Vége van (előtte egy Devil's Punchbowl)

10000 méter magasan repülök, 900 km/h sebességgel, egy krómszinü 777-es fedélzetén. Kint -51 fok van, nemrég hagytuk el Mt. Rushmore-t, jelenleg épp Fargo felett vagyunk. Még 7:15 van hátra Londonig, utána ha minden jól megy hétfőn este otthon leszek. Sokadik alkalommal is érdekes egy ilyen interkontinentális átteleportálódás, hiszen ma reggel 9kor még egy utolsó laza tekerésre elmentem az óceánpartra, beütött a bomba idő, 30 fokok voltak, gyönyörködtem egyet, bepakoltam a maradék holmit és még napoztam egyet a kertben indulás előtt.

Sajnos szombaton az utolsó versenyemről nagy csalódással kellett hazatérnem. 340 km út oda-vissza, a Los Angelest körülvevő hatalmas hegyeket komplett meg kellett kerülni, hogy a túloldalára, a picsányi kis Pearlblossomba eljussak. Tökéletes, gyönyörü idő volt, kb. 30 fok, az odautat mindössze 1,5 óra alatt letudtam, hiszen Kaliforniában szinte minden út autópálya..

Ez a verseny, a Devil's Punchbowl nevezetü volt az egyetlen tisztességes országúti verseny az idő alatt, amíg itt voltam. Nagyon szerettem volna top 5-ben végezni, sőt őszintén megvallva a győzelemben erősen reménykedtem – azonban bekövetkezett az, amikor véget ér a tudomány – ezt alaposan elcsesztem (igen, most lehet hümmögni, hogy na ugye, ugye). Szerdán volt az utolsó kemény edzésem, ami azonban igen kemény volt (azt hiszem már irtam róla), talán túl kemény is, a verseny szempontjából. Két nap alatt azonban még a pénteki átmozgatással együtt is ki kellett volna pihennem – és ki is pihentem – legalábbis kardiovaszkulárisan. A problémát azonban egy olyan tényező okozta, ami számomra ilyen formában eddig ismeretlen volt: a kövé nehezedett lábak. Volt már olyan, hogy be volt állva a lábam, jónéhányszor, azonban ezúttal már pénteken éreztem, hogy rosszul ment a két rövid tesztinterval, hiába volt a pulzus, légzés rendben, a lábam csak nyelte el az energiát, mintha ott ülne benne az összes vér, nagyon nehéz elmagyarázni, de ezt hivják „heavy legs”-nek, „blood pooling”-nak és a ilyenkor a vér visszaáramlása nehézkes a lábakból. Az okát nem tudom, bár utánaolvastam egy kicsit, mert egészen ledöbbentett, hogy mennyire levesz a teljesitményből egy ilyen állapot, csak tippjeim vannak, hogy esetleg a szerdai edzés után nem lazitottam, nyújtottam, rázatógépeztem eleget, vagy csütörtökön kellett volna 45 perc lazát menni, hogy az enyhén felgyorsult vérkeringés kimossa a lábamból a szerdai edzés káros melléktermékeit – vagy esetleg a 6 db fánk és egyéb szarok, amiket ettem?

Ez a verseny nekem nagyon feküdt (volna). Tökéletes pálya, 3 kör, 80 km, dombra fel, lejtőzés, aztán megint fel. A bemelegitéskor már éreztem, hogy nem az igazi a láb, viszont annyira jól éreztem magam a test egyéb részeit tekintve, hogy nem gondoltam különösebb problémára.

Az első körben azonban megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor szenvedek, közben „nevetséges” wattokon megyünk, amiknél edzésen bármikor többet produkálok, mégis rettentő megterhelő és kellemetlen volt már a frissitőzónánál, ami az emelkedő első felének a végén volt, utána egy jobb kanyar, és egy kb. 1 km-es domb, utána pedig pihi. Nehezemre esett az elejével felérni a tetőre. Lejtmenetben ráztam a lábamat, próbáltam lazitani, ahogy tudtam, úgy éreztem, hogy ennél már csak jobb lehet, tekintve hogy mindig lassan melegszem be. A második körben azonban a frissitőzónánál már elnyúlt az arcom, akkor már kb. 15-en voltak előttem, láttam az elejét ráfordulni a dombra, gondoltam hogy még meglesznek. A tetőre érve 3 gyerekkel együtt megpróbáltunk felzárkózni lefelé, de egy métert sem tudtak vezetni, és mivel a lejtő végén jobb kanyar után egy szeles rész következett, tudtam, hogy ha itt nem nyomjuk meg, esélyünk nem lesz.

Sikerült kb. 300 méterre megközeliteni azt a kb. 10 fős grupettót, akik előtt még pár ember szerintem már szólóban ellépett, ám soha nem értünk fel rájuk, a harmadik körben ugyanis már abszolút egyedül maradtam az üldözésben, ennek során kb. 4 ember fogtam még be, elkeseredetten értem be a 15. helyen, 4 perc hátránnyal. A file-t otthon letöltve teljesen ledöbbentem, hogy megközelitőleg olyan watt átlagot mentem a 2 órás versenyen, mint szerdán 4 óra alatt egyedül, amikor nem hajt a tatár. Csak magamat hibáztathatom, ezt elszúrtam, beáldoztam ezt a hetet is kemény edzésre, hogy ne essen vissza terhelés, tekintve hogy jön a hazaút és az a hét el fog menni a helyrerázódásra, átállásra, majd akkor úgyis pihenek. Megint tanultam valamit, mennyire fontos a formaidőzités, és hogy még mindig nem tudom rendesen eltalálni. A „tét nélküli” versenyek, amikre csak úgy elmegyek, odarakom magam ahogy birom, mindig jobban sikerülnek. Az elmúlt két szezonom végig erről szólt: egész héten fingattam magam a kemény edzésekkel, utána fáradtan végigszenvedtem a versenyeket, szuperkompenzálásra soha nem volt ideje a szervezetemnek – ezt idén már nem így fogom csinálni és eddig november óta nagyon is jól sikerült, amióta a 2+3 napos blokkokat csinálom.

A forma=fitnesz+frissesség (kipihentség) – olvastam nemrégiben ezt a nagyon alapvető képletet, ha az egyik hiányzik, már borul az egész. A nagy körverseny harmadik hetében a versenyző rettenetes fitt, azonban semmiképp nem friss már, tehát akkor már nincs formában – azonban a többi versenytársával is ugyan ez a helyzet (leszámitva azokat, akik komolyabban belevariálnak a fiziológiájukba..)

- folyt. köv -

Egy amerikai kerékpárversenyző testszerkezete - ezt nem fogjátok elhinni...

Az alábbi elrettentő szerkezetü embert sürün látom a helyi versenyeken,a neve Chris Bennett, pro 1-ben megy és nem hiszitek el, de képes 50nnel menni. Tegnap voltam vele szökésben, féltem, hogy pofánvág, ha nem vezetek eleget :) Felteszem natural rider :-)
"Chris is back with SDBC in 2009, and will once again be called upon to provide his horsepower in the criteriums."

Rémálom utazás után szezonkezdés Kaliforniában

Ahogy azt tőlem már megszokták azok, akik ismernek, természetesen megint történt velem pár valószinütlen és hihetetlen dolog, mert valamilyen érdekes oknál fogva soha semmi nem megy egyszerüen ebben az életben – az alábbi sztori remekül bemutatja, hogyan lehet az életet nagyon bonyolulttá és nehézzé tenni.. Előre is elnézést kérek bizonyos magyar ékezetek hiányáért, mint pl. hosszú i, hosszú ü, ezek nem elérhetők a billentyüzeten.

Kedden, egy nappal a várva várt kaliforniai „edzőtáborba” indulás előtt, csomagolás előtt beiktattam egy rövid, de velős edzést, ami „3x Hármashatárhegy küszöbön”-t jelentett. Fantasztikusan éreztem magam, nagyon jól ment az edzés, délben már be is fejeztem, majd legurultam a hegyről hazafelé, azonban a Szépvölgyi út-Virág Benedek sarkon - ahol a Szépvölgyi felkanyarodik balra és a kanyarodóknak elsőbbségadási kötelezettségük van – a befordulásra várakozó Audi A6-os abban a pillanatban, amikor kb. 7 méterre megközelitettem, elindult és kijött elém, tulajdonképpen majdnem halálra gázolt. Szerencsére sikerült kikerülnöm, tehát az autóval nem ütköztem, viszont a manőver után nem birtam a bicajt megfogni és hatalmas bukás lett a vége. Csodával határos módon szinte azonnal felpattantam és szédelegve, „fogjákmeget” orditva indultam az autó után, aki a kanyar utáni sarkon félreállt ugyan egy rövid időre, de aljas módon elhagyta a helyszint – szerencsére sikerült a környező járókelők és autósok segitségével a rendszámot megjegyezni, már aznap kiderült, hogy a Tesco tulajdonában van az autó, ez a nagyon rendes ember pedig minden bizonnyal egy felsővezető.

Nem éreztem magam rosszul, azonban sajnos közölték velem ,hogy folyik a fejemből a vér, ennek következtében nem ülhettem vissza a bicajra. Legalább 6 járókelő sietett a segitségemre, akiknek így ismeretlenül is köszönöm a jóságát, teljesen meglepett, hogy mennyire törődtek velem, pokrócokat hoztak hogy ne fázzak, teát adtak, mentőt és rendőrt hivtak – szerencsére vannak még rendes emberek.

A János kórházban összevarták a fejemet 2 helyen, csináltak rólam 14 röntgenfelvételt ergo 2 évi adag sugarat kaptam, továbbá tetanusz kaptam és hasi ultrahang készült. Ezalatt a Rendőrség helyszinelt, felvette a szemtanúk adatait, majd meglátogattak engem a kórházban, így azonnal vallomást tettem. Ezek után már csak a Rendőrség által lefoglalt kerékpáromat kellett kiszabaditani, mert bekerült a III. ker. Rendőrkapitányságra – ez az egyszerü átvétel kb. 1,5 órát vett igénybe, így történt, hogy este 6-ra értem haza, ekkor kezdődhetett a kerékpár lebontása, becsomagolása ill. az összes poggyászom összekészitése. Hajnali 1-re sikerült végeznem, ekkor a Lovacska (a macskánk) bezsongott és rohangált, ez további fél órát jelentett alvás nélkül, nem sokkal később hajnali 5:20-kor pedig már keltem, mivel 7:45 -kor indult a gépem Ferihegyről Frankfurtba.

A 18 órára tervezett út kb. 26 órát vett igénybe és életem egyik legfárasztóbb utazása volt. Frankfurtól a texasi Dallas Fort Worth reptérre repültem, ami ugyan szép modern reptér és nem hasonit a többi unalmas amerikai társára, sajnos igen rossz nyomokat hagyott bennem. A bevándorlási tiszt hamar beengedett az országba, a 2 poggyászomból azonban csak a bringa jött meg, miután 15 percig néztem, ahogy a szinte üres szalagon ugyanaz a 3 bőrönd kering, feladtam és odamentem az American Airlines pultjához reklamálni, ahol természetesen nem én voltam az egyetlen, sőt, más pórul járt magyarokat is láttam. Ekkor a csatlakozásom Los Angelesbe már szinte biztos bukta volt, mivel a beszállókártyámon megadott időpontig 5 perc volt hátra – ez arra sem volt elég, hogy a hosszú sorban eljussak a vámtisztig. Sikerült a 4 sorbon kifognom a legkekecebb vámtisztet, aki elküldött jobbra egy folyósóra, ahol a földre festett kettes számot kellett követni, ez beletorkollt egy bizonyos lúzer-gyüjtőhelyre, ahol a sorban előttem már 4-en vártak arra, hogy a kb. 12 db scannerrel ellátott vizsgálópultból összesen 2 igazán kényelmesen tevékenykedő vámtiszt kutassa át töviről-hegyire a poggyászaikat. Majdnem úgy alakult, hogy újra ahhoz az emberhez kerültem, aki idezavart, ugyanis ő is átjött közben ide egy posztra, ám szerencsére az előttem álló hölgy került hozzá, akit alaposan át is vizsgált kb. 10 percen keresztül, én egy igen kedves papihoz kerültem, aki csak résnyire nyitotta a zippzárat és épp hogy bekukkantott, majd továbbengedett.

Az utam ezután egyenesen az American Sucker Airlines pultjához vezetett, hiszen ekkor már vagy fél órája elment a csatlakozásom. Át is tettek sikeresen a következő járatra, ami azonban jóval később indult, így sikerült több, mint 4 órát eltöltenem a dallasi reptéren. Erre egy kis lapáttal még rádobtak, mert a gépünk San Diegoból késve érkezett meg, átforditása az újabb útra kb. 40 percet vesz igénybe a hangosbemondó alapján, ekkor már 20 órája tartott az utazásom és elkezdtem erősen megrogyni, stand by üzemmódba kapcsoltam.

Szerencsére a 3 órás Los Angelesbe tartó járaton – mellesleg telt ház volt, szük székek és csak fizetős étel, ital – sikerült valamennyit bóbiskolnom, ez mindenképpen kellett ahhoz, hogy le tudjak mászni a gépről..

Megérkezésemkor Mark barátom már várt a reptéren, a bringa átvétele után újra fel kellett keresnem az AA reklamációs pultját, ahol rajtam kívül kb. 10 ember panaszkodott még az eltünt csomagjai miatt, köztük egy déli akcentussal beszélő fiatalember, akinek saját elmondása szerint 5 csomagját vesztette el az AA 2 hónap leforgása alatt. Ha lehet, ezt a társaságot mindenképpen hanyagoljuk. Egy nem-túl-magas intelligenciával rendelkező fekete kisasszony töltötte ki a reklamációs papirokat, minden lehető adatot 3x elrontott és minden egyes alkalommal odatotyogott a printerhez, kihozta a hibás példányt, majd mehetett vissza az újért. Legalább egy kis mosolyt hozott a nehéz napra, amikor az otthoni cimem kitöltésekor megkérdezte, hogy Budapest egy ország-e. Válaszoltam is neki rendesen, hogy hogyne hölgyem, pontosan mint Los Angeles ország.. Helyi idő szerint este 11 után (azaz otthon már reggel 7) hajtottam nyugovóra a fejem.

Másnap összeraktam a bicajt és el is indultam egy laza, 3 órás edzésre. Pénteken egy nagyon könnyed, aktiv pihenésnek megfelelő edzést végeztem, ami szuper jól esett, forgott a lábam, 100 körüli átlagpulzusom lett, ami nálam igazán ritka.

Szombaton részt vettem a „Food Park” ride-on, ami egy rendszeres közös edzés, olyasmi, mint otthon a Flórián tér, csak több komoly emberrel, jelen esetben akikkel harcoltam, mint cat2 versenyzők voltak. Helyenként voltak nehézségeim, de az emelkedőkön kiosztottam őket. Ez az edzés végül majdnem 3 óra lett és majdnem végig versenytempóban telt, tehát nem éppen a legideálisabb „átmozgató” edzés a vasárnapi verseny előtt, de próbáltam sokat lógni és csak bizonyos helyzetekben rövid, de igen kemény erőfeszitéseket tenni.

Szombat délután elmentünk Murrieta-ba Choosak barátommal, hogy benevezzünk másnapra, mivel az előnevezést elmulasztottuk, szerettük volna biztositani a helyünket. Az egyik versenybiroval letárgyaltam a licenchelyzetemet, miszerint váltottam ki CBR licencet, azonban még nem készült el, de van igazolásom róla. Úgy tájékoztattak, hogy nyugodtan jöhetek vasárnap versenyezni.

A Tour de Murietta alapjában véve többnapos verseny, de a egyes szakaszokon külön is lehet indulni. A GP dijazása természetesen magasabb, ezért elég szép számmal vonultak fel pro csapatok – az egykori murietta-i lakos, Floyd Landis és az OUCH team természetesen nagy hirveréssel, mint nagy húzőeró jelent meg a médiában. Jelen volt továbba a Fly V Australia-Virgin – versenyzőjük, David Kemp nyerte a szombati kritériumszakaszt – az igazán látványos „piperkőc” csapat, akik nekem nagyon tetszenek, a Rock Racing – bár Tyler Hamilton, Sevilla, Mancebo nem volt velük, azért Rahsaan Bahati, a 2008. US Pro kritérium bajnok eljött és mellesleg 3. helyen végzett a GC-ben (a fotón tőlem balra látható fekete kerékpáros) –, a BMC racing csapata, akik közül került ki az összetett győztes, Chad Beyer, a Jelly Belly, Socalcycling.com, Kelly strategies, stb.

A déli rajthoz jó kényelmesen, már 10 órakor megérkeztünk, ám hamar kiderült, hogy ez a 2 óra nem is olyan sok, ugyanis regisztrációkor a versenybiró „hölgy” (pontositok: egy kövér vénasszony) odahivott és közölte velem, hogy nagyon sajnálja, de tegnap nem adott nekem pontos információt, és mivel ez egy USA cycling verseny, az én licencem azonban egy másik szervezet, a CBR (California Bicycle Racing) által lett kiadva, a két szervezet tavaly óta nem fogadja el egymás licenceit a versenyein. Ő megnézte otthon a szabálykönyvet, és nagyon sajnálja hogy kétszer utaztam feleslegesen, de ez a helyzet. Ekkor természetesen teljesen lesújtva leültem a legközelebbi székre, majd kb. 1 perc múlva odajöttek a ketten a regisztrációtól és szóltak, hogy ne menjek túl messzire, hátha sikerül valamit kitalálni. Ebből egy másfél órás hercehurca kerekedett, ami többek között olyan tevékenységeket tartalmazott, mint: rohangálás a USA cycling által kirendelt versenybiró között, siránkozás, nyavajgás, a fejemen lévő sebekkel való visszaélés ill. azok a elszánt versenyzésem érdekében való felhasználása. A dolog odáig fajult, hogy az egyik biró bejött velem egy szimpatikus segitőkész fiatalember 35 lábas motorhome-jába, ahol egy laptopon olyan interneten fellelhető hiteles információt kellett mutatnom, ami igazolja, hogy én rendelkezem otthon licenccel... Természetesen csak rögtönözni tudtam, megnyitottuk a Fradi siteot, ahol a versenyzők neve mellett az UCI kódok szerepelnek, illetve egyéb linkeket, ahol UCI-kód volt látható a nevem mellett.

A sok szerencsétlenkedés után gyorsan átöltöztem és maradt fél órám egy kis bemelegitésre, majd délben elindult a 100 fős mezőny. 17 kört kellett megtenni, a - ha jól emlékszem 3-4 mérföldes pályán, az átlagos köridő 8 perc volt. A pálya egyszerü tanyasi utakbol állt, a raj-cél egyenes után kb. 1 km-nél jobbra fordultunk, ahol volt némi emelkedő - természetesen a támadások itt történtek, mert az emelkedő után forduláskor hátszeles résznél mindenki hasonló tempóban haladt, itt nem lehetett közeliteni a 8 szökevényre, akik a második körben a dombon léptek el egy BMC versenyző kezdeményezéséből. Jómagam semmi mást nem csináltam, csak „ráhangoló” versenyként mentem végig, a mezőnyben utazva, nagyon óvatosan, nehogy bukásba kerüljek és kinyiljon a frissen összevarrt fejem – nagyon jól éreztem magam, összeszedett voltam és stresszmentes, annak ellenére, hogy pár kör után hatalmas ugrabugra volt a mezőnyben, a kanyarok utáni kigyorsitások, amelyeket nem igazán kedvelek, okoztak némi nehézséget, de összességében nem volt nagyon megterhelő – pszichikailag viszont annál inkább: 3 hatalmas bukásnak voltam a szemtanúja, mindhárom esetben előttem történt, szerencsére mindegyiket sikerült kikerülni, a harmadik az utolsó körben történt a szembeszeles résznél.

A mezőnyben nem volt semmiféle olyan összhang, ami segitette volna a szökevények megfogását, így ők hazaértek. Jonathan Cantwell a a Fly V Australia-Virgin Blue versenyzője nyerte a második szakaszt, Landis „haverom” pedig 4. lett. A GC első helyére Chad Beyer (BMC racing team) került.

A hangulat remek volt, arcoskodás semmi, Floyd Landis pedig remek példája annak, hogy egy igazán komoly sportoló szerényen és barátságosan viselkedik akkor is, ha a rajt előtt egy hozzám hasonló jött-ment zavarja. Nagyon szimpatikus volt és kedves, pedig mindannyian tudjuk, milyen palmarés van a zsebében: nyert Párizs-Nizzát, ő nyerte az első Tour of Californiát, a 2006-os produkciója a Touron pedig 11:1-es tesztoszteron-epitesztoszteron ratio-val is maradandóan kiemelkedő teljesitmény volt.

A Rock Racing azonnal hellyel kinált, bejöttek a fotóra pózolni és ahogy a fotón is látszik, nagyon laza arcok voltak.