Hónapok óta nem írtam megint semmit, nem azért, mert nem történt említésre méltó, hanem azért, mert túl sok minden történt - újabb 5 hónap, aminek élményeiből életem végéig táplálkozni fogok. Ezek a sorokat nagyon fáradtan ugyan, de megkönnyebbülve, boldogan írom erről a felettébb unalmas Iberia-féle Santiago De Chile – Madrid 10.000 km-res röppentyűről
, amelyet egy minden szórakoztatóelektronikát nélkülöző Airbus fedélzetén töltök, mellettem egy folyamatosan izgő-mozgó és az én „területemre” a könyökét jogtalanul sokszor átrakó szakállas, colos fkalap ál-értelmiségivel, aki zenész-cipőt és Levi's farmert visel.
Az újabb 5 hónapos dél-amerikai ciklusomat ezúttal is egy brazilíai versennyel fejeztem be, a Giro do Interior de Sao Paulo nevű UCI 2.2-es 5 napossal – azonban pontosabban, számomra csak 1 napos volt..A versenyre utazást megelőző hetekben alaposan széthullot
tak az edzéseim és a a mindennapos rutinom és éreztem, hogy romlik a forma és feszesek, üresek a lábaim (ennek az okát még mindig nem tudom, de vannak feltételezéseim). Éreztem, hogy versenyritmusnál ugyan ott vagyok a csoportban, de szenvedek, újra az a rugdalózós ér
zés, mint az elmúlt években, amikor túl keményen edzettem és a versenyeken csak rángatózás maradt. A jelenlegi esetben azonban kénytelen voltam figyelembevenni olyan tényezőket, amik a kerékpársporton kívül esnek, pl. búcsú és az utolsó napok kellemes eltöltése olyan számomra kedves embererkkel, aki(ke)t egy jó darabig nem fogok most látni. Az éjszakába nyúló programoktól függetlenül azért részt vettem minden héten 2x a szokásos csoportos edzésen, illetve ezeket a keddi, szerdai napokat „doble turno”-ban végeztem, mint azelőtt, tehát 2 edzés, közte egy kis kajaszünettel. Kedden már rutinná vált, hogy a cubano-val iszonyat lassan mentünk egy Ullum-Zonda kört, kényelmesen megáltunk félúton a fantasztikus mézédes szőlőből kb. 1 kilót elfogyasztani az út mentén, szinesítve egy kis fügével.
Elindultam tehát március 11-én Buenos Aires felé, fájdalmas búcsút véve barátaimtól és szeretteimtől, mert ismét sikerült remek emberekkel találkoznom a különleges sivatagi San Juan-ban.
A buszon együtt utaztunk Alan-nal, akivel már tavaly is együtt mentünk a brazil versenyekre, ám ezúttal ő is átjött Európába, a Start Cycling második euro-körútjára. Mivel Buenos Aires-ből repültünk tovább és lehetőség volt rá, hogy az egy éjszakát utazás előtt a híres kerékpáros-família, a Borrajo-k házában töltsem Alannal együtt. Volt szerencsém megtekinteni a különböző relikviákat a házban, többek között a bekeretezett Panaria-s mezt a 2004-es Giro d'Italia-ról, amikor Alejandro a legjobb fiatal összetettet nyerte.
Megspóroltam hát egy felesleges hercehurcát a La Plata-ra való átutazással, a egyben egy remek gyerek-születésnapon is résztvettünk, ahol kétarcra tóltam mindenféle szendvicseket.
Hétfő reggel összegyűlt a társulat, ezúttal furcsa módon 3 db 4 fős csapatot delegálhatott a Mauricio, néhány számomra ismeretlen figurával, illetve régi ismerősökkel vegyesen.
Becsengettem a már megszokottá vált 300 pesot, hogy elhagyhassam Argentínát – ezúttal 1 napon múlott, hogy túlléptem a 90 napot, mivel paraguayból dec. 13-án jöttem át legutóbb a határon.
Elrepültünk Sao Paulo-ba, ahonnan igazán kényelmesen pár óra várakozás után jó későn este érkeztünk meg 4 óra minibuszban savanyodás után Barra Bonita-ba, a verseny helyszínére. A másik minibuszban a kis-Garmin versenyzői utaztak (Chipotle development team) és a fenomenálisan gagyi pótkocsi, ami tele lett pakolva bicajokkal, le is defektelt félúton, végig kellett néznünk, ahogy megjavítják, hiába mondtuk, hogy hagyjuk itt őket a francba :)
Elérkezett a nap, amikor már csak haza kellett volna utazni, nyugodtan, vidáman, az elmúlt 5 hónap legszebb élményein csámcsogva, bambulni kifele a repülő ablakán, zenét hallgatva..
Elváltunk a többiektől, akik visszarepültek Buenos Aires-be, maradt az euro-különítmény. Telefonon intéztünk egy hotelt a reptérhez közeli Guarulhos nevű településen (amit a helyiek „Gotham city” névvel illetnek), megtaláltuk a shuttle buszt, ami odavisz minket díjmentesen. Felpakoltuk a cuccokat, én nem csak a saját csomagommal foglalkoztam, hanem ami éppen kézhez akadt, volt poggyász bőven, de nekem már nem volt kerékpárom, hiszen a verseny utolsó napján brazil gazdára talált szerencsére. 20 perces út után érkeztünk meg a Monaco hotelbe, ahogy leszálltunk a buszról, feltűnt, hogy a legfontosabb poggyászom, a laptoptáskám nincs meg. Abban a pillanatban beugrott, hogy nem is emlékszem rá, hogy felpakoltam volna, de hátha megtette valaki más..azonnal átnéztük a csomagokat, a táska sehol..azt hittem megáll a szívem, azonnal le kellett feküdnöm a hotel lobbyban egy kanapéra pár másodpercig..természetesen átfutott az agyamon azonnal, hogy mi minden volt ott – konkrétan az életművem, amikről nem volt biztonsági másolat az elmúlt kb. 1.5 évben...2 db laptop (mivel a régi gépem is velem volt, rajta biztonsági másolatokkal) 2 db külső HD szintén archivumokkal, a Suunto t6 órám, mp3 lejátszó, stb stb..mégsem az anyagi káron gondolkoztam, hanem azon, hogy a fotóim, az összes Adept zene forrásfileokkal, hangmintákkal, az elmúlt kb. 2 év termése, a legjobb máig félkész darabjaim..az edzésnaplóim az elmúlt 1.5 évből és még nagyon sok minden más, ami tulajdo
nképpen az életem – ja és az útlevelem.. az aprócska dokumentum, ami nélkül maximum Marad-ra tudok utazni.
Kegyetlen percek, órák és napok következtek. Az első 20 perc a buszon, amikor könyörögtem az Istenhez, hogy bárcsak egyből megtalálnám a cuccaimat ott a buszmegállóban. Megérkeztem a reptérre, első utam az elveszett poggyászokhoz vezetett, eredmény nu
lla. Innen a reptéri rendőrségre mentem, teljesen kivoltam, miközben felvették a jegyzőkönyvet. A térfigyelő-kamerákban biztam, megmutattam a monitoron, hol történt az eset, pontos időt, minden részletet.
Elkészült a jegyzőkönyv, ekkor fogtam fel, hogy innentől azt se tudom, hogyan tovább. Ott álltam, mint egy rakás szar, összezuhanva, megkérdeztem, hogy akkor most nem utazhatok? Természetesen „útlevél nélkül nem” volt a válasz. Segítettek még abban, hogy megkeresték a Magyar Konzulátus elérhetőségét, meg is próbálták nekem felhívni – nem csak azért volt sikertelen, mert vasárnap volt, hanem azért is, mert másnap 1 teljes napi próbálkozás után derült ki, hogy 2009 óta nincs Sao Pa
ulo-ban konzulátus. Átirányítottak a reptéren posztoló idegeneknek részére felállított segélynyújtó helyre, ahol nem volt senki. Darabokra hullottan visszabotorkáltam a hotelbe, ahol ledöglöttem a földre, mivel heten voltunk a 3 db kétágyas szobára.
Pár óra lázálom-szerű állapot következett, ami mindig hasonlóan zajlik le, amikor valami rossz történik. Azt álmodom, hogy az egész csak rémálom volt és minden megkerült, minden rendbe jött. Felébredek, azt sem tudom, hol vagyok, majd rájövök, hogy egyelőre ugyanabban a pöcegödörben, ahol voltam, még semmi sem változott. Este 11-kor, amikor éppen visszaludtam (nagymértékű fáradtság volt úrrá rajtam, mert előző éjszaka Barra Bonitától egy remek mulatság keretében búcsúztunk, így kettő óra alvásra volt csak lehetőség) jött egy telefonhívás, amitől természetesen megcsörrenéskor már jó hírt reméltem. A helyi Önkormányzatról hívtak, megkérdezték, hogy hol leszek, mit fogok csinálni, stb. hol tudnak utólérni, a beszélgetés végén megkérdeztem, „miért, van remény?” és azt mondták, „igen, van remény..” - a reményről pedig tudjuk, hogy az hal meg utoljára.
Hajnali 3-kor elhagyták a hotelt a többiek, hogy azzal a járattal, amivel én is mentem volna, elrepüljenek Madridba. Innentől kezdődött az egyszemélyen kálváriám egy közel 20 milliós betondzsungelben, ami ráadásul a világ egyik legdrágább városa is egyben.
Az első napon annyira szét voltam esve, hogy esélytelen lett volna időben kicsekkolni a hotelből és valami olcsóbbat találni – tekintve hogy egy Convention Centreben voltunk, a rettentő mértékű kár tükrében még kevésbé szerettem volna napi 65-80 dollárt költeni szállásra, amíg az útlevelem megérkezik „a valahonnan” és ezek után még egy járatot is kell majd találnom Madridig. Maradtam tehát egyelőre a hotelben, ahol tudtak a történetemről, a menedzser szimpatikus volt, így kaptam meg a 65 dolláros diszkonttarifát..Az egész napom arra ment rá, hogy a telefonomról Facebookozva és emailezve probáltam kideríteni, hogy hol van a Magyar Konzulátus, ugyanis a helyi számok közül egyik sem működött. Estére sikerült felvennem a kapcsolatot a brazíliavárosi konzulátussal, akik egyben ügyeletként is működnek. 2 szálon jutottam el hozzájuk, az egyik egy email volt, amit saját magam küldtem, a másik pedig Végvári Tomi segítségével, aki kulturális attaché-ként remek diplomáciai kapcsolatokkal rendelkezik. Ahogy zombiként kóvályogtam a hotelben, a liftben összeismerkedtem egy szimpatikus argentín építőanyagkereskedővel, akivel elmentünk enni valamit, nagyon rendes volt, nem hagyta, hogy fizessek és a helyzetre való tekintettel elfogadtam a meghívást.
Másnap délelőtt összekészítettem a kért dokumentumokat, amik az ideiglenes útlevél igényléséhez szükségesek. Fotózkodtam az igazolványképhez, kiprinteltem és kitöltöttem az űrlapokat, az egy büdös kis printelést is úgy kellett kisírnom, mert a recepción közölték, hogy persze, vegyek 10 realért 1 óra internetet és onnan küldhetem a printelnivalót. Felmentem hát az első emeletre és nyavajogtam ismét a szimpatikus managernek, aki persze segített, majd megigérte, hogy a hotel intézi a levelem feladását az általam kért Sedex 10 nevű igen drága, de 10 óra alatt teljesülő szolgátatással. Később tudtam csak meg, hogy amit itt spóroltam, máshol elbuktam, mivel kényelmesen másnap küldték csak ki a levelet, ez egy nap pluszt jelentett tehát és ki tudja, hány egyéb napot, ami miatt nem tudtam hamarabb elrepülni...ma már tudom, hogy a sors úgy rendelte, szombatig minimum maradnom kellett.
Bementem gotham city gagyi központjába, vettem telefonkártyát és felhívtam egy ottani magyart, akinek a számát a konzulátusról kaptam meg, érdemben azonban nem volt sokra jó. Délutánra váltam egy helyi illetőségű hölgyet, Andreia-t, akivel szegről-végről kapcsolódtam össze, mint virtuális ismerős. Neki köszönhetem az új szállásomat és a kalauzolást a betondzsungelben, illetve a világ egyik legfinomabb (és legdrágább) pizzájának megismerését és sok-sok segítséget ezekben a nehéz napokban, úgyhogy: „Andreia, muito muito obrigado por tudo!”
Andreia bevitt Sao Pauloba, ahol találtunk egy olcsó hostelt, melynek a neve Okupe és csak ajánlani tudom, ha valakinek korlátozottak az anyagi lehetőségei a világ egyik legdrágább városában. A napi 35 reálos tarifa az előző hotel 110 reáljához képest igen nagy különbség, de hogy magyarra fordítsam, napi kb. 4000 forintért lehet aludni egy 8 ágyas szobában, emelteságyon, ami ugyan igen jó helyen található a városban és a reggeli is elfogadható, a személyzet pedig szuper szimpatikus, a magyar származású Király vezetéknévvel működő szobaasszonnyal együtt, akinek budapesti fotókat kellett mutogatnom és utána folyamatosan azt hajtogatta, hogy muito bonito, muito bonito és kérdezgette, hogyan szerezhetne magyar állampolgárságot, ha a szülei magyarok voltak..
Csütörtök este, ahogy üveges szemekkel ültem a közös kompjúter előtt az étkezőben, két kedves brazil lány, akik szerették volna megtudni, hogy honnan jöttem, mert már az egyik megkérdezte, de nem értette, elhivtak az aznapi mulatságra, amin a hostel személyzete és a vendégek nagyrésze is részt vett. Először vissza kellett utasítanom a meghívást, őszintén közöltem, hogy sajnos ezt most anyagilag nem engedhetem meg magamnak, ismerték a történetemet, majd hozzátették, hogy "ingyen van" mert a hostel vendégei ingyen belépőket kapnak..rendben, akkor menjünk. Jobb lesz, mint itt keseregni a gép előtt.
Elindultunk hát közösen Vila Magdalena felé, ami egy bárokkal telített mulatónegyed. Jelen voltak szobatársaim, a büdös angol párocska, akiket 3 nap alatt egyszer sem láttam fürdeni, viszont a ventillátort kurvára szerették bekapcsolni, ami rohadt hangos volt és felém fújta az áporodott szagukat, ezért mikor bealudtak én mindig kikapcsoltam. Ott volt Roxanne, a colorado-i lótanárnő, kicsit már kiöregedett ugyan a hostelek világából kb. 40 éves lehetett ránézésre, bár sosem lehet tudni, lehet, hogy velem egyidős volt és elmesélte, hogy épp elvesztette a lóinstruáló praxisát, ami minden bizonnyal remekül mehetett, ha Brazíliában, Victoria városban kereste a megélhetést. Klumpát és szép ámerikai Levi's farmert viselt.
Ott volt a két másik jenki csaj, az oregoni és chicagoi, akik igen lazák, hogy ketten leléptek 5 hónapra délamerikázni egy kicsit, de hát ma már azt kell, hogy mondjam, "szegények, hát amerikaik.." - egyszerűen már az is idegesít, ahogy beszélnek. Rossz lehet jenkinek lenni Dél-Amerikában, mivel sehol nem szeretik őket..Eljött a rendes kis recepciós csaj is, akinek szabadnapja volt, illetve volt még egy kövér brazil lány is, aki borúsra piálta magát és egy későbbi órában épp tőlem kérdezgette, hogy "tényleg csúnya vagyok?", "áh, dehogy", mondtam neki..
Ha jól emlékszem, Tango volt a bár neve, ahol némi várakozás után a várva várt Tigre Dente de Sabre nevű valódi paulista társulat lépett fel, akik nagy meglepetésre kellemes és érdekes zenei élményt okoztak számomra, némi mosollyal, amit a zenekar frontembere csalt bágyadt pofámra, ahogy teniszező fejpánt volt a patkófrizurájára kersztberakva és dobos létére néha fellállt és nekipattant háttal a falnak, miközben verte a tamtamot. Egy furcsa kemikáltesós-unkle-os elektro-rockot hallhattunk tőlük, 2 gitár és 1 dob, valamint egy kompjúter alkották a zenekart. Myspace oldaluk itt található.
A koncert vége felé olyan fáradt lettem, majd leszakadtak a lábaim az álldigálástól, pláne mert egész nap dzsaltam. Egy óvatlan pillanatban rámszállt a lótanárnő és elkezdte az arcomba mondani közelről és idegesítően a szuperpozitív amerikai attitűdjét, hogy ő látja, hogy nagyon szomorú vagyok, de ebből a helyzetből kijöhetek áldozatként vagy győztesként, és csak rajtam múlik, "let it go", mondja, felejtsem el és legyek győztes, de azonnal..Feszült lettem, mert lényegében volt némi igaza, de akkor sem azonnal és akkor, egy ekkora veszteséget soha nem emésztettem volna meg, aki tudja, hogy mi volt a kompjúteren, megérti, aki nem, annak elmondom, hogy olyan volt, mintha pár testrészemet leamputálták volna. Nem bírtam elfogadni, hogy a legjobb Adept művek, amik már majdnem készen ott voltak a gépemen, soha nem láthatnak napvilágot és soha senki nem fogja megtudni, miken dolgoztam. Azt sem bírtam elfogadni, hogy bizonyos fotókat, amik életre szóló emlékek, soha sem láthatok újra, max a fejemben maradnak meg. Közöltem hát, hogy most le kell ülnöm, mert fájnak a lábaim és leléptem onnan, mert már nagyon közel beszélt az arcomhoz és talán még fogszaga is volt.
folyt. köv.
