautót, megismertünk egy kedves tolmács csajszit, Ela-t, ő pátyolgatta a csapat érdekeit, ő harcolta ki végül a kísérőautónkat, amit az ex- Podbrezovás Delibor vezetett.
A prológ napján a hideg, esős időben elég krehácsos voltam, a technikás, macskaköves pályán Nyitra belvárosában a cyclokrossz világbajnok Stybar nyert, én a többiekkel együtt a mezőny utolsó harmadában, 18 mp-re végeztem.
Az első szakaszon 50 km alatt 3 bukás volt. Az utolsó kikerülésekor hátra keveredtem, majd hamarosan jött egy szélezés egy erőműnél, és pikk-pakk a sor végét alkottuk Tomas-szal és Manolo-val, 2 Kalev-es és egy Davitamonos gyerekkel együtt. Végül még tovább szakadtunk, tök feleslegesen, a 2 Kaleves is hülye volt, fél óra kepesztés után felértünk a mezőnyre ketten, ahol akkor kezdődött éppen a hegy, egy újabb leszakadást eredményezve. Én innentől kezdve egyedül lenyomtam a 170 kilis szakaszt, alig ettem, csak nyomtam, mint a barom, hogy lehetőleg minél kisebb hátrányom legyen - visszaérve Nyitrára az eleje már rótta a köröket, ott megállított egy bíró, közölte, hogy 20 perc a hátrányom, ezen meg is lepődtem (pozitív értelemben) tekintve, hogy több mint 100 kilit egyedül mentek, olyan viszontagságok közepette, hogy nem sok hiányzott, ahhoz, hogy leszálljak a bicajról, mivel olyan volt, mintha tél lenne. Ezek után azt mondták, csináljam meg a köreimet, és mérik. Lenyomtam 4 és fél óra után még 185ös pulzuson a hátralevő köreimet, csak legyen már vége. Érdekes módon a hátrányom 36 perc lett, utolsó előtti hely, mindezt úgy, hogy már a kocsiban pihenve néztem, amig egy 5ös sor körözget még. Állítólag gond volt az időméréssel.. Akkor még zavart, hogy huszonpár-perc helyett 36, másnap már nem, ugyanis a másnapi szakaszra nem támadtam fel, egyszerűen minden erőm elszállt, szenvedtem a bicajon, képtelen voltam kibirni a szélezéseket még úgy is, hogy egészen jó helyről kezdtem..Kénytelen voltam feladni.
A fiúkat ott hagytam versenyezni, elbúcsúztam tőlük, elmondtam, hogy ne haragudjanak, de ki vagyok fingva, idegileg és fizikailag egyaránt, alig vártam, hogy otthon lehessek és pihenjek - valami nagyon nem volt rendben. Másnap végig pofaszélben visszaverekedtem magam Nyitrára, ahol az autó állt, ez volt életem egyik legszenvedősebb 140 kilométere.
A harmadik szakaszon már csúnya mészárlás lett volna, azonban jó hír érkezett még előző este, és a rossz idő miatt lerövídették a szakaszt 190-ről 103 kilire, másnap azonban beharangoztak a csapat többi tagjának, sajnos a 4. szakaszon, ami már az Alacsony-Tátrában zajlott, Liptószentmiklós környékén, biciklireráfagyós körülmények között a biró extra jóindulatának köszönhetően (aki már előzőleg is beszólt, hogy "mivan, turistáskodni jöttetek?") limitet kaptak.
Amíg én otthon döglöttem, ők végigmentek a szakaszokon és az utolsó napon, kedden mentem értük - egy újabb teljes nap bicikli nélkül, 600 km vezetéssel - ez ekkor a 3 nap pihivel együtt tehát már a 4. napom volt edzés nélkül. Megint este lett, mire hazaértünk, megint holtfáradtan. A szerdai nap nagyjából a Manolo gyógyszerének keresgélésével telt el, mert valami kiütések lettek rajta, amitől majdnem megvadult. Ennek eredményeként 4 nap után következett bruttó 1 óra bicajozás. Másnap ismét semmi, mivel rögtönözve egyetlen lehetőségként egy gagyi balkán-expressz járattal este 6-kor elindultunk Szófia felé, a Bolgár Körre.
A Bolgár Körverseny
folyt. köv.

A csúcsszezon, ami már nem olyan, mint rég és érmek, amik igazán csak dekorációnak jók

Kevés motivációt találok a blogírásra, mert az elmúlt időszak érzelmileg nem volt könnyű számomra, de azért történtek említésre méltó dolgok bőven, és szeretném azokat is megtisztelni a történetekkel, akikről tudom, hogy figyelemmel kísérik a blogomat (igen, vannak ilyenek, nem is kevesen! :-)

Június és július tulajdonképpen a csúcsszezon, ha az ember Európában kerékpározik - ez az az időszak, amit a legjobban szeretek és amire tulajdonképpen - akármennyire is sok hibát vétettem/vétek az edzésmódszerek és a felkészülés kutatása közben - mindig sikerült a legjobb formát kihoznom magamból. Ez idén sem volt másképp, csak egy eddig ismeretlen és kellemetlen szituáció húzta keresztbe a munka gyümölcsének a learatását: az elmúlt évek legmotiválóbb versenyeire nem jutottam el/meg sem rendezték őket.
Tavaly június vége felé, amikor az OB majd a Gemenc következett, a legjobb formában voltam az év során. Eredmény tekintetében ez persze nem mutatkozott, viszont az OB-n volt elől emberünk (Rónaszéki) így én semmit nem tehettem, hiába bicikliztem le a 160 km-t úgy, hogy szinte meg sem kottyant, zárkoztam fel többször úgy, hogy megszakították a sort, úsztak meg mögöttem minden körben a dombtetőn és lettem végül asszem 14-ik - csak én tudom, meg akik ismernek, hogy milyen remekül éreztem magam akkor. Következett a Gemenc, ahol az összes megasztár volt csapattársam sírt, mert esett az eső az első szakaszon, (csúszik a gumi, hideg van, ez a baj, az a baj) nekem viszont az is jól ment - kár, hogy akkor megint rossz helyezkedés miatt Tevel környékén a "vízválasztó" hegyen nem erő hiánya miatt maradtam a második csoportban, hanem mert technikai nehézségek és a csúszkálás miatt szakadt meg a sor. A mezőnysprintet nagyon könnyen nyertem meg, de ez csak a 36. helyet jelentette (nem, nem én voltam az egyetlen, aki sprintelt, hanem bizony Viperesekre és egyéb erős emberekre is emlékszem). A második szakaszt csúnyán elszartam, hiába éreztem jól magam, Szálka előtt nem ettem időben és a dombra érve leesett a vércukrom, ezzel sikerült az összetettben a végére kerülni - mindegy, ez volt tavaly. Aki ott volt, emlékszik rá biztosan, hogy húztam a sort, amikor kettészakadt a sor az első szakaszon...fél évig fájt a jobb térdhajlatom, de sajnos nem értünk fel, mert mások szinte képtelenek voltak kiforogni!
Nos, ez volt tavaly.
Idén az OB hetében elváltak az útjaink a Merida-HCT-vel (hál Istennek) --ezt nem is részletezem tovább, mert felesleges, csak annyit teszek hozzá, hogy hibáztam, amikor azt hittem, hogy majd jobbra fordulnak a dolgok a csapatban és megváltoznak emberek... Ahol nem szeretnek, onnan el kell jönni. Oda kell menni, ahol megbecsülnek. Szerencsére tudom, hogy vannak ilyen helyek!
Előre megmondtam, hogy azután, hogy engem kifúrtak, majd előbb-utóbb egymást is elkezdik furogatni. Ma már látom, csökkent a létszám, illetve cserélődtek emberek, már a "SZTÁR" sincs a csapatban. Egyedül szegény Szobát sajnálom, amiért ennyi energiát és pénzt fektet olyan senkiháziakba, akik a háta mögött röhögnek rajta.
Térjünk vissza az eredeti témára, az elmúlt időszakra.
A Merida-HCT színeiben szerepeltem a Tour de Pelson: itt csak magamat okolhatom, amiért nem voltam a végső nyerő elmenésben, mivel Keszthelyig sokat ugráltam elől, pedig tudhattam volna, hogy az néhány darab szemfüles ember, aki mindig elől van, az most is elől lesz, egyszerűen csak rajtuk kellett volna állni. Utáltak azért, mert "nem vagyok csapatember", de többek között ezért nem kummantottam ott hátul, mert gondoltam elől figyelem az eseményeket és megyek a legtöbb mozgásra. Egy pillanatban amikor a mezőny és egy próbálkozás közül két emberrel visszacsurogtam a mezőnybe és éppen kifujtam volna magam, jobbról látom, ahogy hatalmas sebességgel egyszerre az összes ász elindult (Ivanics, Kiss majd a Berkesi), természetesen itt esélyem nem volt betenni a kereket és tudtam, hogy ezzel vége számomra a versenynek. Nagyduzzogva ott maradtam a mezőnyben ahol kb. harminccal bóklásztunk, többször gondoloztam, hogy elmegyek valahogyan, de rám lett szólva, hogy lépjek ki és adjam le a mezt, ha ilyeneket akarok csinálni. Végül unalmasan végigbicajoztam a versenyt, mindezt úgy, hogy egy nappal előbb leutaztunk, szállást, kaját, nevezést fizettem a saját pénzemből, de amikor az elől lévő emberek pénzt nyertek, akkor már nem csapatként működtünk hirtelen és elfelejtődött a pénz szétosztása (tisztelet a kivételnek - Szoba a Vuelta kupán), ez már nem lepett meg, mert nem először fordult elő.
Következett a Vuelta kupa, abszolút nekem való pálya, tihanyi körözés, csodás meredek befutóval, 38 fokkal, imádom.
Ide már egyedileg kellett megoldanom a leutazást, mert már olyan hangulat volt a csapatban, így Gergely barátom levitt Keneséig, onnan pedig eltekertem Füredre, a többit meg majd meglátjuk.
Kivettem egy szobát a panzióban ahol a Vasiék szálltak meg, aludtam egy jót és reggel frissen, remek formában álltam oda versenyezni. Kiváló verseny volt, ahol az erőmmel semmi gond nem volt, viszont vétettem egy hibát ismét, ami nélkül minden bizonnyal dobogóra kerültem volna. Az első körökben voltak próbálkozások, a szokásos emberekkel, akik mindig arra appellálnak, hogy jó gyorsan elszöknek és onnantól majd megáll a mezőny, mint egy többnaposon ha több órás hátrányú versenyzőt elengednek - mert sajnos itthon valóban ez a divat az amatőr versenyen, mivel nincsenek igazán csapatok (vagy van emberük elől) egyéni versenyzők nem hajlandók összedolgozni azért, hogy felérjenek egy szökésre - de mivel ez egy nehéz pálya és meleg is volt, nem is igazán haladtak, a mezőny simán utolérte őket. Valamikor a verseny utolsó harmadában a Szoba elpattintott, erre jól emlékszem, mellettem történt, a lejtőn, senki nem mozdult. Majd 2 kört ment egyedül, ha jól emlékszem, és egyszer csak lent a vízparton megindult a Simon Balázs, akivel mentem én, a Szabóbiczók nevű csapattársa, kisgyerek a Prológból, illetve Sagát Artúr/Atlantis. Balázs mögött remekül elutaztunk az emelkedőn, ott átvettem egy kicsit, majd mikor kilankásodik az emelkedő és majdnem felértünk a Szobára (aki akkor már a Vig társaságában volt elől), a Balázs mögé befurakodott a csapattársa és olyan ügysen megúsztatott, hogy mivel én azt hittem, hogy csak pillanatnyi gondról van szó, nem kerültem ki azonnal, tudtam, hogy nem direkt csinálja, csak nem birta a tempót, viszont ennek köszönhetően a Simonnal elment a Sagát, én meg ott maradtam a 2 kisgyerekkel, akiket cipeltem a hátamon a verseny hátralévő részében, leszakadtak-visszaértek, "nem tudok vezetni, most értem fel" stb sőt, még tologattam is felfelé azt a Dévait, akinek volt arca ezek után egy centivel lesprintelni a hegytetőn az 5. helyért (nem értem, hogy azért, mert valaki fiatal, miért nem tud ja az ilyen alapvető dolgokat, ilyet nem csinálunk, ha haldoklunk és tologat a másik). Mindegy, nem voltam ideges, klassz lett volna az elejével feljönni a csodálatos tizenszázalékos befutón mondjuk az 1-4 hely valamelyikén, mert ismerve az akkori hegyi formámat, összejött volna, de hát a "volna" az annyi mint a nulla.
Ezek után a Giant kupa következett Gyömrőn, ahol két éve életem első dobogós helyét hoztam össze országúti versenyen itthon és mivel baromi erős voltam, reménykedtem megint valamiben. Ki is tekertem Gyömrőre, ahogy szoktam, remekül éreztem magam. Tudtam, hogy ha sprintre érkezünk, semmi esélyem, ezért ezen a versenyen a szó szoros értelmében fossá dolgoztam magam - erről a legjobb dokumentáció Tirszin János fotói, senkit nem látni annyiszor elől, mint engem. Az a forgatókönyv, ami 2 éve működött, most sajnos nem volt jó, hiszen a kedves embereim hátulról nem akartak felugrani rám és összehozni többen egy jó elmenést, inkább idézem "alig vártam, hogy felérjünk már rád" :-)
Az egyetlen eredmény számomra a "csapat remek szereplése" - abszolút 1-3 hely..és a remek fotók, amik rólam készültek. Jómagam sehanyadik nem lettem, mert miután a belem kidolgoztam és még nem is voltam annyira rossz helyen a sprinten, nagyon fontos volt a Viktornak félrelöknie, hogy "engedj ki", hogy a hatszázadik érmét is bezsebelje, mert amíg én kikerültem a szélbe a manőver miatt, ő berugdalta magát a 3. helyre..
Ez volt az utolsó közös versenyünk, legalább itt van egy fotó rólam emlékül, amin megnézhetitek, hogy néz ki az izomzat, ami durván meg van dolgoztatva :-)
Az OB hetében az időfutam után hivatalosan szétváltak az útjaink, így a várva várt OB-ra (ami ugyan a terep miatt nem igazán vonzott) nem mentem el. Nem volt kivel, nem volt hogyan, egyénileg pedig a világ lúzersége lett volna leutazni.
Akármilyen balkáni is, egy Magyar Bajnokság mégis fontos, ráadásul ahogy olvastam, igen izgalmas volt. A meridások "annyian voltak, mint az oroszok", mégsem birták berugdalni magukat a dobógóra, még úgy sem, hogy ahogy hallom, a Cadoron lógtak. Én még a történtek ellenére is hajlandó lettem volna segíteni és meg is volt hozzá az erőm.
Helyette elmentem régi cimborámmal, a Bohács Rolanddal Kincsesbányára, a tavalyi OB helyszínére, az Intersport kupára. Sikerült megnyernem ezt a nem túl izgalmas versenyt úgy, hogy egy métert nem spóroltam. és ez így van rendjén Sokszor félreértik, amit mondok, és esetleg nagyarcúságnak gondolják, de én soha nem nézek le más versenyzőket, és csak viccesen, rosszindulat nélkül kaskalázok le olyat, akinek térdigérő főzelékszínű zoknija van vagy seggközépig érő meze kitömve briósokkal meg kolbásszal, de hiába ez a 4. évem, az után a munka, energia és egyéb ráfordítás ill. a sok verseny után, amin végigmentem, nem érzem fairnek olyanok ellen versenyezni, akik az edzésre sokkal kevesebb energiát/időt fordítanak. Engem az erősebb emberek ellen versenyzés motivál, ugyanígy többet ér sokszor egy 60. hely profi mezőnyben, mint itthon egy arany a lángosharapó versenyen, de ezt sokan nem értik.
Az OB utáni héten még jobban kijött a formám, ilyet talán még soha nem éreztem, olyan volt, mintha tólna valaki, folyamatosan gyorsan mentem és fáradhatatlan voltam. Sokáig játszadoztam a gondolattal, hogy ezt ki kéne használni és elmenni a Gemencre úgy is, hogy idén ebből a nagy múltú, szép és nívós versenyből egy egyszerű amatőr kupa szintű verseny lett. Végül úgy dönöttem, hogy az arcátlan 5000 forintos nevezési díj, a szállás, az útiköltség és egyebek csak egy nagy pénzkidobás lenne, hogy 38 fokban kíséret nélkül esetleg ledefekteljek vagy kiszáradjak. A képeket és körülményeket elnézve abszolút nem bánom, hogy nem mentem, nagyon szomorú látni, hogy semmisült meg a legpatinásabb haza verseny, ami még tavaly is UCI kategóriás volt.
A Gemenc utáni héten hétvégén a Turulra nem mehettem el, pedig igazán nekem való lett volna, viszont a Balaton Soundot nem hagyhattam ki. Jóllehet zenei élmény nulla volt, David Guetta mint DJ iszonyatosan fos, azért mulattunk és jó volt lemenni a balcsira lazítani egy kicsit. Mivel tudtam, hogy nincs mire pihennem, viszont teljesen megvadultam a kerékpáron, kitaláltam, hogy hétfőtől-péntekig nyomok egy olyan blokkot, mintha egy többnapos versenyt mennék - magyarul rogyásig edzettem, 5 napig, back to back, majd pihi helyett egy megabulizás - hogy ennek mi lett az eredménye, arról hamarosan.
Az elmúlt hetekben gondolom mindenki emlékszik, hogy 38 fok körül járt napközben a hőmérséklet. Én természetesen leginkább 10-11 körül indultam edzeni, a legnagyobb melegben. A hosszú napokon a rekord 62.5 kg-os testsúly volt hazatérés után mérve, 65-ről indulva, tehát brutális vízvesztés. A legkeményebb napokon sikerült elérnem azt az állapotot, amit egy 190-es szakasz után is ritkán érez az ember: szembeesés, fülbedugulás, elvékonyult hang - súlyos oxigénhiány. Mégis sikerült az 5 napot úgy végigedzenem, hogy csak pénteken esett már nehezen, amikor a János heggyel kezdtem az istenhegyi felől, de Pátynál már megint haladtam! Gyanakszom, hogy a 3 hete újrakezdett napi 4 szem ReVO2lution segített ebben a brutális terheléstűrésben - nah de most jön a rossz hír: ezzel a blokkal legyaktam magam. A következő hétben kevesebbet mentem ugyan, de megint túl erősen, és nyeltem a hideg italokat, csütörtökre sikerült begyulladnia a torkomnak. Rossz lett a közérzetem és enyhe hőemelkedésem lett, ezután már tudtam, hogy a rettegett "Hegyek Pokla" nem fog optimálisan sikerülni, de végülis tök mindegy, itt már a Giant Gyömrő színeiben indultam, abszolút eredmény úgysem számított, korcsoportban pedig a Roland mögött második lettem, tehát egy ezüst bekerült a gyüjteménybe. A verseny messze nem volt olyan fájdalmas, mint ami a szintrajzból kitűnt, tekintve, hogy mezőny nem igazán volt, az első dobogókőremenésnél már csak 10-en voltunk, aztán már csak 7-en, a Fejes Gábor pedig egyedül simán tempózva képes volt hazaérni. Engem vert a viz mint a radai, nagyon melegem volt, fent a Vaskapunál meg a hideg rázott, nem voltam jól. Délután itthon azt hittem, betegebb leszek, de mivel vasból vagyok, gyorsan helyreálltam egy kis mézzel.
Külön megemlíteném, hogy a 3000 forintos nevezési díj mellett mindhárom helyezett kapott egy belépőt az ELEVEN gyerekparkba, amin a dátum tollal volt átirva (tiszteletjegy) és csak EGY FELNŐTT FIZETŐVENDÉG mellett érvényes.
Nem szégyellik magukat ezek az emberek, amikor ilyen díjakat adnak? Nem jött volna ki valami jobb a kb. 100 nevező 3000 forintjából, vagy muszáj a lehető legnagyobb kaszálni, akár úgy is, hogy közben halál ciki díjakat adnak? Ez egyébként itthon divat. Fényvisszaverőt, kulacsot adni nyereményként az ország legjobb bringásainak, ebben a rohadt nehéz sportban honoráriumként. Újabban fém érmék helyett 200 forint értékű szinterezett műanyag érmeket adni.
A szegény csóró argentinában a szemétdombkerülő versenyen 20 peso a nevezés (1000 ft). Az első 300 pesot kap (15.000). Észhez kéne már térni, mert nem lesz mindenki birka örökké és remélhetőleg nem fog elmenni, csak azért ,mert nincs más!
Tegnap, szombaton, a kedvelt zalakarosi versenyem helyett a szerencsi Erste tour fordulóra mentem el, mert a Giant-gyömrőnél való rövid vendégszereplésem keretében oda vitt a csapat. Nagyon köszönöm nekik a meleg fogadtatást, a tiszteletet és a köszönetet, amit kapok tőlük azért, hogy önzetlenül 175-ös átlagpulzussal végigverettem a versenyt elől, a Marci és a Roland az abszolút 1-2 helyet el is hozták. Nekem külön meglepetés volt, hogy becsúszott még egy kcs. bronz.
Amikor honorálják, akkor szívesen segítek más versenyzőnek, pedig én nagyon örülem volna egy olyan hatalmas szép kupának, amit itt adtak, mert még nincs olyanom - de engem ez a verseny nem hozott lázba, tudom, hogy lesz még alkalom, ahol jobban fogok örülni. Jó érzés volt, nekem egy egyszerű "köszönöm" is jól esik, és ezt (meg mást is), megkaptam a gyömrőiektől.

Rövid vendégszereplésem valószínűleg ezzel véget ért, mert hamarosan újra csatlakozom azokhoz, akiktől eddig a legtöbbet kaptam ebben a sportban, a START cycling csapatához!
Ha minden igaz, az augusztus és a szeptember kőbrutál lesz, szlovák és bolgár körversennyel tarkítva, szurkoljatok!
(azért az argentinokkal nem hagyjuk ki a magyar éjszakai élet és a "növények" tanulmányozását, tehát aki majd csatlakozni akar a mulatsághoz, keressen meg :-)

"Ciclismo" - unas letras de nuestro deporte / Óda a kerékpársporthoz

A Facebook-on egy ismerősömnél talált szép kis óda a kerékpársporthoz, saját (mű)fordításomban, pár személyes élménnyel kicsinosítva

"Miért pont a kerékpár? Miért nem foci vagy vizilabda? Vagy úszás, vagy kajak, kenu?
Sokan kérdezik, amikor szombat este éjfél előtt már hazamész, miközben a többiek bulizni indulnak:
- Te meg hova mész?
- Haza, holnap edzeni kell, holnap verseny van...
- Miért, mit sportolsz?
- Bicajozom, kerékpárversenyző vagyok..
A kérdező arcán pedig látható a válasz, egyesek csodálattal néznek rád, vannak, akik értetlenül bambulnak, mások pedig csak röhögnek egyet..
A kerékpár szinte mindenki életében szerepelt valamilyen formában - az első sporteszköz/játékszer gyerekkorban, közértbe járásra alkalmas jármű - de kevesen vannak azok, akik arra gondolnak, hogy "ez az a borzasztó kemény sport, ahol kiköpöd a tüdődet a hegyen miközben 220-szal ver a szíved, összeesel a 38 fokban a kimerültségtől, elszállsz az útról 90-nel lefelé..."
Annyira kemény sport, hogy szinte reménytelennek tűnik, hogy eredményes legyen benne az ember, rettentő sok türelmet, idő- és enegiaráfordítást igényel, hidegvért és nem csak lábakat, hanem fejet is - nem azért, hogy legyen, amire a sisakot felvesszük, hanem hogy meglássuk, mikor érdemes egy szökésben résztvenni, ami esetleg a célig kitart, látni az ellenfél gyenge pontjait, miközben 55-tel kanyarodsz.
Ez a sport egy életforma, itt elérheted, hogy büszke legyél saját magadra, itt csak a saját szenvedésed legyőzésével jutsz kilométerről-kilométerre. Minden egyes edzésen felülmúlhatod önmagadat, legyőzheted a korlátaidat, ahol naponta növelheted a terhelést és örömmel tölt el, hogy képes voltál megint keményebbet kibírni, mint azelőtt.
Egy sport, amelyben ragyoghatsz, a legmasabbra emelkedhetsz, Te egyedül, miközben sok csapatban nem vagy senki, hanem nem haladsz gyorsan, ha nem vagy klasszis, ha nem vagy bevállalós és nincs karaktered.
Mert ebben a sportban bizony tökösnek kell lenni, itt más fából kell, hogy legyél faragva, kerékpáros nem lehet akárki!
Senki nem kel fel vasárnap kora reggel és megy edzeni havazásban 100 km felett, vagy indul versenyezni egy olyan helyre, ahova fél nap az út otthonról és mikor elrajtolsz, előfordulhat, hogy elszakad a lánc.
A bukások, eséses életünk részei - a kulccsonttörés, sebvarrás és varratszedés, sebláz, horzsolások és húzódások legközelebbi hozzátartozóink, csak a kerékpározás iránti szeretetünk segít legyőzni, hogy miután szakadó esőben estél és koszos sebbel zuhanyozóba indulsz sajgó testtel, elviseld, ahogy a víz belefolyik a sebbe és csíp, megtaláld az a pozíciót, amiben el tudsz aludni, ahol nem nyomja az ágy egyetlen fájó testrészedet sem.
Ez a hatalmas áldozat felrepít a magasba, ahol megérintheted az eget, az Isten lábát, amikor 2000 méteres csúcsokra justz fel a saját erődből, olyan erdei utakon, amiket alig ismernek páran rajtad kívül, 21%-os emelkedőkkel, ahol egy autó alig bír felmenni, de az áldozat és a munka ha kemény vagy, meghozza a csümölcsét, és bár a halálba hajszolod magad, kibírod, bírod tovább, a hegy tetején 200-as pulzussal, maró tüdövel, dübörgő endorfinnal a szenvedés és a gyönyör egyszerre van jelen és azt mondod magadban, "kemény vagyok", "én vagyok a legjobb", "megcsinálom, legyőzhetetlen vagyok, gyerünk, gyerünk!"
Ez a sport mindenkit megérint, ha közelről éli át, amikor nyersz, amikor már szinte csak a görcs rángat, de elsőként érkezel meg a hegyi befutóra, amikor 60 felett haladnak át a legjobbak a célvonalon.
Amikor legyőzöd a legmeredekebb emelkedőket, amikor hazajössz az edzésből átfagyva és szédelegve, mert a vércukrod majdnem a kóma szintjéig leesett, amikor az otthonodtól több 1000 km-re versenyzel, amikor 5 napot versenyzel egy héten, amikor elesel, amikor megsérülsz, miközben más sportokban egy kis rándulás miatt 1 hónapot pihennek - itt leszakadt vállal is továbbmész.
Amikor a nézők üvöltve bíztatnak az út mentén, amikor törődnek veled, csodálattal tekintenek rád mert egy olyan bukás után, amit nézni is fájt, visszaülsz és befejezed a versenyt, miközben több sebből vérzel, amikor bátrabb vagy, mint a többiek, bevállalsz, 80-nal mész lefele a jégesőben, álmaid vannak és napról-napra úgy ülsz a kerékpárra, hogy egyre büszkébb vagy arra, amit addig elértél.
Megtanulod a sport iránti alázatot, megismered önmagadat, tisztábban látod a problémákat, mert kitisztul a fejed a szabadban.
Téged más fából faragtak, Te kerékpáros vagy! Elismerést kapsz, megjelensz a sajtóban, érmeket, díjakat a dicsőség mellé, neked csak az út kell, vagy a velodrom, pár barát és a kerékpárod.
Férfinak kell lenni a javából, hogy százzal merj menni lefelé, hogy ne állj ki a jégesőben, amikor jajgatnak a mezőnyben, és csak az előtted lévő hátsó kerekét látod a párás szemüvegen át és az úttal a kapcsolatod mindössze két kerék, centi vékony gumifelülettel.
Ezeket átélve nagyon büszkén hordod a megkülönböztetett mezt akármelyik versenyen, ahol osztanak ilyet, a Hazád vagy a régiód nemzeti színű mezét akármerre jársz.
Bármely kerékpáros, akár amatőr, akár profi, megérdemli a tiszteletet, mert ha felülsz a bringára és jön egy kemény emelkedő, sokszor inkább visszafordulnál, elgondolkozol, hogy "miért csinálom ezt, ez nem nekem való", "nem vagyok én elég kemény ehhez" - de ha akkor továbbmész és nem adod fel, akkor egyből kiderül, miből vagy.. van, aki bedobja a törölközőt, inkább hazamegy és lefekszik a kanapéra tévézni és van, aki továbbmegy, még akkor is, ha pulzusmérőn már ijesztő számokat lát és a fejéből az összes vér a lábaiba ment, de csak megy tovább, tovább, még rúg párat a pedálba és megcsinálja, amit kitűzött - de vajon miért...?
MERT KERÉKPÁROS VAGY -az egyetlen riválisod Te magad vagy, mert képes vagy utolsó vérig küzdeni, mert tetőtől-talpig sportember vagy, egy született szenvedő, kemény, bátor és tökös, és ezért megérdemled a tiszteletet, akármennyivel is halad a kerékpár!
************************************************************************************
Eredeti verzió / versión original:

Encontré estas lindas letras en un perfil de un ciclista en Facebook:
"Por que la bici y no la pelota? ¿Por que
ciclismo? ¿Por que la bici y no el fútbol? ¿Por que ciclismo?
Mucha gente me lo pregunta, cuando un sábado a las 12 de la
noche tienes que marcharte para casa mientras toda la gente
se va de fiesta y te preguntan: ¿Por que te vas? Mañana
entreno, mañana corro... ¿Y TU A QUE JUEGAS? ¿?¿?¿? Yo
juego a la bici, soy ciclista. Las respuestas se ven en la
cara del que pregunta, muchos expresan admiración, otros se
quedan de cruces, otros se ríen.
La bicicleta es ese cacharro que todo el mundo uso alguna
vez, por el que tenías predilección cuando eres pequeño, es
ese deporte tan duro y extenuante que te hace perder la
consciencia, capaz de ponerte el corazón a 220 pulsaciones,
capaz de hacerte vomitar sangre.
Un deporte tan duro, como desesperante, en el que hay que
ser paciente y tener sangre fría, además de tener cabeza, no
solo son piernas, donde la cabeza hace falta no solo para
aguantar el casco sino para hacerte ver una escapada que te
lleve al triunfo, la que te hace ver los bajones y
puntos débiles del contrario mientras doblas a 55 por
hora.
Un deporte que es un estilo de vida, una forma de vida, el
deporte de mas orgullo personal, donde solo y repito SOLO el
propio esfuerzo de tu cuerpo te hace ser capaz de recorrer
Km. y Km., donde cada entrenamiento es una superación
personal, donde cada día que subes cargas el saco con
una anécdota nueva, un deporte que te hace brillar, llegar a
lo mas alto, a ti solo, donde por mucho equipo que tengas no
eres nadie sino eres bueno, sino tienes clase, sino tienes
raza, sino tienes huevos.
Un deporte donde hay que echarle muchos huevos, donde hay
que ser de otra pasta, para ser ciclista no vale cualquiera.
Nadie se levanta un domingo nevando a las 8 de la mañana
para ir a una carrera a 400 Km. de tu casa, llegas a la
parrilla de salida y se te rompe la cadena.
Un deporte tan duro, que las caídas son parte de nuestro
oficio, donde las clavículas, puntos de sutura, rodazuras y
rodillas maltrechas son el pan de cada día, es el amor por
el deporte, por la bici, por el sacrificio y el sufrimiento
el que te hace caerte un domingo estando 3º y correr ese
mismo miércoles con la boca cosida. Es un sacrificio tal que
te hace tocar el cielo, con colinas de 1700 metros, con
caminos que solo 3 mas conocen, con pendientes del 21% en
las que ni un coche sube, pero un hombre y su sacrificio y
pundonor le hace aguantar y aguantar hasta el borde del
infarto, cuando el sabor a sangre llega a la boca, cuando
solo piensas "soy el mejor" "soy el
mejor" "Lo voy a lograr, vamos, vamos vamos".

Es ese deporte que hace emocionar a cualquiera, cuando
ganas una carrera, cuando subes el puesto mas alto, el
puesto mas duro, cuando entrenas con 0 grados y vuelves para
tu casa de noche y congelado entero, cuando te vas a 1000 Km.
de casa a competir, cuando corres 5 carreras en una semana,
cuando te caes, cuando te haces daño, cuando en otros
deportes una simple sobrecarga es 1 mes de baja y en el
ciclismo corres hasta con una luxación de hombro, cuando la
gente te grita, cuando das espectáculo, cuando te apoyan,
cuando te caes y te vuelves a levantar, cuando le echas
mas huevos que nadie, cuando tienes una ilusión, cuando
cada día que montas en bici mas orgulloso te sientes, cuando
te hace crecer como persona, cuando te hace madurar, la
bicicleta te lo ha dado todo, te ha echo ver los problemas y
solucionarlos de otra manera. Eres de otra pasta, eres
ciclista. Te da= el reconocimiento, la prensa, las medallas
y el dinero, tu solo quieres caminos, pista, un par de
amigos y nuestras bicicletas. Hay que ser muy hombre, para
bajar a 100 Km./h. por una carrera granizando, dejando de
lado que solo te separan de suelo 2 ruedas de 28 ' tan
estrechas como una moneda de 1 peso.

Por todo eso, porque te sientes orgulloso de llevar un
maillot con unos colores, de representar a tu región/país
allá por donde vas, porque todos aquel que osa a montarse en
una bicicleta, sea amateur, sea un domingo o sea
profesional, merece mi admiración, porque cuando montas en
bici y subes una cuesta ya te dan ganas de ir para casa,
porque ya piensas "esto no es para mi " "yo
para eso no valgo" ...pero ahí se ve quien vale y quien
no, quien tira la toalla y se va para casa al sofá o quien
aguanta, sufre y sigue y sigue y sigue aunque tu pulsometro
diga PARA tu sigues y sigues...porque???Porque eres
ciclista, porque el único rival eres tu mismo, porque lo
serás hasta la muerte, porque eres un deportista de los pies
a la cabeza, porque eres un sufridor nato y te mereces
un BRABO PORQUE TIENES HUEVOS¡¡¡¡¡¡. El que no
esta dentro no sabe lo que es, como se vive, como se
sufre..."

Időfutam OB és elköszönés a Merida HCT csapattól - új társaság keresése

Igen röviden és tömören: jóllehet nem lehet talán elvárni, hogy ha kétszer ülök a frissen kölcsönalkatrészekből összerakott fél-időfutamkerékpáron és másodszor próbálkozom a műfajban, minden tökéletesen úgy működjön, hogy az optimális teljesítményt tudjam produkálni, azért lehetett volna jobb az időfutam OB eredményem.. Az első fordulás után a felfelében beesett a lánc, az átdobóval nem tudtam felhúzni, pedig még gurultam pár métert, megálltam, megfordult a fejemben, hogy minek tovább menni, de a Vasi mögöttem volt és buzdított (bár azt nem értem, miért nem szállt ki betólni). Jó lassan feltettem, nagy nehezen belendítettem a bicajt felfelé, aztán mentem tovább. A fordítókból túl sok volt, nem ismertem a féktávot a telekerék miatt, baromi bénán kanyarodtam. Az áttételeket össze-vissza kapcsolgattam, sokszor feleslegesen döngöltem a keményet, pedig sokkal jobb volt a pörgetés, a Vasi buzdítása sokat segített, olyankor fel tudtam venni egy rendes ritmust, csak nagyon nem volt egyenletes az egész. A láncleesés a ritmusvesztéssel együtt, nulláról emelkedőre elindulással min. 1.5 percbe került, szerintem szerény becsléssel 2 perccel mehettem volna jobbat optimális esetben.

Nagyon köszönöm Csomor Erának a szépséges cockpit-et és a bukót, Simon Balázsnak pedig a telekereket - a Vasi kisérése az ordító Rammsteinnel pedig jól esett.
Az, hogy a jobb combom héfőn akkorára duzzadt, hogy alig fért a bicajosnadrágba és begyulladt az egész mert szétmartam egy szőrtüszőt és ez még tegnap is hőemelkedést produkált, nem tudom, hogy levett-e valamennyit a teljesítményből - ennyire tellett, megvolt a 185-ös átlagpulzus és nem spóroltam, az tuti.

Bükkaranyos gyönyörű fekvásű falu, kicsit sok a sötét színű ember arrafelé, de OB időfutam pályának ez ennyi fordítóval abszolút nem volt alkalmas - legalábbis nekem forgolódás nélkül egy irányba menni nem a lejtő végén fékezgetni majd nulláról elindulni nem tetszett. A rendezés hibátlan volt, a nézők (?) és a versenyzők száma elkeserítő.
Gratulálok Kusztor Péternek a győzelméhez, gyönyörűen forgott a lába, továbbá Kiskó Gábornak, akit ugyan nem ismerek, de mesélték, hogy kihagyás után tért vissza és már nem huszonéves, mégsem kapott sokat a Kusztortól, illetve a Vörös Ferinek, aki szintén nagyon jól ment, ráadásul komolyabb aero felszerelés nélkül!

A nap végén miután egy iszonyú sértő felháborító üzenetre keményen reagáltam és ez anyázásig fajult (bár nyugodt gyerek vagyok, azért a végtelenségig nem tűröm a gennyeskedést, ezért végül sajnos lesüllyedtem mások szintjére) hivatalosan megkaptam csapatvezetőnktől az üzenetet, miszerint nem lehetek jelen körülmények között a csapat tagja a továbbiakban. Győzött a proletárdiktatúra, hurrá!
Szerencsére nem hatódtam meg ezen, még nem tudom, hogy jutok le vasárnap az OB-ra, aki megy le és elvinne, kérem jelezze, illetve szívesen résztveszek bármelyik konkurrens csapat munkájában, ahol ex-csapatomnál minden bizonnyal csak normálisabb emberek fordulnak elő!

Szerelmes lettem az Androidba

Azt hiszem ez a kép magáért beszél :-) Na jó, tudom, nem mindenkinek egyértelmű: Commodore 64 fut az Android-on.

A 66. ročník: Kassa-Tátra-Kassa 2010

...avagy ami a Merida-HCT holnapról kimaradt

Rossz hangulatban, rettenetes időben (egész májusban szakadt az eső) gyülekeztünk a Milinél, hogy elinduljunk a 2010-es Kassa-Tátra-Kassára, ami már így utólag is elmondható, amint a kiírásból is láthattuk, az utóbbi évek legdurvább KTK-ja volt. Az amúgy is nehéz szakaszokat azonban idén a borzasztó időjárás tette még kegyetlenebbé, illetve számomra egy plusz teher volt a nagypofájú csapattársaim gerinctelen viselkedése, akik mellesleg vagy az első szakaszon feladták, vagy a többi szakasz valamelyikén, miután naponta tőlönk, a leszakadó csoportoktól is 20 perceket meg fél órákat kaptak.
Ez volt életem 3. "rocsnyíkja", a 3-ból kettőt befejeztem, jóllehet a tavalyit leghátul, az elsőt viszont 2 hónap edzés után 15 km-rel a cél előtt kellett feladnom a harmadik szakaszon, mert akkor is esett az eső és akkor is sikerült elesnem a 19-es szingóval egy saras kanyarban, amikor akkori csapattársaimmal a Gepidából Ferikével és a Horváth Zolival lökettük a zárókocsi előtt.
Évek óta hallgatom "nagytudású profi" csapattársaimtól, hogy egy versenyen a "végigmenés" semmit nem ér. Én vagyok a hülye amatőr akkor, amikor büszke vagyok arra, hogy 2 hónap edzés után 2007-ben kishíjján végigmentem, egy többnapos profi versenyen, sőt, a harmadik napon a szemem láttára szakadtak le azon a bizonyos emelkedőn egyes "nagymenők".
A legszomorúbb, hogy az egyik ilyen hatalmas "profi", akiről nem is olyan régen még azt hittem, hogy a barátom, - azon kevesek közé tartozik, akivel sokat edzettem együtt (mielőtt végleg elege lett belőle, hogy nem bírja a kemény edzést) és pontosan tudja, hogyan edzem, mennyi munkát fektettem abba, hogy erre a "szaros" szintre eljutottam - szintén elkezdett nagyon sunyin aljas módon áskálódni, beállt a többi okos közé, akik azóta rajtam vannak, amióta hazajöttem, mivel lumpenproletár-módra fáj nekik, hogy az unalmas szürke életük lepergése alatt velem mik történtek, hogy olyan sportolóktól kapok tiszteletet, akiknek a lábukat nem csókolgathatják, hogy olyan versenyeken volt lehetőségem egyáltalán részt venni, ahol ők soha nem fognak. "Igazságtalan" - mondta az egyik, "hogy a Pepe napsütésben edz, miközben mi itt szopunk a télben" - neki igazságtalan az, hogy kimentem az ismeretlenbe, egy embert sem ismerve és mindent amit összehoztam, csak egyedül csináltam, senkitől nem kaptam ajándékba semmit. A gerinctelenség túl nagy méreteket ölt és sajnos mivel olyan környezetből jöttem haza, ahol sokkal jobbak az emberek, nem irigyek, nem aljasok, a kontraszt most hatalmas, azonban remélem senki nem viselkedhet így büntetlenül és az élettől megkapják a kijáró pofonokat. Térjünk vissza a versenyre.
I. szakasz: Kassról Ótátrafüredre (Smokovec) ment, eredetileg Magyarországra is átjöttünk volna, de ez a már akkor is fennálló árvízhelyzet miatt törölve lett. Az időjárás olyan volt, hogy termóruházatban+esőruházatban egyszerre kellett menni, tehát a lehető legrosszabb, amikor mindent magadra kell venni és az mind átázik majd, cipelheted a kilós vizzel teleszívott cuccokat magadon, ami fent a hegyen a hidegben majd ráfagy a mellkasodra. Én pl. baromi bolhapiacosan néztem ki, Start cycling short, alatta a rettenetes Gepida kék hosszúnadrág, rajta króm Nike kamásli, felül Merida dzseki, rajta Incycle mellény..viszont a mellény impregnált volt, szemben a meridással, ami simán átázik és vitorlaméretű - igazi epikus szakasz.
A szakasz igy megkurtítva is 190 km volt, 5:40 volt az időm, valószínüleg a hideg miatt igen alacsony átlagpulzus, mindössze 145 és csak 188 max. A rettenetes idő ellenére remekül éreztem magam, új táplálkozási stratégiám után talán először volt olyan, hogy egy ilyen epikus hosszú, nehéz szakasz alatt sem fogyott el a glükóz az izmaimból annyira, hogy nagyon leessen a teljesítmény a végén. Nem nagy titok: szilárd kaját nem eszem 3 óra után. A mezőnyről - máig érthethetetlen (a többi szakasz ill. másokhoz mért erőnlétem alapján) módon - Stratena előtt azon a nehéz hegyen, amiről tudtam, hogy jön, mert a 2006-os bringatúráról ismertem - leszakadtam - ekkor a csapatból már csak a Szoba és a Müllner voltak ott. A tetőre felérve iszonyatosan elkezdtem azonban menni, sorra értem utól az embereket, hagytam is ott őket, végül 2 cseh gyerekkel álltunk össze, messze én vezettem a legtöbbet, és Poprád előtt nem sokkal értünk utól egy újabb kb. 10 fős sort, ahol már mindenki nagyon ki volt fingva, minimális vezetésre sem voltak képesek, én azonban szerettem volna haladni, semmit nem spóroltam, vezettem, kiforogtam, majd 2 ember után újra vezettem. Mikor megkezdtük a popradi emelkedőt, elhatároztam, hogy ezektől azért eljövök, úgyhogy pihentem egy kicsit aztán elgurultam tőlük, kisvártatva megláttam felfelé dülöngélni a Zolit, majd feljebb a Szobát, akit tisztes távolból követtem a befutóig, mondván magamban, szegény a szívzűrjével, hadd' örüljön, hogy ő ért be elsőnek a csapatból. Ezek után kaptam ősi barátomtól megint egy félresiklott megjegyzést, hogy "Pepe, minek nyomtad maxon itt a végén?"... Fent kb. 3 fok volt, tiszta vizesen gyorsan elindultunk a szállásra, ami ezúttal gyönyörű vadász-jellegű faház volt, és szerencsére itt 2 éjszakát töltöttünk.
Az első szakaszon feladta a legnagyobb pofájú, aki innentől már csak rontotta a levegőt a mezőnyben és nem hogy nem segített, csak bezavart, minden nap próbált csak annyit menni, hogy rólam ne szakadjon le, de végül szerencsére sikerült minden nap leszakadnia, úgyhogy jót röhögtem. Majd meglátjuk, most hirtelen pár hét alatt mennyire erősödött meg...
II. szakasz: Smokovec-Smokovec 3:40 130 km, avhr 152 max 195. A tavalyihoz hasonlóan Smokovecből indultunk és ide is jöttünk vissza, hasonló terepen, mint tavaly, csak nem mentünk át Lengyelországba. A legurulás után igen hamar bekezdtek a fiúk, volt egy olyan fennsík, ahol vicc nélkül 66-tal volt szélezés, olyan oldalszél volt, hogy egy kölök aki nem bírt a sorba beállni, majdnem felborult.
Sajnos a szakasz kulcs-hegyét leghátulról kezdtük meg a Szoba, Brückner, én egyaránt (a többieknek ekkor már nyomuk nem volt) így sikerült leszakadni a mezőnyről, azonban az emelkedő utolsó szakaszát meghúztam, ahogy bírtam, sőt lefele is vállaltam sokat, így összerázódtunk a Brücknerrel meg kb. III7 emberrel, később a Szoba is felért, ott volt az orrunk előtt az összetett 2. helyezett másodmagával egy rettentő szeles részen, aztán egyszer csak egy ufo-trükkel eltűnt.. Később felért ránk a Jordán is, az így összejött kis kb. 20 fős grupetto közös egyetértésben nagyon komótosan tette meg azt a hosszú egyenes lankát, ahol a szakasz lefelé elindult, így meg is kaptuk a kb. 20 percünket. Belőlem ez a szakasz szinte semmit nem vett ki, lett volna kedvem a végén még egyedül menni, de azért lehülyézés jár, ami talán jogos is.
III. szakasz: Smokovec-Kassa. Ez a szakasz úgy emlékeztem nem lesz nehéz, de mégis rettentő fárasztó volt, főleg az iszonyú lyukas utak miatt, ahol 50-nel idegörlő volt figyelni az 1 m2-en kialakult 4 hatalmas lyukat az aszfalton. Fordítva mentünk az első szakasz Poprád utáni meredek kis dombjára, a Szoba itt elhatározta, hogy ellép, és meg is csinálta. Fantasztikus, nagyon jól csinálta, mennyit számít, hogy fejben így ott van az ember. Az elmenéssel végig lökte, nem kellett vezetnie, a lyukakat is jobban látták, mint a mezőnyben, 5. lett. Még így, 8 hónap kihagyás után is produkált eredményt, na ez a nem semmi - természetesen a tiszteletet nem kapja meg továbbra sem a "nagymenőktől", hiszen nem ül olyan szépen a bicajon...
Mikor a koromsötét alagútban való elesés és sok lyukas szakasz után erős domb-megkezdés hatásaira már csak a Brückner és én maradtunk a mezőnyben, nem sokkal a vége előtt azért sikerült leszakadnunk, bár ezt nem gondoltam volna. Már nem is emlékszem, hogy volt, de annyi rémlik, hogy szar út után megnyúlt a sor, aztán jött egy kis kemény szerpentín, amit már hátulról kezdtünk. Innentől egy pár hülyegyerekből álló grupettóval begurultunk Kassára, idegileg kifáradva és a fogaink között homokkal, mert ma sem úsztuk meg eső nélkül.
IV. szakasz: Sokol - Sokol 126 km rádiózni szokol. Ez egy igazi embertpróbáló, kőkemény túlélő szakasz volt és ezt nem csak azért mondom, mert egyedül én érkeztem meg az elejével a csapatból, hanem mert az eddigieket is túlszárnyaló, borzasztó felhőszakadások és bukások tartkították ezt a hegyi körpályát, ahol ha jól emlékszem 6 kört tettünk meg.
Ez volt az a szakasz, ahol a legjobban éreztem magam, ugyanis a rajt du. volt végre, előtte délelőtt tudtam egy csodálatosat relaxálni, éreztem, hogy erős vagyok és magabiztosan indultam neki a szakasznak. Már az első körben durva tempó volt, aztán amikor olyan felhőszakadás kezdődött, hogy az előtted menő kereket is alig láttad, akkor már alaposan szétszakadt a mezőny, bár ha jól emlékszem, minden körben amikor hátranéztem egyesével-kettesével elgyötört arccal láttam felérni még a Dukla Trencsén néhány emberét is. Volt a pályán egy db. meredekebb domb, utána egy szeles fennsík, ami után a lefelé egy keskeny, nehéz lejtő volt, azonban mivel utána a falu következett, itt elől kellett lenni. Ezen a lejtőn volt egy veszélyes kanyar, vízátfolyással, ahol minden körben elestek. Nekem is itt sikerült ha jól emlékszem a 4. körben egy hatalmasat csúszni, mert legénykedtem, mivel egy páran megúsztunk, meghúztam neki, hogy a faluig visszaérjünk a mezőnyre - ennek eredménye képpen 50 felett néztem be a susnyásba, azonban megint sikerült szerencsésen esnem, mert egy oldalon csúsztam, fél perc pihegés után kimásztam az árokból, féltem, hogy itt véget ért a dal, felemeltem a bicajt, kettőt ráütöttem a fékváltókarra, és mentem tovább, előtte azonban végignéztem, ahogy a Jordán valamivel később egy másik gyerekkel ugyanígy lefekszik ebben a kanyarban - ő legalább megkérezdte, hogy "jól vagy?" - bár este hozzátette, hogy "mi hajt ilyenkor, a hetvenötödik helyért?" - nem hagyhatta ki ő sem, hogy ne semmizze le azt, hogy egy ekkora esés után, ilyen fos időben, visszaültem , felértem a mezőnyre, és az utolsó körben a hegyen a top 15-tel értem fel, a Sava-sokkal, stb és ha nem jön utána a falu, ahol már rossz helyen kanyarodtam és hátraszorultam, akkor igen jó helyen érkezek. Gratulációt csak a csapaton kívüli emberektől kaptam, többek között a kísérőinktől, akik végignézték az egészet, látták, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szakaszon 1 percet kapjak az elejétől - mert a befutónál a falu után meghúzták és bizony bekaptam az 1 percet "1 percet kapni 3 kilin, de durva", - mondta valaki, aki aznap 20 percet kapott...
A szakasz után remek kis tót mulatság volt Sokol falujában, jó kajával, és valódi tót-jenki countryzenével. Az evés közben azonban én teljesen máshol jártam és szomorúan azon gondolkoztam, mit keresek én ezek között a tirpákok között, majd eszembe jutott, amikor San Juan-ban a 6. szakaszon a bukásom után bekötöztek a velodromban a mentőautóban, majd kiszálltam, odajött a rádió, az interjú alatt kb. 30-an álltak körbe, és a végén megtapsoltak.. Megható volt.
V. szakasz: Kassa-Kassa 126 km 3:37 avhr (nem emlékszem de nagyon magas, 165 felett) max 200
Sajnos úgy tűnik a tegnapi esés bár nem fájt izomzatilag/csontilag, a nagyméretű sebekből adódóan bekavart a szervezetemnek. Ez a szakasz egy rettenetes szenvedés volt, az elején amikor a szintrajzon fel sem tűnő dombra felmentünk még Kassán, már rossz helyen voltam, és a verseny innentől csak kepesztés volt, mentem vagy fél órát 190 felett, utána összesen több, mint 2 órát küszöb alatt egy kicsivel, ezalatt nem ettem, nem ittam, mert csak hajtottam, hogy felérjek, de mivel szél volt, tisztes távolból üldöztem a mezőnyt. Soha nem sikerült felzárkózni, kifingtam, eléheztem, a hideg rázott, borzasztóan lettem, szenvedtem, mint egy kutya, iit már teljesen mindegy volt, csak érjek be valamikor. Kb. 20 kilvel a vége előtt végleg elbúcsúztam a karavántól, és egyedül bebaktattam, 12 perc hátránnyal, teljesen kikészülve. Kb. fél óra után tértem valamennyire magamhoz.
A verseny 745 km volt, kegyetlen terep és időjárás. A kb. 120 indulóból 87 fejezte be, a csapatunkból 8-ból összesen ketten mentünk végig, természetesen simán ignorálva van az én szaros 80. helyem az összetettben, de az a szomorú, hogy ezzel én lettem a legjobb a csapatból, gondoljatok bele, hogy akkor a többiek milyen szarok...:-)
Komolyra fordítva a szót, az összetettben tőlem 29 percre lévő nagyobbik Sagan gyerek sem mozgott sokkal frissebben, azzal a két rosszul időzített felesleges leszakadással, illetve megint csak a rossz helyezkedéssel könnyen összejön az a fél óra hátrány..Nem beszélve arról, hogy a versenyen kívül lévő a mezőnyben semmittevő csapattársaimtól annyit nem lehetett kérni, hogy hozzanak nekem egy innivalót az autóból, illetve azok után, hogy első nap leosztottak, hogy miért nem mosok biciklit (amiről azt hittem, egyértelű, hogy a kísérők csinálják, illetve az aki, feladta - legalábbis fejlettebb helyeken ez így működik) másnap lemostam egy olyan valaki bicaját, akire rossz volt ránézni, úgy ki volt fingva - én azonban hiába vártam, hogy a szakasz után, amikor mindenem kötözve volt és nehezen mozogtam, visszakapjam a szívességet..
Nehéz lesz ezt a pár hónapot kibírni ilyen társaságban, de muszáj versenyezni. Már abszolút nem motivál többet az itthon versenyzés. Inkább leszek nagyon sokadik pro conti csapatok között Dél-Amerikában, jó hangulatban, dolgozva a csapatért, megbecsülésért, minthogy itthon nagy senkik észosztását hallgassam, akik egymást szivatva esetleg előreverekedik magukat, majd szépen hazasétálnak a nyereménnyel és még a benzinköltségbe sem adnak egy fillért se.
Már alig várom, hogy jöjjenek az Argentínok!