Sajnos szombato
n az utolsó versenyemről nagy csalódással kellett hazatérnem. 340 km út oda-vissza, a Los Angelest körülvevő hatalmas hegyeket komplett meg kellett kerülni, hogy a túloldalára, a picsányi kis Pearlblossomba eljussak. Tökéletes, gyönyörü idő volt, kb. 30 fok, az odautat mindössze 1,5 óra alatt letudtam, hiszen Kaliforniában szinte minden út autópálya..
Ez a verseny, a Devil's Punchbowl nevezetü volt az egyetlen tisztességes országúti verseny az idő alatt, amíg itt voltam. Nagyon szerettem volna top 5-ben végezni, sőt őszintén megvallva a győzelemben erősen reménykedtem – azonban bekövetkezett az, amikor véget ér a tudomány – ezt alaposan elcsesztem (igen, most lehet hümmögni, hogy na ugye, ugye). Szerdán volt az utolsó kemény edzésem, ami azonban igen kemény volt (azt hiszem már irtam róla), talán túl kemény is, a verseny szempontjából. Két nap alatt azonban még a pénteki átmozgatással együtt is ki kellett volna pihennem – és ki is pihentem – legalábbis kardiovaszkulárisan. A problémát azonban egy olyan tényező okozta, ami számomra ilyen formában eddig ismeretlen volt: a kövé nehezedett lábak. Volt már olyan, hogy be volt állva a lábam, jónéhán
yszor, azonban ezúttal már pénteken éreztem, hogy rosszul ment a két rövid tesztinterval, hiába volt a pulzus, légzés rendben, a lábam csak nyelte el az energiát, mintha ott ülne benne az összes vér, nagyon nehéz elmagyarázni, de ezt hivják „heavy legs”-nek, „blood pooling”-nak és a ilyenkor a vér visszaáramlása nehézkes a lábakból. Az okát nem tudom, bár utánaolvastam egy kicsit, mert egészen ledöbbentett, hogy mennyire levesz a teljesitményből egy ilyen állapot, csak tippjeim vannak, hogy esetleg a szerdai edzés után nem lazitottam, nyújtottam, rázatógépeztem eleget, vagy csütörtökön kellett volna 45 perc lazát menni, hogy az enyhén felgyorsult vérkeringés kimossa a lábamból a szerdai edzés káros melléktermékeit – vagy esetleg a 6 db fánk és egyéb szarok, amiket ettem?
Ez a verseny nekem nagyon feküdt (volna). Tökéletes pálya, 3 kör, 80 km, dombra fel, lejtőzés, aztán megint fel. A bemelegitéskor már éreztem, hogy nem az igazi a láb, viszont annyira jól éreztem magam a test egyéb részeit tekintve, hogy nem gondoltam különösebb problémára.
Az első körben azonban megtapasztaltam, hogy milyen az, amikor szenvedek, közben „nevetséges” wattokon megyünk, amiknél edzésen bármikor többet produkálok, mégis rettentő megterhelő és kellemetlen volt már a frissitőzónánál, ami az emelkedő első felének a végén volt, utána egy jobb kanyar, és egy kb. 1 km-es domb, utána pedig pihi. Nehezemre esett az elejével felérni a tetőre. Lejtmenetben ráztam a lábamat, próbáltam lazitani, ahogy tudtam, úgy éreztem, hogy ennél már csak jobb lehet, tekintve hogy mindig lassan melegszem be. A második körben azonban a frissitőzónánál már elnyúlt az arcom, akkor már kb. 15-en voltak előttem, láttam az elejét ráfordulni a dombra, gondoltam hogy még meglesznek. A tetőre érve 3 gyerekkel együtt megpróbáltunk felzárkózni lefelé, de egy métert sem tudtak vezetni, és mivel a lejtő végén jobb kanyar után egy szeles rész következett, tudtam, hogy ha itt nem nyomjuk meg, esélyünk nem lesz.
Sikerült kb. 300 méterre megközeliteni azt a kb. 10 fős grupettót, akik előtt még pár ember szerintem már szólóban ellépett, ám soha nem értünk fel rájuk, a harmadik körben ugyanis már abszolút egyedül maradtam az üldözésben, ennek során kb. 4 ember fogtam még be, elkeseredetten értem be a 15. helyen, 4 perc hátránnyal. A file-t otthon letöltve teljesen ledöbbentem, hogy megközelitőleg olyan watt átlagot mentem a 2 órás versenyen, mint szerdán 4 óra alatt egyedül, amikor nem hajt a tatár. Csak magamat hibáztathatom, ezt elszúrtam, beáldoztam ezt a hetet is kemény edzésre, hogy ne essen vissza terhelés, tekintve hogy jön a hazaút és az a hét el fog menni a helyrerázódásra, átállásra, majd akkor úgyis pihenek. Megint tanultam valamit, mennyire fontos a formaidőzités, és hogy még mindig nem tudom rendesen eltalálni. A „tét nélküli” versenyek, amikre csak úgy elmegyek, odarakom magam ahogy birom, mindig jobban sikerülnek. Az elmúlt két szezonom végig erről szólt: egész héten fingattam magam a kemény edzésekkel, utána fáradtan végigszenvedtem a versenyeket, szuperkompenzálásra soha nem volt ideje a szervezetemnek – ezt idén már nem így fogom csinálni és eddig november óta nagyon is jól sikerült, amióta a 2+3 napos blokkokat csinálom.
A forma=fitnesz+frissesség (kipihentség) – olvastam nemrégiben ezt a nagyon alapvető képletet, ha az egyik hiányzik, már borul az egész. A nagy körverseny harmadik hetében a versenyző rettenetes fitt, azonban semmiképp nem friss már, tehát akkor már nincs formában – azonban a többi versenytársával is ugyan ez a helyzet (leszámitva azokat, akik komolyabban belevariálnak a fiziológiájukba..)
- folyt. köv -
