...avagy ami a Merida-HCT holnapról kimaradtRossz hangulatban, rettenetes időben (egész májusban szakadt az eső) gyülekeztünk a Milinél, hogy elinduljunk a 2010-es Kassa-Tátra-Kassára, ami már így utólag is elmondható, amint a kiírásból is láthattuk, az utóbbi évek legdurvább KTK-ja volt. Az amúgy is nehéz szakaszokat azonban idén a borzasztó időjárás tette még kegyetlenebbé, illetve számomra egy plusz teher volt a nagypofájú csapattársaim gerinctelen viselkedése, akik mellesleg vagy az első szakaszon feladták, vagy a többi szakasz valamelyikén, miután naponta tőlönk, a leszakadó csoportoktól is 20 perceket meg fél órákat kaptak.
Ez volt életem 3. "rocsnyíkja", a 3-ból kettőt befejeztem, jóllehet a tavalyit leghátul, az elsőt viszont 2 hónap edzés után 15 km-rel a cél előtt kellett feladnom a harmadik szakaszon, mert akkor is esett az eső és akkor is sikerült elesnem a 19-es szingóval egy saras kanyarban, amikor akkori csapattársaimmal a Gepidából Ferikével és a Horváth Zolival lökettük a zárókocsi előtt.
Évek óta hallgatom "nagytudású profi" csapattársaimtól, hogy egy versenyen a "végigmenés" semmit nem ér. Én vagyok a hülye amatőr akkor, amikor büszke vagyok arra, hogy 2 hónap edzés után 2007-ben kishíjján végigmentem, egy többnapos profi versenyen, sőt, a harmadik napon a szemem láttára szakadtak le azon a bizonyos emelkedőn egyes "nagymenők".
A legszomorúbb, hogy az egyik ilyen hatalmas "profi", akiről nem is olyan régen még azt hittem, hogy a barátom, - azon kevesek közé tartozik, akivel sokat edzettem együtt (mielőtt végleg elege lett belőle, hogy nem bírja a kemény edzést) és pontosan tudja, hogyan edzem, mennyi munkát fektettem abba, hogy erre a "szaros" szintre eljutottam - szintén elkezdett nagyon sunyin aljas módon áskálódni, beállt a többi okos közé, akik azóta rajtam vannak, amióta hazajöttem, mivel lumpenproletár-módra fáj nekik, hogy az unalmas szürke életük lepergése alatt velem mik történtek, hogy olyan sportolóktól kapok tiszteletet, akiknek a lábukat nem csókolgathatják, hogy olyan versenyeken volt lehetőségem egyáltalán részt venni, ahol ők soha nem fognak. "Igazságtalan" - mondta az egyik, "hogy a Pepe napsütésben edz, miközben mi itt szopunk a télben" - neki igazságtalan az, hogy kimentem az ismeretlenbe, egy embert sem ismerve és mindent amit összehoztam, csak egyedül csináltam, senkitől nem kaptam ajándékba semmit. A gerinctelenség túl nagy méreteket ölt és sajnos mivel olyan környezetből jöttem haza, ahol sokkal jobbak az emberek, nem irigyek, nem aljasok, a kontraszt most hatalmas, azonban remélem senki nem viselkedhet így büntetlenül és az élettől megkapják a kijáró pofonokat. Térjünk vissza a versenyre.
I. szakasz: Kassról Ótátrafüredre (Smokovec) ment, eredetileg Magyarországra is átjöttünk volna, de ez a már akkor is fennálló árvízhelyzet miatt törölve lett. Az időjárás olyan volt, hogy termóruházatban+esőruházatban egyszerre kellett menni, tehát a lehető legrosszabb, amikor mindent magadra kell venni és az mind átázik majd, cipelheted a kilós vizzel teleszívott cuccokat magadon, ami fent a hegyen a hidegben majd ráfagy a mellkasodra. Én pl. baromi bolhapiacosan néztem ki, Start cycling short, alatta a rettenetes Gepida kék hosszúnadrág, rajta króm Nike kamásli, felül Merida dzseki, rajta Incycle mellény..viszont a mellény impregnált volt, szemben a meridással, ami simán átázik és vitorlaméretű - igazi epikus szakasz.
A szakasz igy megkurtítva is 190 km volt, 5:40 volt az időm, valószínüleg a hideg miatt igen alacsony átlagpulzus, mindössze 145 és csak 188 max. A rettenetes idő ellenére remekül éreztem magam, új táplálkozási stratégiám után talán először volt olyan, hogy egy ilyen epikus hosszú, nehéz szakasz alatt sem fogyott el a glükóz az izmaimból annyira, hogy nagyon leessen a teljesítmény a végén. Nem nagy titok: szilárd kaját nem eszem 3 óra után. A mezőnyről - máig érthethetetlen (a többi szakasz ill. másokhoz mért erőnlétem alapján) módon - Stratena előtt azon a nehéz hegyen, amiről tudtam, hogy jön, mert a 2006-os bringatúráról ismertem - leszakadtam - ekkor a csapatból már csak a Szoba és a Müllner voltak ott. A tetőre felérve iszonyatosan elkezdtem azonban menni, sorra értem utól az embereket, hagytam is ott őket, végül 2 cseh gyerekkel álltunk össze, messze én vezettem a legtöbbet, és Poprád előtt nem sokkal értünk utól egy újabb kb. 10 fős sort, ahol már mindenki nagyon ki volt fingva, minimális vezetésre sem voltak képesek, én azonban szerettem volna haladni, semmit nem spóroltam, vezettem, kiforogtam, majd 2 ember után újra vezettem. Mikor megkezdtük a popradi emelkedőt, elhatároztam, hogy ezektől azért eljövök, úgyhogy pihentem egy kicsit aztán elgurultam tőlük, kisvártatva megláttam felfelé dülöngélni a Zolit, majd feljebb a Szobát, akit tisztes távolból követtem a befutóig, mondván magamban, szegény a szívzűrjével, hadd' örüljön, hogy ő ért be elsőnek a csapatból. Ezek után kaptam ősi barátomtól megint egy félresiklott megjegyzést, hogy "Pepe, minek nyomtad maxon itt a végén?"... Fent kb. 3 fok volt, tiszta vizesen gyorsan elindultunk a szállásra, ami ezúttal gyönyörű vadász-jellegű faház volt, és szerencsére itt 2 éjszakát töltöttünk.
Az első szakaszon feladta a legnagyobb pofájú, aki innentől már csak rontotta a levegőt a mezőnyben és nem hogy nem segített, csak bezavart, minden nap próbált csak annyit menni, hogy rólam ne szakadjon le, de végül szerencsére sikerült minden nap leszakadnia, úgyhogy jót röhögtem. Majd meglátjuk, most hirtelen pár hét alatt mennyire erősödött meg...
II. szakasz: Smokovec-Smokovec 3:40 130 km, avhr 152 max 195. A tavalyihoz hasonlóan Smokovecből indultunk és ide is jöttünk vissza, hasonló terepen, mint tavaly, csak nem mentünk át Lengyelországba. A legurulás után igen hamar bekezdtek a fiúk, volt egy olyan fennsík, ahol vicc nélkül 66-tal volt szélezés, olyan oldalszél volt, hogy egy kölök aki nem bírt a sorba beállni, majdnem felborult.
Sajnos a szakasz kulcs-hegyét leghátulról kezdtük meg a Szoba, Brückner, én egyaránt (a többieknek ekkor már nyomuk nem volt) így sikerült leszakadni a mezőnyről, azonban az emelkedő utolsó szakaszát meghúztam, ahogy bírtam, sőt lefele is vállaltam sokat, így összerázódtunk a Brücknerrel meg kb. III7 emberrel, később a Szoba is felért, ott volt az orrunk előtt az összetett 2. helyezett másodmagával egy rettentő szeles részen, aztán egyszer csak egy ufo-trükkel eltűnt.. Később felért ránk a Jordán is, az így összejött kis kb. 20 fős grupetto közös egyetértésben nagyon komótosan tette meg azt a hosszú egyenes lankát, ahol a szakasz lefelé elindult, így meg is kaptuk a kb. 20 percünket. Belőlem ez a szakasz szinte semmit nem vett ki, lett volna kedvem a végén még egyedül menni, de azért lehülyézés jár, ami talán jogos is.
III. szakasz: Smokovec-Kassa. Ez a szakasz úgy emlékeztem nem lesz nehéz, de mégis rettentő fárasztó volt, főleg az iszonyú lyukas utak miatt, ahol 50-nel idegörlő volt figyelni az 1 m2-en kialakult 4 hatalmas lyukat az aszfalton. Fordítva mentünk az első szakasz Poprád utáni meredek kis dombjára, a Szoba itt elhatározta, hogy ellép, és meg is csinálta. Fantasztikus, nagyon jól csinálta, mennyit számít, hogy fejben így ott van az ember. Az elmenéssel végig lökte, nem kellett vezetnie, a lyukakat is jobban látták, mint a mezőnyben, 5. lett. Még így, 8 hónap kihagyás után is produkált eredményt, na ez a nem semmi - természetesen a tiszteletet nem kapja meg továbbra sem a "nagymenőktől", hiszen nem ül olyan szépen a bicajon...
Mikor a koromsötét alagútban való elesés és sok lyukas szakasz után erős domb-megkezdés hatásaira már csak a Brückner és én maradtunk a mezőnyben, nem sokkal a vége előtt azért sikerült leszakadnunk, bár ezt nem gondoltam volna. Már nem is emlékszem, hogy volt, de annyi rémlik, hogy szar út után megnyúlt a sor, aztán jött egy kis kemény szerpentín, amit már hátulról kezdtünk. Innentől egy pár hülyegyerekből álló grupettóval begurultunk Kassára, idegileg kifáradva és a fogaink között homokkal, mert ma sem úsztuk meg eső nélkül.
IV. szakasz: Sokol - Sokol 126 km rádiózni szokol. Ez egy igazi embertpróbáló, kőkemény túlélő szakasz volt és ezt nem csak azért mondom, mert egyedül én érkeztem meg az elejével a csapatból, hanem mert az eddigieket is túlszárnyaló, borzasztó felhőszakadások és bukások tartkították ezt a hegyi körpályát, ahol ha jól emlékszem 6 kört tettünk meg.
Ez volt az a szakasz, ahol a legjobban éreztem magam, ugyanis a rajt du. volt végre, előtte délelőtt tudtam egy csodálatosat relaxálni, éreztem, hogy erős vagyok és magabiztosan indultam neki a szakasznak. Már az első körben durva tempó volt, aztán amikor olyan felhőszakadás kezdődött, hogy az előtted menő kereket is alig láttad, akkor már alaposan szétszakadt a mezőny, bár ha jól emlékszem, minden körben amikor hátranéztem egyesével-kettesével elgyötört arccal láttam felérni még a Dukla Trencsén néhány emberét is. Volt a pályán egy db. meredekebb domb, utána egy szeles fennsík, ami után a lefelé egy keskeny, nehéz lejtő volt, azonban mivel utána a falu következett, itt elől kellett lenni. Ezen a lejtőn volt egy veszélyes kanyar, vízátfolyással, ahol minden körben elestek. Nekem is itt sikerült ha jól emlékszem a 4. körben egy hatalmasat csúszni, mert legénykedtem, mivel egy páran megúsztunk, meghúztam neki, hogy a faluig visszaérjünk a mezőnyre - ennek eredménye képpen 50 felett néztem be a susnyásba, azonban megint sikerült szerencsésen esnem, mert egy oldalon csúsztam, fél perc pihegés után kimásztam az árokból, féltem, hogy itt véget ért a dal, felemeltem a bicajt, kettőt ráütöttem a fékváltókarra, és mentem tovább, előtte azonban végignéztem, ahogy a Jordán valamivel később egy másik gyerekkel ugyanígy lefekszik ebben a kanyarban - ő legalább megkérezdte, hogy "jól vagy?" - bár este hozzátette, hogy "mi hajt ilyenkor, a hetvenötödik helyért?" - nem hagyhatta ki ő sem, hogy ne semmizze le azt, hogy egy ekkora esés után, ilyen fos időben, visszaültem , felértem a mezőnyre, és az utolsó körben a hegyen a top 15-tel értem fel, a Sava-sokkal, stb és ha nem jön utána a falu, ahol már rossz helyen kanyarodtam és hátraszorultam, akkor igen jó helyen érkezek. Gratulációt csak a csapaton kívüli emberektől kaptam, többek között a kísérőinktől, akik végignézték az egészet, látták, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szakaszon 1 percet kapjak az elejétől - mert a befutónál a falu után meghúzták és bizony bekaptam az 1 percet "1 percet kapni 3 kilin, de durva", - mondta valaki, aki aznap 20 percet kapott...
A szakasz után remek kis tót mulatság volt Sokol falujában, jó kajával, és valódi tót-jenki countryzenével. Az evés közben azonban én teljesen máshol jártam és szomorúan azon gondolkoztam, mit keresek én ezek között a tirpákok között, majd eszembe jutott, amikor San Juan-ban a 6. szakaszon a bukásom után bekötöztek a velodromban a mentőautóban, majd kiszálltam, odajött a rádió, az interjú alatt kb. 30-an álltak körbe, és a végén megtapsoltak.. Megható volt.
V. szakasz: Kassa-Kassa 126 km 3:37 avhr (nem emlékszem de nagyon magas, 165 felett) max 200
Sajnos úgy tűnik a tegnapi esés bár nem fájt izomzatilag/csontilag, a nagyméretű sebekből adódóan bekavart a szervezetemnek. Ez a szakasz egy rettenetes szenvedés volt, az elején amikor a szintrajzon fel sem tűnő dombra felmentünk még Kassán, már rossz helyen voltam, és a verseny innentől csak kepesztés volt, mentem vagy fél órát 190 felett, utána összesen több, mint 2 órát küszöb alatt egy kicsivel, ezalatt nem ettem, nem ittam, mert csak hajtottam, hogy felérjek, de mivel szél volt, tisztes távolból üldöztem a mezőnyt. Soha nem sikerült felzárkózni, kifingtam, eléheztem, a hideg rázott, borzasztóan lettem, szenvedtem, mint egy kutya, iit már teljesen mindegy volt, csak érjek be valamikor. Kb. 20 kilvel a vége előtt végleg elbúcsúztam a karavántól, és egyedül bebaktattam, 12 perc hátránnyal, teljesen kikészülve. Kb. fél óra után tértem valamennyire magamhoz.
A verseny 745 km volt, kegyetlen terep és időjárás. A kb. 120 indulóból 87 fejezte be, a csapatunkból 8-ból összesen ketten mentünk végig, természetesen simán ignorálva van az én szaros 80. helyem az összetettben, de az a szomorú, hogy ezzel én lettem a legjobb a csapatból, gondoljatok bele, hogy akkor a többiek milyen szarok...:-)
Komolyra fordítva a szót, az összetettben tőlem 29 percre lévő nagyobbik Sagan gyerek sem mozgott sokkal frissebben, azzal a két rosszul időzített felesleges leszakadással, illetve megint csak a rossz helyezkedéssel könnyen összejön az a fél óra hátrány..Nem beszélve arról, hogy a versenyen kívül lévő a mezőnyben semmittevő csapattársaimtól annyit nem lehetett kérni, hogy hozzanak nekem egy innivalót az autóból, illetve azok után, hogy első nap leosztottak, hogy miért nem mosok biciklit (amiről azt hittem, egyértelű, hogy a kísérők csinálják, illetve az aki, feladta - legalábbis fejlettebb helyeken ez így működik) másnap lemostam egy olyan valaki bicaját, akire rossz volt ránézni, úgy ki volt fingva - én azonban hiába vártam, hogy a szakasz után, amikor mindenem kötözve volt és nehezen mozogtam, visszakapjam a szívességet..
Nehéz lesz ezt a pár hónapot kibírni ilyen társaságban, de muszáj versenyezni. Már abszolút nem motivál többet az itthon versenyzés. Inkább leszek nagyon sokadik pro conti csapatok között Dél-Amerikában, jó hangulatban, dolgozva a csapatért, megbecsülésért, minthogy itthon nagy senkik észosztását hallgassam, akik egymást szivatva esetleg előreverekedik magukat, majd szépen hazasétálnak a nyereménnyel és még a benzinköltségbe sem adnak egy fillért se.
Már alig várom, hogy jöjjenek az Argentínok!
Ez volt életem 3. "rocsnyíkja", a 3-ból kettőt befejeztem, jóllehet a tavalyit leghátul, az elsőt viszont 2 hónap edzés után 15 km-rel a cél előtt kellett feladnom a harmadik szakaszon, mert akkor is esett az eső és akkor is sikerült elesnem a 19-es szingóval egy saras kanyarban, amikor akkori csapattársaimmal a Gepidából Ferikével és a Horváth Zolival lökettük a zárókocsi előtt.
Évek óta hallgatom "nagytudású profi" csapattársaimtól, hogy egy versenyen a "végigmenés" semmit nem ér. Én vagyok a hülye amatőr akkor, amikor büszke vagyok arra, hogy 2 hónap edzés után 2007-ben kishíjján végigmentem, egy többnapos profi versenyen, sőt, a harmadik napon a szemem láttára szakadtak le azon a bizonyos emelkedőn egyes "nagymenők".
A legszomorúbb, hogy az egyik ilyen hatalmas "profi", akiről nem is olyan régen még azt hittem, hogy a barátom, - azon kevesek közé tartozik, akivel sokat edzettem együtt (mielőtt végleg elege lett belőle, hogy nem bírja a kemény edzést) és pontosan tudja, hogyan edzem, mennyi munkát fektettem abba, hogy erre a "szaros" szintre eljutottam - szintén elkezdett nagyon sunyin aljas módon áskálódni, beállt a többi okos közé, akik azóta rajtam vannak, amióta hazajöttem, mivel lumpenproletár-módra fáj nekik, hogy az unalmas szürke életük lepergése alatt velem mik történtek, hogy olyan sportolóktól kapok tiszteletet, akiknek a lábukat nem csókolgathatják, hogy olyan versenyeken volt lehetőségem egyáltalán részt venni, ahol ők soha nem fognak. "Igazságtalan" - mondta az egyik, "hogy a Pepe napsütésben edz, miközben mi itt szopunk a télben" - neki igazságtalan az, hogy kimentem az ismeretlenbe, egy embert sem ismerve és mindent amit összehoztam, csak egyedül csináltam, senkitől nem kaptam ajándékba semmit. A gerinctelenség túl nagy méreteket ölt és sajnos mivel olyan környezetből jöttem haza, ahol sokkal jobbak az emberek, nem irigyek, nem aljasok, a kontraszt most hatalmas, azonban remélem senki nem viselkedhet így büntetlenül és az élettől megkapják a kijáró pofonokat. Térjünk vissza a versenyre.
I. szakasz: Kassról Ótátrafüredre (Smokovec) ment, eredetileg Magyarországra is átjöttünk volna, de ez a már akkor is fennálló árvízhelyzet miatt törölve lett. Az időjárás olyan volt, hogy termóruházatban+esőruházatban egyszerre kellett menni, tehát a lehető legrosszabb, amikor mindent magadra kell venni és az mind átázik majd, cipelheted a kilós vizzel teleszívott cuccokat magadon, ami fent a hegyen a hidegben majd ráfagy a mellkasodra. Én pl. baromi bolhapiacosan néztem ki, Start cycling short, alatta a rettenetes Gepida kék hosszúnadrág, rajta króm Nike kamásli, felül Merida dzseki, rajta Incycle mellény..viszont a mellény impregnált volt, szemben a meridással, ami simán átázik és vitorlaméretű - igazi epikus szakasz.
A szakasz igy megkurtítva is 190 km volt, 5:40 volt az időm, valószínüleg a hideg miatt igen alacsony átlagpulzus, mindössze 145 és csak 188 max. A rettenetes idő ellenére remekül éreztem magam, új táplálkozási stratégiám után talán először volt olyan, hogy egy ilyen epikus hosszú, nehéz szakasz alatt sem fogyott el a glükóz az izmaimból annyira, hogy nagyon leessen a teljesítmény a végén. Nem nagy titok: szilárd kaját nem eszem 3 óra után. A mezőnyről - máig érthethetetlen (a többi szakasz ill. másokhoz mért erőnlétem alapján) módon - Stratena előtt azon a nehéz hegyen, amiről tudtam, hogy jön, mert a 2006-os bringatúráról ismertem - leszakadtam - ekkor a csapatból már csak a Szoba és a Müllner voltak ott. A tetőre felérve iszonyatosan elkezdtem azonban menni, sorra értem utól az embereket, hagytam is ott őket, végül 2 cseh gyerekkel álltunk össze, messze én vezettem a legtöbbet, és Poprád előtt nem sokkal értünk utól egy újabb kb. 10 fős sort, ahol már mindenki nagyon ki volt fingva, minimális vezetésre sem voltak képesek, én azonban szerettem volna haladni, semmit nem spóroltam, vezettem, kiforogtam, majd 2 ember után újra vezettem. Mikor megkezdtük a popradi emelkedőt, elhatároztam, hogy ezektől azért eljövök, úgyhogy pihentem egy kicsit aztán elgurultam tőlük, kisvártatva megláttam felfelé dülöngélni a Zolit, majd feljebb a Szobát, akit tisztes távolból követtem a befutóig, mondván magamban, szegény a szívzűrjével, hadd' örüljön, hogy ő ért be elsőnek a csapatból. Ezek után kaptam ősi barátomtól megint egy félresiklott megjegyzést, hogy "Pepe, minek nyomtad maxon itt a végén?"... Fent kb. 3 fok volt, tiszta vizesen gyorsan elindultunk a szállásra, ami ezúttal gyönyörű vadász-jellegű faház volt, és szerencsére itt 2 éjszakát töltöttünk.
Az első szakaszon feladta a legnagyobb pofájú, aki innentől már csak rontotta a levegőt a mezőnyben és nem hogy nem segített, csak bezavart, minden nap próbált csak annyit menni, hogy rólam ne szakadjon le, de végül szerencsére sikerült minden nap leszakadnia, úgyhogy jót röhögtem. Majd meglátjuk, most hirtelen pár hét alatt mennyire erősödött meg...
II. szakasz: Smokovec-Smokovec 3:40 130 km, avhr 152 max 195. A tavalyihoz hasonlóan Smokovecből indultunk és ide is jöttünk vissza, hasonló terepen, mint tavaly, csak nem mentünk át Lengyelországba. A legurulás után igen hamar bekezdtek a fiúk, volt egy olyan fennsík, ahol vicc nélkül 66-tal volt szélezés, olyan oldalszél volt, hogy egy kölök aki nem bírt a sorba beállni, majdnem felborult.
Sajnos a szakasz kulcs-hegyét leghátulról kezdtük meg a Szoba, Brückner, én egyaránt (a többieknek ekkor már nyomuk nem volt) így sikerült leszakadni a mezőnyről, azonban az emelkedő utolsó szakaszát meghúztam, ahogy bírtam, sőt lefele is vállaltam sokat, így összerázódtunk a Brücknerrel meg kb. III7 emberrel, később a Szoba is felért, ott volt az orrunk előtt az összetett 2. helyezett másodmagával egy rettentő szeles részen, aztán egyszer csak egy ufo-trükkel eltűnt.. Később felért ránk a Jordán is, az így összejött kis kb. 20 fős grupetto közös egyetértésben nagyon komótosan tette meg azt a hosszú egyenes lankát, ahol a szakasz lefelé elindult, így meg is kaptuk a kb. 20 percünket. Belőlem ez a szakasz szinte semmit nem vett ki, lett volna kedvem a végén még egyedül menni, de azért lehülyézés jár, ami talán jogos is.
III. szakasz: Smokovec-Kassa. Ez a szakasz úgy emlékeztem nem lesz nehéz, de mégis rettentő fárasztó volt, főleg az iszonyú lyukas utak miatt, ahol 50-nel idegörlő volt figyelni az 1 m2-en kialakult 4 hatalmas lyukat az aszfalton. Fordítva mentünk az első szakasz Poprád utáni meredek kis dombjára, a Szoba itt elhatározta, hogy ellép, és meg is csinálta. Fantasztikus, nagyon jól csinálta, mennyit számít, hogy fejben így ott van az ember. Az elmenéssel végig lökte, nem kellett vezetnie, a lyukakat is jobban látták, mint a mezőnyben, 5. lett. Még így, 8 hónap kihagyás után is produkált eredményt, na ez a nem semmi - természetesen a tiszteletet nem kapja meg továbbra sem a "nagymenőktől", hiszen nem ül olyan szépen a bicajon...
Mikor a koromsötét alagútban való elesés és sok lyukas szakasz után erős domb-megkezdés hatásaira már csak a Brückner és én maradtunk a mezőnyben, nem sokkal a vége előtt azért sikerült leszakadnunk, bár ezt nem gondoltam volna. Már nem is emlékszem, hogy volt, de annyi rémlik, hogy szar út után megnyúlt a sor, aztán jött egy kis kemény szerpentín, amit már hátulról kezdtünk. Innentől egy pár hülyegyerekből álló grupettóval begurultunk Kassára, idegileg kifáradva és a fogaink között homokkal, mert ma sem úsztuk meg eső nélkül.
IV. szakasz: Sokol - Sokol 126 km rádiózni szokol. Ez egy igazi embertpróbáló, kőkemény túlélő szakasz volt és ezt nem csak azért mondom, mert egyedül én érkeztem meg az elejével a csapatból, hanem mert az eddigieket is túlszárnyaló, borzasztó felhőszakadások és bukások tartkították ezt a hegyi körpályát, ahol ha jól emlékszem 6 kört tettünk meg.
Ez volt az a szakasz, ahol a legjobban éreztem magam, ugyanis a rajt du. volt végre, előtte délelőtt tudtam egy csodálatosat relaxálni, éreztem, hogy erős vagyok és magabiztosan indultam neki a szakasznak. Már az első körben durva tempó volt, aztán amikor olyan felhőszakadás kezdődött, hogy az előtted menő kereket is alig láttad, akkor már alaposan szétszakadt a mezőny, bár ha jól emlékszem, minden körben amikor hátranéztem egyesével-kettesével elgyötört arccal láttam felérni még a Dukla Trencsén néhány emberét is. Volt a pályán egy db. meredekebb domb, utána egy szeles fennsík, ami után a lefelé egy keskeny, nehéz lejtő volt, azonban mivel utána a falu következett, itt elől kellett lenni. Ezen a lejtőn volt egy veszélyes kanyar, vízátfolyással, ahol minden körben elestek. Nekem is itt sikerült ha jól emlékszem a 4. körben egy hatalmasat csúszni, mert legénykedtem, mivel egy páran megúsztunk, meghúztam neki, hogy a faluig visszaérjünk a mezőnyre - ennek eredménye képpen 50 felett néztem be a susnyásba, azonban megint sikerült szerencsésen esnem, mert egy oldalon csúsztam, fél perc pihegés után kimásztam az árokból, féltem, hogy itt véget ért a dal, felemeltem a bicajt, kettőt ráütöttem a fékváltókarra, és mentem tovább, előtte azonban végignéztem, ahogy a Jordán valamivel később egy másik gyerekkel ugyanígy lefekszik ebben a kanyarban - ő legalább megkérezdte, hogy "jól vagy?" - bár este hozzátette, hogy "mi hajt ilyenkor, a hetvenötödik helyért?" - nem hagyhatta ki ő sem, hogy ne semmizze le azt, hogy egy ekkora esés után, ilyen fos időben, visszaültem , felértem a mezőnyre, és az utolsó körben a hegyen a top 15-tel értem fel, a Sava-sokkal, stb és ha nem jön utána a falu, ahol már rossz helyen kanyarodtam és hátraszorultam, akkor igen jó helyen érkezek. Gratulációt csak a csapaton kívüli emberektől kaptam, többek között a kísérőinktől, akik végignézték az egészet, látták, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szakaszon 1 percet kapjak az elejétől - mert a befutónál a falu után meghúzták és bizony bekaptam az 1 percet "1 percet kapni 3 kilin, de durva", - mondta valaki, aki aznap 20 percet kapott...
A szakasz után remek kis tót mulatság volt Sokol falujában, jó kajával, és valódi tót-jenki countryzenével. Az evés közben azonban én teljesen máshol jártam és szomorúan azon gondolkoztam, mit keresek én ezek között a tirpákok között, majd eszembe jutott, amikor San Juan-ban a 6. szakaszon a bukásom után bekötöztek a velodromban a mentőautóban, majd kiszálltam, odajött a rádió, az interjú alatt kb. 30-an álltak körbe, és a végén megtapsoltak.. Megható volt.
V. szakasz: Kassa-Kassa 126 km 3:37 avhr (nem emlékszem de nagyon magas, 165 felett) max 200
Sajnos úgy tűnik a tegnapi esés bár nem fájt izomzatilag/csontilag, a nagyméretű sebekből adódóan bekavart a szervezetemnek. Ez a szakasz egy rettenetes szenvedés volt, az elején amikor a szintrajzon fel sem tűnő dombra felmentünk még Kassán, már rossz helyen voltam, és a verseny innentől csak kepesztés volt, mentem vagy fél órát 190 felett, utána összesen több, mint 2 órát küszöb alatt egy kicsivel, ezalatt nem ettem, nem ittam, mert csak hajtottam, hogy felérjek, de mivel szél volt, tisztes távolból üldöztem a mezőnyt. Soha nem sikerült felzárkózni, kifingtam, eléheztem, a hideg rázott, borzasztóan lettem, szenvedtem, mint egy kutya, iit már teljesen mindegy volt, csak érjek be valamikor. Kb. 20 kilvel a vége előtt végleg elbúcsúztam a karavántól, és egyedül bebaktattam, 12 perc hátránnyal, teljesen kikészülve. Kb. fél óra után tértem valamennyire magamhoz.
A verseny 745 km volt, kegyetlen terep és időjárás. A kb. 120 indulóból 87 fejezte be, a csapatunkból 8-ból összesen ketten mentünk végig, természetesen simán ignorálva van az én szaros 80. helyem az összetettben, de az a szomorú, hogy ezzel én lettem a legjobb a csapatból, gondoljatok bele, hogy akkor a többiek milyen szarok...:-)
Komolyra fordítva a szót, az összetettben tőlem 29 percre lévő nagyobbik Sagan gyerek sem mozgott sokkal frissebben, azzal a két rosszul időzített felesleges leszakadással, illetve megint csak a rossz helyezkedéssel könnyen összejön az a fél óra hátrány..Nem beszélve arról, hogy a versenyen kívül lévő a mezőnyben semmittevő csapattársaimtól annyit nem lehetett kérni, hogy hozzanak nekem egy innivalót az autóból, illetve azok után, hogy első nap leosztottak, hogy miért nem mosok biciklit (amiről azt hittem, egyértelű, hogy a kísérők csinálják, illetve az aki, feladta - legalábbis fejlettebb helyeken ez így működik) másnap lemostam egy olyan valaki bicaját, akire rossz volt ránézni, úgy ki volt fingva - én azonban hiába vártam, hogy a szakasz után, amikor mindenem kötözve volt és nehezen mozogtam, visszakapjam a szívességet..
Nehéz lesz ezt a pár hónapot kibírni ilyen társaságban, de muszáj versenyezni. Már abszolút nem motivál többet az itthon versenyzés. Inkább leszek nagyon sokadik pro conti csapatok között Dél-Amerikában, jó hangulatban, dolgozva a csapatért, megbecsülésért, minthogy itthon nagy senkik észosztását hallgassam, akik egymást szivatva esetleg előreverekedik magukat, majd szépen hazasétálnak a nyereménnyel és még a benzinköltségbe sem adnak egy fillért se.
Már alig várom, hogy jöjjenek az Argentínok!
fel a fejjel!
VálaszTörlésMegérkeztél: ez Magyarország és a magyar kerékpársport! Rosszul válogattad meg a barátaidat... :)
VálaszTörlésÍgy van, de sajnos nincs más lehetőségem. Nincs kivel utazni, nincs más olyan csapat, amit egyáltalán meghívnak ilyen versenyekre. Szomorú, de ez az ára, hogy mehessek..
VálaszTörlésKöszi hogy írsz ilyen érdekes és részletes beszámolókat. Mindig örömmel kukkantok ide, hogy van-e valami új, még akkor is ha nem mindig minden csupa öröm!
VálaszTörlésCsak így tovább!