Vuelta a Bolivia és újra Dél-Amerika!

Több, mint 3 hete indultam el otthonról, hogy fél év fizikaliag és szellemileg őrlő otthonlét után újra nekivágjak Dél-Amerika további felfedezésének. Ezeket a sorokat a Brown társaság Saltából La Plata-ra tartó erősen húgyszagú buszának „cama” (teljes ágy) osztályáról írom, miután szomorúan konstatáltam, hogy a maró ammóniaszag mellett még azt is megszívtam, hogy az utolsó széksor nem dönthető le teljesen, pedig én oda kértem a jegyemet és direkt meg is kérdeztem, dönthető-e rendesen. Egy sorral előbbre jöttem, mert egyelőre kevesen vagyunk a buszon, azonban a fedélzeti kísérőszakember információi alapján az 1600 km-es út alatt sajnos később még fel fognak szállni és minden széket eladtak. Az én helyemen jelenleg egy külföldi párocska ül, akik hátramenekültek a húgyszag elől, azonban nem kértek engedélyt a főnökől, ezért 5 perccel ezelőtt kialakult itt egy szócsata, melyben az idegenajkú gyermek igen gyengén tudta csak védeni az érdekeit, így egy idő után kénytelen voltam beszállni (mint náluk jobban beszélő idegen) és helyettük is engedélyt kérni a helyváltásra, ezzel lehűtve ezt a szerencsétlen kis mitugrászt, aki előadta, hogy itt ő a fönök és ez az ő háza, itt az ő szabályai érvényesek, illetve Argentína az ő országa és a külföldinek itt be kell tartani az itteni menetrendet – ezt a dumát először egyébként pont pár hete Bolíviában hallottam először, amikor a Santa Cruz-i reptéren a csomagszállító kiskocsiért folyó harcban elloptam egy kocsit egy hölgyike öreg segítőjétől, majd amikor értejött, elhajtottam, mivel az enyémet is elvitte előtte más, a csak azonban odajött, leteremtett és erőszakkal visszaszerezte a carrito-ját, én pedig hagytam, de azért megemlítettem neki, hogy vigye csak, mert látom, hogy bolond.

A kis bevezető után térjünk vissza az utazásra. A menetrend, miszerint télen kijövök ismét Dél-Amerikába - illetve Argentínába - az országba, ami annyi csodás élményt adott és ahol sokan szeretettel várnak – adott volt. A program azonban érdekesebbé vált, miután szeptember végén, a Bolgár Körverseny ideje alatt a Mauricio jóvoltából szerzett versenymeghívásból a Bolíviai Körversenyre sikerült egy magyarokból álló csapatot összeállítanunk.

November 3-án indultunk el hárman Budapestról Madridba, ahol 1 napot töltöttünk, másnap pedig a többiekkel együtt nekivágtunk az Aerosur társaság 747-esén, overbooking miatt a púpban, business class-en, hogy átrepüljünk Santa Cruzba, Bolíviába. Ez a légitársaság nem került be a kedvenceim közé, még úgy sem, hogy Madridban nagyon kedvesek voltak velünk utasfelvételnél, amikor a sok kecsuától szétválasztva felraktak minket a púpba, az ellátásunk azonban nem volt business class, a rendes kaja pedig igen gagyi volt, 1 db meleg étel, reggeliként meg két kis száraz süti, mindezt citrombaharapott és „nem szép” stewardessek tálalták.

Santa Cruz-ba helyi idő szerint hajnali 4-kor érkeztünk és egy nagyon érdekes kicsike vidéki reptér tárult elénk, ahol kb. 300 főre volt 80 db kiskocsi, azokat is a reptéri alkalmazottak uralták, hogy pénzért kitólják a poggyászt. Harcolt egymással a sok kicsi indián, hogy minél előbb megkaparinthassa a saját cuccát, amiben minden bizonnyal fontos importáru volt a spanyol rokonoknál tett látogatás alatt beszerezve és amely egy darabig megélhetést biA ztosít neki és kiccaládja részire.

Kiverekedtük magunkat a reptérről, vámkezelés abszolút nem volt, úgyhogy nyugodtan lehet vinni kábítószert Bolíviába, emberek! Azt hallottam, hogy ott nagyon drága...

A versenyt szervező Radio Fides embere, Emilio már várt minket a reptéren és egykettőre bepakoltunk a furcsa 1 ajtós kisbuszba és haladtunk a Hotel Continentálba.

Az első szakasz nov. 7-én vasárnap Santa Cruz-ból indult és oda is tért vissza, így verseny előtt 3 napot töltöttünk a városban, ami abszolút élhetetlen, hatalmas forgalmú dzsumbuj, egyetlen kellemes pontja a főtér, azonban mégis azt kell, mondjam, voltunk egy páran, akik számára egy kis érdekes varázst adott ez a város, minden bizonnyal azért, mert ennyi szép és kedvesen ránkmosolygó csajszit talán még nem is láttam egy helyen, illetve a piac, ahol életünk első kiszárított bébilámáit, sangre de grado-t, macskakarom-maca komplexeit, kimért kokalevelet, koka pomédét, stb. láttuk.

Az első szakasz 185 km volt, a versenyt nem is fogom részletezni, mert erről már megjelentek cikkek a Bringahirado portálon (ezeket is én írtam), de pár szóban annyit, hogy 40 fok volt és hatalmas szél, odafelé már óriási szélezések voltak, volt, hogy majdnem 70-nel haladtunk síkon.

Kivétel nélkül mindegyikünknek voltak görcsei a versenyen. A fordító után nem sokkal a rettenetes pofaszélben folyamatosan próbálkoztak, de nem bírtak eltávolodni. Itt úgy éreztem, hogy végig elől fogok maradni, mert csak ügyesen kell rakni a kereket, de a csapatérdekek miatt részt vettem egy olyan akcióban, ahol egy elmenésre 2 Ebsás kolumbiaival felértünk, tök feleslegesen, mert 1 perc múlva jött a mezőny is, ez azonban pont rosszkor fárasztott le, ugyanis pontosan ezután szakadt ketté végleg a sor. Mi hátrébb maradtunk a Szegával és 15 perc hátrányban értünk be és a görcsök miatt ez a szakasz is sokkal többet vett ki belőlem, mint amire a fordító után gondoltam. A kis grupettóban, amivel jöttünk, voltak Ebsa-s és Boyaca-s emberek is, jó volt látni, hogy azok is szenvedtek, csak sajnos velünk ellentétben ők később a magaslati szakaszokon feltámadtak, mi pedig már sehol sem voltunk.

Másnap egy pokoli 195 km-es szakasznak vágtunk neki, ami hármunk számára a verseny befejezését jelentette. A szakaszon ismét pokoli meleg uralkodott, 80 km/órás széllel, széllökésekkel megspékelve, aznap komplett házakat vitt el a szél.

Alig, hogy kimentünk Santa Cruzból, a chilei OGM-ból valaki úgy leugrott szélre, hogy végleg szétszakadt a sor. Én hiába voltam relatív elől, megint megszívtam ugyanúgy, mint már sokszor, hogy amikor előttem megnyílik a rés, azt megpróbálom bezárni, nem sikerül, nyomom tovább, hátulról pedig ugranak fel legalább 10-en, fel is érnek, de nekem nincs erőm még egy max sprintre, hogy beálljak valaki mögé, így a pelotonban rekedtem, ahol azonban 30 emberből kb. 5 volt hajlandó forogni és valamiért én mindig úgy érzem, hogy ebben részt kéne venni, pedig pillanatok alatt látótávolságon került az eleje. Akik akkor haldokoltak, később persze lábrakaptak és elkezdték egymást szétcincálni a pelotonon belül, ennek az lett a vége hogy egyre fogytak az emberek és mire elértünk a fordítóhoz másodmagammal, láttuk, ki hol helyezkedik el a mezőnyben, a távolság ugyan csak max. 10 percnek tűnt, a valóságban a fordító utáni blokkoló pofaszélben, ahol a peloton is csak 25 kmh-val haladt, hamar szomorúan tudomásul kellett vennünk, hogy 80 km-et ami még hátra van, nem tudjuk befejezni limitidőn belül (1 óra). Szépen telelett a zárókocsi elkeseredett versenyzővel, már nem is volt több hely, volt, aki a mentőben utazott. Egy újabb verseny, ami kudarcba fulladt. Egy dolog vigasztalt, ez volt a szörnyen hosszú és kemény szezonom vége, ezután pihenő jön és pozitívan tekintek a jövőbe.

Ezen a versenyen különös módi uralkodik: aki kiesik a versenyből, annak nem jár se koszt, se kvártély, nem lehet élősködni a szervezőkön, így hát barátaink, akikkel együtt utaztunk a zárókocsiban, már mind a saját szervezésű hazaútjukon gondolkodtak. Szerencsére mi, bukott európai „sztárvendégek” különös bánásmódban részesültünk és másnap reggel, amikor a mezőny brutálisan korán, 6-kor elindult a 217 km-es szakaszra, mindket visszadeportáltak Santa Cruz-ba egy bérkocsissal, majd onnan már aznap felkerültünk egy La Paz-ba tartó járatra – ezt azonban szintén úgy kellett kiharcolni, mert a szervezők elképzelése szerint mi Santa Cruzban kellett volna, hogy megvárjuk a többieket, nos az hatalmas szopacs lett volna, nem csak azért, mert 2 nap után már uncsi volt a hely, hanem azért is, mert nem láttuk volna pl. La Paz-t és most már így utólag elmondhatom, hogy ez felmérhetetlen veszteség lett volna, ugyanis ez a város ledöbbentő, semmihez nem hasonlítható és fantasztikus.

Megérkeztünk reggel 6-kor a La Paz-i terminálba, ahol inditottunk egy finom kis koka teával, majd előkerült a Radio Fides egyik embere, Luis és átvitt minket szembe a Hotel Boliviano Passport nevű érdekes álkoloniál hotelbe, ahol egyszerre voltak jelen ronda gipszstukkók, modern üvegfelületek, szinterezett műanyag-arany felületek, digitális óra és elefántcsont-kagylós, kurblizható régi telefon.

Már vendégként itt is járt nekünk reggeli, amit igen autentikus társaságban fogyasztottunk el, choliták között, akik ugyan 50 évesnek néznek ki, mégis ott van a hátukon a színes batyuban a kis pujájuk, ami saját és max. 1 éves és a székre való leüléskor azonban kicsomagolnak.

Reggeli után nekivágtunk a 3500 méter magasan fekvő hihetetlen főváros, La Paz felfedezésének. 2 óra alatt másztunk fel a város szűk utcáin a keleti peremre (mivel La Paz egy völgyben van, a perem két oldala pedig teljesen be van lakva), ez még 500 méter emelkedést jelentett. Túl azon, hogy semmihez nem fogható az élmény, amit átéltünk La Paz utcáin a hihetetlen mennyiségű árussal, cholitával, 50-es évek színes Dodge és GMC buszaival, hatalmas menéssel és forgalommal, azon gondolkoztunk, milyen lehet a versenyen a magaslattal megküzdeni, amitől így gyaloglás közben is majd befostunk. Egyszer próbából megkíséreltem kb. 1 percig max. intenzitáson felsprintelni a hegyoldal lépcsőin, a szívem és a tüdöm majd kiszakadt, és percekig tartott magamhoztérni :-)

Jártam már pár helyen a világban és láttam már jó néhány fővárost, de az a látvány, ami 4000 méteren, La Paz peremén állva a szemünk elé tárult, semmi máshoz nem hasonlítható – háttérben 6000 méter feletti havas vulkánokkal, a egész gödör tele vörös téglaépületekkel, egymás hegyén-hátán.

folyt. köv.

A Start Cycling Team kalandjai Európában

Annyira sűrű volt a program augusztus eleje óta, hogy megint nem tudtam írni semmiről, pedig augusztus 10-én megérkeztek a vendégeim, 4 argentín és 1 chilei személyében: Maurizio, a Start vezetője és leadere, Manuel, a chilei ülő bika, Demis, a Sutterhome/Colavita ex-profija, Tomas, a kis, sűrű, ifjú tehetség és Leo, a jóindulatú, csak egy "kicsit" szétszórt segítő (a "szerelő" szót most így utólag már nem említem). Vártam őket, mint a megváltót, reménykedtem benne, hogy az igen laposra sikerült nyaramból megmaradt 1 hónapot (ami amúgy is a kedvenc hónapom), legalább remekül fogom eltölteni..Nos, eseménydús volt, az kétségtelen, nem kevés nehézséggel, de persze nyavajogni semmi jogom nincs, hiszen egy nyarat idén már letudtam az év elején..

Egy szerdai napon érkeztek meg a fiúk, éppen a csúcson dübörgő, nyári Budapestre, a Sziget hetében, másnap meg is kezdtük a komoly sportolói felkészülést a fesztiválon, ahol mellesleg a 3 Faithless koncertből, amit eddig láttam, a legjobbat éltem át. Kemény munkával kellett a fiúkat kipofozni a Szigetről, korán, hajnali 2 körül, tekintve, hogy másnap Szolnokra kellett utaznunk, az első megmérettetésre, GP Szolnok és GP Betonexpressz versenyekre. Enyhén szólva nagy volt a benyomás, amit kaptak, ráadásul egyikük sem volt még Európában, tátva maradt a szájuk, a szemeikkel meg csak moziztak.
Az én életem ettől naptól komplikáltabb lett, mint egy tourbillon, ugyanis a brazíliai közös versenyzésünk alatt tapasztalt, szuper-flottul működő szervezettségre lehelletnyire sem emlékeztetett a csapat, innentől minden feladat rám hárult, mondván, hogy én vagyok itthon, én beszélem a nyelveket, spanyolul nem tud senki errefelé, angolul viszont ők nem tudnak (a magyarról nem is beszélve, ami mint tudjuk, a nyelvek alfája és omegája).
Nézzük hát, hogyan zajlott az élet a Start Cycling team-ben, az ELSŐ argentín csapaton belül, ami Europában profi versenyeken csapatként indult!
Az első nehézségek már szinte azonnal jelentkeztek, kezdve azzal, hogy a segítőnek hozott Leo nem tud vezeti, tehát az összes versenyre a saját autómon kívül a második kölcsönautó mellett még 2 sofőrre is szükség volt mindenhol - már a Szolnokra való lejutásunk sem volt egyszerű, kerékpárszállítót nem tudtunk szerezni kölcsön, viszont hála a Vasi huginák (ezúton is ismét köszönjük, Era!) kaptunk egy második kék Mondeot, úgyhogy becsomagolhatott a cigánykaraván a két autóba - ezzel egyidőben kezdődött a kerékpárom erős mértékű amortizációja, ami a múlt hétvégi utolsó versenyünkig kitartott, ez idő alatt több karist lett a vázon, mint 2 év alatt.
Megérkeztünk Szolnok csodálatos betonrengetegébe, a versenyhez delegált remek modorú Miroslav nevű UCI bíró adta az első késszúrást, amikor közölte, hogy én nem indulhatok a Start csapatában, mert a licenszemen Merida van, és itt Merida is indul, akár van kölcsönadási papír, akár nincs. Végül úgy döntöttünk, ha már lejöttem, legalább bicajozzak (ezt már utólag bánom) és Szoba megengedte, hogy az ő színeikben induljak.
Mai napig nem tudom, hogy az amatőrnek számító szolnoki kritériumon - amit 30 perc után lefújtak a Cora parkolójában, mert sötét lett - miért nem indulhattam és egyáltalán mi köze volt az UCI bíronak egy nem UCI versenyhez, de teljesen mindegy, mert úgysem szeretem ezt a műfajt, inkább a másnapi versenyen idegeltem magam, ennek eredménye képpen sikerült a szálláson otthagynom a telefonomat és most így útolag, mivel 2 hónapja nem találom, igen valószínű, hogy a szeretett nemmondommilyenmárkájú L betűvel kezdődő szépséges órámat, amit nem tudom mi a sz*nak vittem versenyre, mikor sosem szoktam.
Ilyen hangulatban és egy pocsék alvás után elindultunk Tiszagyendára és innentől a sztorit nem is szinezem tovább, mert sosem ér véget a beszámoló - a gyanúsan (nem)működő, ám azt a szerelővel átnézetett átdobómnak köszönhetően az első nagytányérra váltáskor, majd erősebb pedálbataposáskor MÁR A RAJTNÁL egy akkorát estem, amilyet még hatvannal esőben sem, mivel a lánc kiesett és az üresbe majdnem teljes erővel nyomtam egy luftot. Ez az esemény nagyjából megbélyegezte min. az elkövetkező 2 hetemet, de valószínüleg az egész periódust, olyan igazi aszfalt által okozott égési sérüléseim lettek, amik miatt a szervezetem teljes gázzal dolgozott, hogy visszaépítse a bőrt, miközben az 5 órás edzésekhez is kellett energiát biztosítania. Közel 2 órát töltöttem a versenyben, ennek háromnegyede fullon üldözésből állt, majd orvosi autón kapaszkodásból, ahol legalább lebetadinezték a sebeket, majd felértem a mezőnyre, eltöltöttem ott kb. 25 percet és a gáton, ahol kellett volna erő a szélben, azt mondtam, hogy na jó, és Ruslan Ivanovval együtt beszélgetve visszagurultunk a rajt/cél területre. A fiúk végigmentek, igen gyenge helyeken, de hát én tudtam, hogy ennél több nem igazán várható az előzmények tükrében.
A következő uticél aug. 31-től a Szlovák Kör, ami igen rangos versenynek számít, a két verseny közti kb. 10 napot közös edzésekkel töltöttük ki, én már ekkor láttam, hogy egyikünk sincs elég jó kondiban egy puszta végigmenéshez sem, de magam miatt jobban aggódtam, tekintve a gyulladásos állapotot, a spontán hőemelkedéseket, amikre csak tippelni tudtam, hogy esetleg a tetanus okozza, stb.
A Szlovák Kör előtt azonban elkövettünk egy újabb hibát, ami ellen ugyan tűzzel-vassal tiltakoztam, mégsem ért semmit:
kiverekedtük magunkat egy 2 szakaszos lengyel versenyre, aminek már a nevét se tudom, de valami Majora Hubala, és valószínűleg utoljára volt 2.2-es minősítésű, kiindulva abból, ahogy az ír UCI bíró röhögött egyes dolgokon a verseny körül. 2 nappal egy 9 szakaszos komoly körverseny előtt felmenni Varsóig, bérelt minibusszal, odafelé eltévedve, este 9-kor regisztrációt lekésve, szakadó esőben, szép, színesszőnyeges, 70-es évek dizájn húgyszagú motelbe érkezvén, nem csak sok pénzbe került, de nekem biztosan nagyon sok energiába, mivel nagyrészt én vezettem, amikor pedig nem, akkor is képtelen voltam pihenésrea minibuszban. Egyetlen "pozitívum" a csak lengyel csapatokból álló (jóllehet köztük olyanokkal, mint a brutálerős CCC-Polsat) mindkét nap esőben zajló versenyről, hogy az első szakaszon az első hegyihajrán 3. lettem, így legalább elmondhatom, hogy helyen lettem egy UCI verseny hegyihajráján. Még 2x kellett volna harcolnom pontokért, azonban 100 km-nél inkább kiálltam, másnap pedig el sem indultam, mert tudtam, hogy aznap haza kell vezetnem. Vasárnap hajnali 4-kor értünk haza, reggel 9-kor pedig már kelhettem is, hogy visszavigyem a buszt.
Szlovák Kör
Maradt a hétfő, hogy csináljuk egy bringaszállítót, mivel kedden délután már a prológ volt Nyitrán. Dél körül vastelep és anyagok után rohangáltunk Csepelen, majd megkezdődöt a hegesztés. A bringaszállító egész jó lett, 4 bicajt stabilan szállítottunk vele, már csak annyi volt a gond, hogy négyen csomagokkal, tartalékkerekekkel, úgy leültük az autót, mint akik vasat mennek lopni a piros ladával - ketten tehát busszal vágtak neki Nyitrára eljutni.
Szakadó eső és hideg fogadott minket az egyébként igen profin kinéző versenyen, nagyon komoly peloton, akiknek a fele már du. 3-kor a görgőn ült az esti 2 perces prológra melegítvén. A kellemetlen versenyszervező melett, aki azonnal közölte, hogy nem adnak se sofőrt, se kísérőautót, megismertünk egy kedves tolmács csajszit, Ela-t, ő pátyolgatta a csapat érdekeit, ő harcolta ki végül a kísérőautónkat, amit az ex- Podbrezovás Delibor vezetett.
A prológ napján a hideg, esős időben elég krehácsos voltam, a technikás, macskaköves pályán Nyitra belvárosában a cyclokrossz világbajnok Stybar nyert, én a többiekkel együtt a mezőny utolsó harmadában, 18 mp-re végeztem.
Az első szakaszon 50 km alatt 3 bukás volt. Az utolsó kikerülésekor hátra keveredtem, majd hamarosan jött egy szélezés egy erőműnél, és pikk-pakk a sor végét alkottuk Tomas-szal és Manolo-val, 2 Kalev-es és egy Davitamonos gyerekkel együtt. Végül még tovább szakadtunk, tök feleslegesen, a 2 Kaleves is hülye volt, fél óra kepesztés után felértünk a mezőnyre ketten, ahol akkor kezdődött éppen a hegy, egy újabb leszakadást eredményezve. Én innentől kezdve egyedül lenyomtam a 170 kilis szakaszt, alig ettem, csak nyomtam, mint a barom, hogy lehetőleg minél kisebb hátrányom legyen - visszaérve Nyitrára az eleje már rótta a köröket, ott megállított egy bíró, közölte, hogy 20 perc a hátrányom, ezen meg is lepődtem (pozitív értelemben) tekintve, hogy több mint 100 kilit egyedül mentek, olyan viszontagságok közepette, hogy nem sok hiányzott, ahhoz, hogy leszálljak a bicajról, mivel olyan volt, mintha tél lenne. Ezek után azt mondták, csináljam meg a köreimet, és mérik. Lenyomtam 4 és fél óra után még 185ös pulzuson a hátralevő köreimet, csak legyen már vége. Érdekes módon a hátrányom 36 perc lett, utolsó előtti hely, mindezt úgy, hogy már a kocsiban pihenve néztem, amig egy 5ös sor körözget még. Állítólag gond volt az időméréssel.. Akkor még zavart, hogy huszonpár-perc helyett 36, másnap már nem, ugyanis a másnapi szakaszra nem támadtam fel, egyszerűen minden erőm elszállt, szenvedtem a bicajon, képtelen voltam kibirni a szélezéseket még úgy is, hogy egészen jó helyről kezdtem..Kénytelen voltam feladni.
A fiúkat ott hagytam versenyezni, elbúcsúztam tőlük, elmondtam, hogy ne haragudjanak, de ki vagyok fingva, idegileg és fizikailag egyaránt, alig vártam, hogy otthon lehessek és pihenjek - valami nagyon nem volt rendben. Másnap végig pofaszélben visszaverekedtem magam Nyitrára, ahol az autó állt, ez volt életem egyik legszenvedősebb 140 kilométere.
A harmadik szakaszon már csúnya mészárlás lett volna, azonban jó hír érkezett még előző este, és a rossz idő miatt lerövídették a szakaszt 190-ről 103 kilire, másnap azonban beharangoztak a csapat többi tagjának, sajnos a 4. szakaszon, ami már az Alacsony-Tátrában zajlott, Liptószentmiklós környékén, biciklireráfagyós körülmények között a biró extra jóindulatának köszönhetően (aki már előzőleg is beszólt, hogy "mivan, turistáskodni jöttetek?") limitet kaptak.
Amíg én otthon döglöttem, ők végigmentek a szakaszokon és az utolsó napon, kedden mentem értük - egy újabb teljes nap bicikli nélkül, 600 km vezetéssel - ez ekkor a 3 nap pihivel együtt tehát már a 4. napom volt edzés nélkül. Megint este lett, mire hazaértünk, megint holtfáradtan. A szerdai nap nagyjából a Manolo gyógyszerének keresgélésével telt el, mert valami kiütések lettek rajta, amitől majdnem megvadult. Ennek eredményeként 4 nap után következett bruttó 1 óra bicajozás. Másnap ismét semmi, mivel rögtönözve egyetlen lehetőségként egy gagyi balkán-expressz járattal este 6-kor elindultunk Szófia felé, a Bolgár Körre.
A Bolgár Körverseny
folyt. köv.

A csúcsszezon, ami már nem olyan, mint rég és érmek, amik igazán csak dekorációnak jók

Kevés motivációt találok a blogírásra, mert az elmúlt időszak érzelmileg nem volt könnyű számomra, de azért történtek említésre méltó dolgok bőven, és szeretném azokat is megtisztelni a történetekkel, akikről tudom, hogy figyelemmel kísérik a blogomat (igen, vannak ilyenek, nem is kevesen! :-)

Június és július tulajdonképpen a csúcsszezon, ha az ember Európában kerékpározik - ez az az időszak, amit a legjobban szeretek és amire tulajdonképpen - akármennyire is sok hibát vétettem/vétek az edzésmódszerek és a felkészülés kutatása közben - mindig sikerült a legjobb formát kihoznom magamból. Ez idén sem volt másképp, csak egy eddig ismeretlen és kellemetlen szituáció húzta keresztbe a munka gyümölcsének a learatását: az elmúlt évek legmotiválóbb versenyeire nem jutottam el/meg sem rendezték őket.
Tavaly június vége felé, amikor az OB majd a Gemenc következett, a legjobb formában voltam az év során. Eredmény tekintetében ez persze nem mutatkozott, viszont az OB-n volt elől emberünk (Rónaszéki) így én semmit nem tehettem, hiába bicikliztem le a 160 km-t úgy, hogy szinte meg sem kottyant, zárkoztam fel többször úgy, hogy megszakították a sort, úsztak meg mögöttem minden körben a dombtetőn és lettem végül asszem 14-ik - csak én tudom, meg akik ismernek, hogy milyen remekül éreztem magam akkor. Következett a Gemenc, ahol az összes megasztár volt csapattársam sírt, mert esett az eső az első szakaszon, (csúszik a gumi, hideg van, ez a baj, az a baj) nekem viszont az is jól ment - kár, hogy akkor megint rossz helyezkedés miatt Tevel környékén a "vízválasztó" hegyen nem erő hiánya miatt maradtam a második csoportban, hanem mert technikai nehézségek és a csúszkálás miatt szakadt meg a sor. A mezőnysprintet nagyon könnyen nyertem meg, de ez csak a 36. helyet jelentette (nem, nem én voltam az egyetlen, aki sprintelt, hanem bizony Viperesekre és egyéb erős emberekre is emlékszem). A második szakaszt csúnyán elszartam, hiába éreztem jól magam, Szálka előtt nem ettem időben és a dombra érve leesett a vércukrom, ezzel sikerült az összetettben a végére kerülni - mindegy, ez volt tavaly. Aki ott volt, emlékszik rá biztosan, hogy húztam a sort, amikor kettészakadt a sor az első szakaszon...fél évig fájt a jobb térdhajlatom, de sajnos nem értünk fel, mert mások szinte képtelenek voltak kiforogni!
Nos, ez volt tavaly.
Idén az OB hetében elváltak az útjaink a Merida-HCT-vel (hál Istennek) --ezt nem is részletezem tovább, mert felesleges, csak annyit teszek hozzá, hogy hibáztam, amikor azt hittem, hogy majd jobbra fordulnak a dolgok a csapatban és megváltoznak emberek... Ahol nem szeretnek, onnan el kell jönni. Oda kell menni, ahol megbecsülnek. Szerencsére tudom, hogy vannak ilyen helyek!
Előre megmondtam, hogy azután, hogy engem kifúrtak, majd előbb-utóbb egymást is elkezdik furogatni. Ma már látom, csökkent a létszám, illetve cserélődtek emberek, már a "SZTÁR" sincs a csapatban. Egyedül szegény Szobát sajnálom, amiért ennyi energiát és pénzt fektet olyan senkiháziakba, akik a háta mögött röhögnek rajta.
Térjünk vissza az eredeti témára, az elmúlt időszakra.
A Merida-HCT színeiben szerepeltem a Tour de Pelson: itt csak magamat okolhatom, amiért nem voltam a végső nyerő elmenésben, mivel Keszthelyig sokat ugráltam elől, pedig tudhattam volna, hogy az néhány darab szemfüles ember, aki mindig elől van, az most is elől lesz, egyszerűen csak rajtuk kellett volna állni. Utáltak azért, mert "nem vagyok csapatember", de többek között ezért nem kummantottam ott hátul, mert gondoltam elől figyelem az eseményeket és megyek a legtöbb mozgásra. Egy pillanatban amikor a mezőny és egy próbálkozás közül két emberrel visszacsurogtam a mezőnybe és éppen kifujtam volna magam, jobbról látom, ahogy hatalmas sebességgel egyszerre az összes ász elindult (Ivanics, Kiss majd a Berkesi), természetesen itt esélyem nem volt betenni a kereket és tudtam, hogy ezzel vége számomra a versenynek. Nagyduzzogva ott maradtam a mezőnyben ahol kb. harminccal bóklásztunk, többször gondoloztam, hogy elmegyek valahogyan, de rám lett szólva, hogy lépjek ki és adjam le a mezt, ha ilyeneket akarok csinálni. Végül unalmasan végigbicajoztam a versenyt, mindezt úgy, hogy egy nappal előbb leutaztunk, szállást, kaját, nevezést fizettem a saját pénzemből, de amikor az elől lévő emberek pénzt nyertek, akkor már nem csapatként működtünk hirtelen és elfelejtődött a pénz szétosztása (tisztelet a kivételnek - Szoba a Vuelta kupán), ez már nem lepett meg, mert nem először fordult elő.
Következett a Vuelta kupa, abszolút nekem való pálya, tihanyi körözés, csodás meredek befutóval, 38 fokkal, imádom.
Ide már egyedileg kellett megoldanom a leutazást, mert már olyan hangulat volt a csapatban, így Gergely barátom levitt Keneséig, onnan pedig eltekertem Füredre, a többit meg majd meglátjuk.
Kivettem egy szobát a panzióban ahol a Vasiék szálltak meg, aludtam egy jót és reggel frissen, remek formában álltam oda versenyezni. Kiváló verseny volt, ahol az erőmmel semmi gond nem volt, viszont vétettem egy hibát ismét, ami nélkül minden bizonnyal dobogóra kerültem volna. Az első körökben voltak próbálkozások, a szokásos emberekkel, akik mindig arra appellálnak, hogy jó gyorsan elszöknek és onnantól majd megáll a mezőny, mint egy többnaposon ha több órás hátrányú versenyzőt elengednek - mert sajnos itthon valóban ez a divat az amatőr versenyen, mivel nincsenek igazán csapatok (vagy van emberük elől) egyéni versenyzők nem hajlandók összedolgozni azért, hogy felérjenek egy szökésre - de mivel ez egy nehéz pálya és meleg is volt, nem is igazán haladtak, a mezőny simán utolérte őket. Valamikor a verseny utolsó harmadában a Szoba elpattintott, erre jól emlékszem, mellettem történt, a lejtőn, senki nem mozdult. Majd 2 kört ment egyedül, ha jól emlékszem, és egyszer csak lent a vízparton megindult a Simon Balázs, akivel mentem én, a Szabóbiczók nevű csapattársa, kisgyerek a Prológból, illetve Sagát Artúr/Atlantis. Balázs mögött remekül elutaztunk az emelkedőn, ott átvettem egy kicsit, majd mikor kilankásodik az emelkedő és majdnem felértünk a Szobára (aki akkor már a Vig társaságában volt elől), a Balázs mögé befurakodott a csapattársa és olyan ügysen megúsztatott, hogy mivel én azt hittem, hogy csak pillanatnyi gondról van szó, nem kerültem ki azonnal, tudtam, hogy nem direkt csinálja, csak nem birta a tempót, viszont ennek köszönhetően a Simonnal elment a Sagát, én meg ott maradtam a 2 kisgyerekkel, akiket cipeltem a hátamon a verseny hátralévő részében, leszakadtak-visszaértek, "nem tudok vezetni, most értem fel" stb sőt, még tologattam is felfelé azt a Dévait, akinek volt arca ezek után egy centivel lesprintelni a hegytetőn az 5. helyért (nem értem, hogy azért, mert valaki fiatal, miért nem tud ja az ilyen alapvető dolgokat, ilyet nem csinálunk, ha haldoklunk és tologat a másik). Mindegy, nem voltam ideges, klassz lett volna az elejével feljönni a csodálatos tizenszázalékos befutón mondjuk az 1-4 hely valamelyikén, mert ismerve az akkori hegyi formámat, összejött volna, de hát a "volna" az annyi mint a nulla.
Ezek után a Giant kupa következett Gyömrőn, ahol két éve életem első dobogós helyét hoztam össze országúti versenyen itthon és mivel baromi erős voltam, reménykedtem megint valamiben. Ki is tekertem Gyömrőre, ahogy szoktam, remekül éreztem magam. Tudtam, hogy ha sprintre érkezünk, semmi esélyem, ezért ezen a versenyen a szó szoros értelmében fossá dolgoztam magam - erről a legjobb dokumentáció Tirszin János fotói, senkit nem látni annyiszor elől, mint engem. Az a forgatókönyv, ami 2 éve működött, most sajnos nem volt jó, hiszen a kedves embereim hátulról nem akartak felugrani rám és összehozni többen egy jó elmenést, inkább idézem "alig vártam, hogy felérjünk már rád" :-)
Az egyetlen eredmény számomra a "csapat remek szereplése" - abszolút 1-3 hely..és a remek fotók, amik rólam készültek. Jómagam sehanyadik nem lettem, mert miután a belem kidolgoztam és még nem is voltam annyira rossz helyen a sprinten, nagyon fontos volt a Viktornak félrelöknie, hogy "engedj ki", hogy a hatszázadik érmét is bezsebelje, mert amíg én kikerültem a szélbe a manőver miatt, ő berugdalta magát a 3. helyre..
Ez volt az utolsó közös versenyünk, legalább itt van egy fotó rólam emlékül, amin megnézhetitek, hogy néz ki az izomzat, ami durván meg van dolgoztatva :-)
Az OB hetében az időfutam után hivatalosan szétváltak az útjaink, így a várva várt OB-ra (ami ugyan a terep miatt nem igazán vonzott) nem mentem el. Nem volt kivel, nem volt hogyan, egyénileg pedig a világ lúzersége lett volna leutazni.
Akármilyen balkáni is, egy Magyar Bajnokság mégis fontos, ráadásul ahogy olvastam, igen izgalmas volt. A meridások "annyian voltak, mint az oroszok", mégsem birták berugdalni magukat a dobógóra, még úgy sem, hogy ahogy hallom, a Cadoron lógtak. Én még a történtek ellenére is hajlandó lettem volna segíteni és meg is volt hozzá az erőm.
Helyette elmentem régi cimborámmal, a Bohács Rolanddal Kincsesbányára, a tavalyi OB helyszínére, az Intersport kupára. Sikerült megnyernem ezt a nem túl izgalmas versenyt úgy, hogy egy métert nem spóroltam. és ez így van rendjén Sokszor félreértik, amit mondok, és esetleg nagyarcúságnak gondolják, de én soha nem nézek le más versenyzőket, és csak viccesen, rosszindulat nélkül kaskalázok le olyat, akinek térdigérő főzelékszínű zoknija van vagy seggközépig érő meze kitömve briósokkal meg kolbásszal, de hiába ez a 4. évem, az után a munka, energia és egyéb ráfordítás ill. a sok verseny után, amin végigmentem, nem érzem fairnek olyanok ellen versenyezni, akik az edzésre sokkal kevesebb energiát/időt fordítanak. Engem az erősebb emberek ellen versenyzés motivál, ugyanígy többet ér sokszor egy 60. hely profi mezőnyben, mint itthon egy arany a lángosharapó versenyen, de ezt sokan nem értik.
Az OB utáni héten még jobban kijött a formám, ilyet talán még soha nem éreztem, olyan volt, mintha tólna valaki, folyamatosan gyorsan mentem és fáradhatatlan voltam. Sokáig játszadoztam a gondolattal, hogy ezt ki kéne használni és elmenni a Gemencre úgy is, hogy idén ebből a nagy múltú, szép és nívós versenyből egy egyszerű amatőr kupa szintű verseny lett. Végül úgy dönöttem, hogy az arcátlan 5000 forintos nevezési díj, a szállás, az útiköltség és egyebek csak egy nagy pénzkidobás lenne, hogy 38 fokban kíséret nélkül esetleg ledefekteljek vagy kiszáradjak. A képeket és körülményeket elnézve abszolút nem bánom, hogy nem mentem, nagyon szomorú látni, hogy semmisült meg a legpatinásabb haza verseny, ami még tavaly is UCI kategóriás volt.
A Gemenc utáni héten hétvégén a Turulra nem mehettem el, pedig igazán nekem való lett volna, viszont a Balaton Soundot nem hagyhattam ki. Jóllehet zenei élmény nulla volt, David Guetta mint DJ iszonyatosan fos, azért mulattunk és jó volt lemenni a balcsira lazítani egy kicsit. Mivel tudtam, hogy nincs mire pihennem, viszont teljesen megvadultam a kerékpáron, kitaláltam, hogy hétfőtől-péntekig nyomok egy olyan blokkot, mintha egy többnapos versenyt mennék - magyarul rogyásig edzettem, 5 napig, back to back, majd pihi helyett egy megabulizás - hogy ennek mi lett az eredménye, arról hamarosan.
Az elmúlt hetekben gondolom mindenki emlékszik, hogy 38 fok körül járt napközben a hőmérséklet. Én természetesen leginkább 10-11 körül indultam edzeni, a legnagyobb melegben. A hosszú napokon a rekord 62.5 kg-os testsúly volt hazatérés után mérve, 65-ről indulva, tehát brutális vízvesztés. A legkeményebb napokon sikerült elérnem azt az állapotot, amit egy 190-es szakasz után is ritkán érez az ember: szembeesés, fülbedugulás, elvékonyult hang - súlyos oxigénhiány. Mégis sikerült az 5 napot úgy végigedzenem, hogy csak pénteken esett már nehezen, amikor a János heggyel kezdtem az istenhegyi felől, de Pátynál már megint haladtam! Gyanakszom, hogy a 3 hete újrakezdett napi 4 szem ReVO2lution segített ebben a brutális terheléstűrésben - nah de most jön a rossz hír: ezzel a blokkal legyaktam magam. A következő hétben kevesebbet mentem ugyan, de megint túl erősen, és nyeltem a hideg italokat, csütörtökre sikerült begyulladnia a torkomnak. Rossz lett a közérzetem és enyhe hőemelkedésem lett, ezután már tudtam, hogy a rettegett "Hegyek Pokla" nem fog optimálisan sikerülni, de végülis tök mindegy, itt már a Giant Gyömrő színeiben indultam, abszolút eredmény úgysem számított, korcsoportban pedig a Roland mögött második lettem, tehát egy ezüst bekerült a gyüjteménybe. A verseny messze nem volt olyan fájdalmas, mint ami a szintrajzból kitűnt, tekintve, hogy mezőny nem igazán volt, az első dobogókőremenésnél már csak 10-en voltunk, aztán már csak 7-en, a Fejes Gábor pedig egyedül simán tempózva képes volt hazaérni. Engem vert a viz mint a radai, nagyon melegem volt, fent a Vaskapunál meg a hideg rázott, nem voltam jól. Délután itthon azt hittem, betegebb leszek, de mivel vasból vagyok, gyorsan helyreálltam egy kis mézzel.
Külön megemlíteném, hogy a 3000 forintos nevezési díj mellett mindhárom helyezett kapott egy belépőt az ELEVEN gyerekparkba, amin a dátum tollal volt átirva (tiszteletjegy) és csak EGY FELNŐTT FIZETŐVENDÉG mellett érvényes.
Nem szégyellik magukat ezek az emberek, amikor ilyen díjakat adnak? Nem jött volna ki valami jobb a kb. 100 nevező 3000 forintjából, vagy muszáj a lehető legnagyobb kaszálni, akár úgy is, hogy közben halál ciki díjakat adnak? Ez egyébként itthon divat. Fényvisszaverőt, kulacsot adni nyereményként az ország legjobb bringásainak, ebben a rohadt nehéz sportban honoráriumként. Újabban fém érmék helyett 200 forint értékű szinterezett műanyag érmeket adni.
A szegény csóró argentinában a szemétdombkerülő versenyen 20 peso a nevezés (1000 ft). Az első 300 pesot kap (15.000). Észhez kéne már térni, mert nem lesz mindenki birka örökké és remélhetőleg nem fog elmenni, csak azért ,mert nincs más!
Tegnap, szombaton, a kedvelt zalakarosi versenyem helyett a szerencsi Erste tour fordulóra mentem el, mert a Giant-gyömrőnél való rövid vendégszereplésem keretében oda vitt a csapat. Nagyon köszönöm nekik a meleg fogadtatást, a tiszteletet és a köszönetet, amit kapok tőlük azért, hogy önzetlenül 175-ös átlagpulzussal végigverettem a versenyt elől, a Marci és a Roland az abszolút 1-2 helyet el is hozták. Nekem külön meglepetés volt, hogy becsúszott még egy kcs. bronz.
Amikor honorálják, akkor szívesen segítek más versenyzőnek, pedig én nagyon örülem volna egy olyan hatalmas szép kupának, amit itt adtak, mert még nincs olyanom - de engem ez a verseny nem hozott lázba, tudom, hogy lesz még alkalom, ahol jobban fogok örülni. Jó érzés volt, nekem egy egyszerű "köszönöm" is jól esik, és ezt (meg mást is), megkaptam a gyömrőiektől.

Rövid vendégszereplésem valószínűleg ezzel véget ért, mert hamarosan újra csatlakozom azokhoz, akiktől eddig a legtöbbet kaptam ebben a sportban, a START cycling csapatához!
Ha minden igaz, az augusztus és a szeptember kőbrutál lesz, szlovák és bolgár körversennyel tarkítva, szurkoljatok!
(azért az argentinokkal nem hagyjuk ki a magyar éjszakai élet és a "növények" tanulmányozását, tehát aki majd csatlakozni akar a mulatsághoz, keressen meg :-)

"Ciclismo" - unas letras de nuestro deporte / Óda a kerékpársporthoz

A Facebook-on egy ismerősömnél talált szép kis óda a kerékpársporthoz, saját (mű)fordításomban, pár személyes élménnyel kicsinosítva

"Miért pont a kerékpár? Miért nem foci vagy vizilabda? Vagy úszás, vagy kajak, kenu?
Sokan kérdezik, amikor szombat este éjfél előtt már hazamész, miközben a többiek bulizni indulnak:
- Te meg hova mész?
- Haza, holnap edzeni kell, holnap verseny van...
- Miért, mit sportolsz?
- Bicajozom, kerékpárversenyző vagyok..
A kérdező arcán pedig látható a válasz, egyesek csodálattal néznek rád, vannak, akik értetlenül bambulnak, mások pedig csak röhögnek egyet..
A kerékpár szinte mindenki életében szerepelt valamilyen formában - az első sporteszköz/játékszer gyerekkorban, közértbe járásra alkalmas jármű - de kevesen vannak azok, akik arra gondolnak, hogy "ez az a borzasztó kemény sport, ahol kiköpöd a tüdődet a hegyen miközben 220-szal ver a szíved, összeesel a 38 fokban a kimerültségtől, elszállsz az útról 90-nel lefelé..."
Annyira kemény sport, hogy szinte reménytelennek tűnik, hogy eredményes legyen benne az ember, rettentő sok türelmet, idő- és enegiaráfordítást igényel, hidegvért és nem csak lábakat, hanem fejet is - nem azért, hogy legyen, amire a sisakot felvesszük, hanem hogy meglássuk, mikor érdemes egy szökésben résztvenni, ami esetleg a célig kitart, látni az ellenfél gyenge pontjait, miközben 55-tel kanyarodsz.
Ez a sport egy életforma, itt elérheted, hogy büszke legyél saját magadra, itt csak a saját szenvedésed legyőzésével jutsz kilométerről-kilométerre. Minden egyes edzésen felülmúlhatod önmagadat, legyőzheted a korlátaidat, ahol naponta növelheted a terhelést és örömmel tölt el, hogy képes voltál megint keményebbet kibírni, mint azelőtt.
Egy sport, amelyben ragyoghatsz, a legmasabbra emelkedhetsz, Te egyedül, miközben sok csapatban nem vagy senki, hanem nem haladsz gyorsan, ha nem vagy klasszis, ha nem vagy bevállalós és nincs karaktered.
Mert ebben a sportban bizony tökösnek kell lenni, itt más fából kell, hogy legyél faragva, kerékpáros nem lehet akárki!
Senki nem kel fel vasárnap kora reggel és megy edzeni havazásban 100 km felett, vagy indul versenyezni egy olyan helyre, ahova fél nap az út otthonról és mikor elrajtolsz, előfordulhat, hogy elszakad a lánc.
A bukások, eséses életünk részei - a kulccsonttörés, sebvarrás és varratszedés, sebláz, horzsolások és húzódások legközelebbi hozzátartozóink, csak a kerékpározás iránti szeretetünk segít legyőzni, hogy miután szakadó esőben estél és koszos sebbel zuhanyozóba indulsz sajgó testtel, elviseld, ahogy a víz belefolyik a sebbe és csíp, megtaláld az a pozíciót, amiben el tudsz aludni, ahol nem nyomja az ágy egyetlen fájó testrészedet sem.
Ez a hatalmas áldozat felrepít a magasba, ahol megérintheted az eget, az Isten lábát, amikor 2000 méteres csúcsokra justz fel a saját erődből, olyan erdei utakon, amiket alig ismernek páran rajtad kívül, 21%-os emelkedőkkel, ahol egy autó alig bír felmenni, de az áldozat és a munka ha kemény vagy, meghozza a csümölcsét, és bár a halálba hajszolod magad, kibírod, bírod tovább, a hegy tetején 200-as pulzussal, maró tüdövel, dübörgő endorfinnal a szenvedés és a gyönyör egyszerre van jelen és azt mondod magadban, "kemény vagyok", "én vagyok a legjobb", "megcsinálom, legyőzhetetlen vagyok, gyerünk, gyerünk!"
Ez a sport mindenkit megérint, ha közelről éli át, amikor nyersz, amikor már szinte csak a görcs rángat, de elsőként érkezel meg a hegyi befutóra, amikor 60 felett haladnak át a legjobbak a célvonalon.
Amikor legyőzöd a legmeredekebb emelkedőket, amikor hazajössz az edzésből átfagyva és szédelegve, mert a vércukrod majdnem a kóma szintjéig leesett, amikor az otthonodtól több 1000 km-re versenyzel, amikor 5 napot versenyzel egy héten, amikor elesel, amikor megsérülsz, miközben más sportokban egy kis rándulás miatt 1 hónapot pihennek - itt leszakadt vállal is továbbmész.
Amikor a nézők üvöltve bíztatnak az út mentén, amikor törődnek veled, csodálattal tekintenek rád mert egy olyan bukás után, amit nézni is fájt, visszaülsz és befejezed a versenyt, miközben több sebből vérzel, amikor bátrabb vagy, mint a többiek, bevállalsz, 80-nal mész lefele a jégesőben, álmaid vannak és napról-napra úgy ülsz a kerékpárra, hogy egyre büszkébb vagy arra, amit addig elértél.
Megtanulod a sport iránti alázatot, megismered önmagadat, tisztábban látod a problémákat, mert kitisztul a fejed a szabadban.
Téged más fából faragtak, Te kerékpáros vagy! Elismerést kapsz, megjelensz a sajtóban, érmeket, díjakat a dicsőség mellé, neked csak az út kell, vagy a velodrom, pár barát és a kerékpárod.
Férfinak kell lenni a javából, hogy százzal merj menni lefelé, hogy ne állj ki a jégesőben, amikor jajgatnak a mezőnyben, és csak az előtted lévő hátsó kerekét látod a párás szemüvegen át és az úttal a kapcsolatod mindössze két kerék, centi vékony gumifelülettel.
Ezeket átélve nagyon büszkén hordod a megkülönböztetett mezt akármelyik versenyen, ahol osztanak ilyet, a Hazád vagy a régiód nemzeti színű mezét akármerre jársz.
Bármely kerékpáros, akár amatőr, akár profi, megérdemli a tiszteletet, mert ha felülsz a bringára és jön egy kemény emelkedő, sokszor inkább visszafordulnál, elgondolkozol, hogy "miért csinálom ezt, ez nem nekem való", "nem vagyok én elég kemény ehhez" - de ha akkor továbbmész és nem adod fel, akkor egyből kiderül, miből vagy.. van, aki bedobja a törölközőt, inkább hazamegy és lefekszik a kanapéra tévézni és van, aki továbbmegy, még akkor is, ha pulzusmérőn már ijesztő számokat lát és a fejéből az összes vér a lábaiba ment, de csak megy tovább, tovább, még rúg párat a pedálba és megcsinálja, amit kitűzött - de vajon miért...?
MERT KERÉKPÁROS VAGY -az egyetlen riválisod Te magad vagy, mert képes vagy utolsó vérig küzdeni, mert tetőtől-talpig sportember vagy, egy született szenvedő, kemény, bátor és tökös, és ezért megérdemled a tiszteletet, akármennyivel is halad a kerékpár!
************************************************************************************
Eredeti verzió / versión original:

Encontré estas lindas letras en un perfil de un ciclista en Facebook:
"Por que la bici y no la pelota? ¿Por que
ciclismo? ¿Por que la bici y no el fútbol? ¿Por que ciclismo?
Mucha gente me lo pregunta, cuando un sábado a las 12 de la
noche tienes que marcharte para casa mientras toda la gente
se va de fiesta y te preguntan: ¿Por que te vas? Mañana
entreno, mañana corro... ¿Y TU A QUE JUEGAS? ¿?¿?¿? Yo
juego a la bici, soy ciclista. Las respuestas se ven en la
cara del que pregunta, muchos expresan admiración, otros se
quedan de cruces, otros se ríen.
La bicicleta es ese cacharro que todo el mundo uso alguna
vez, por el que tenías predilección cuando eres pequeño, es
ese deporte tan duro y extenuante que te hace perder la
consciencia, capaz de ponerte el corazón a 220 pulsaciones,
capaz de hacerte vomitar sangre.
Un deporte tan duro, como desesperante, en el que hay que
ser paciente y tener sangre fría, además de tener cabeza, no
solo son piernas, donde la cabeza hace falta no solo para
aguantar el casco sino para hacerte ver una escapada que te
lleve al triunfo, la que te hace ver los bajones y
puntos débiles del contrario mientras doblas a 55 por
hora.
Un deporte que es un estilo de vida, una forma de vida, el
deporte de mas orgullo personal, donde solo y repito SOLO el
propio esfuerzo de tu cuerpo te hace ser capaz de recorrer
Km. y Km., donde cada entrenamiento es una superación
personal, donde cada día que subes cargas el saco con
una anécdota nueva, un deporte que te hace brillar, llegar a
lo mas alto, a ti solo, donde por mucho equipo que tengas no
eres nadie sino eres bueno, sino tienes clase, sino tienes
raza, sino tienes huevos.
Un deporte donde hay que echarle muchos huevos, donde hay
que ser de otra pasta, para ser ciclista no vale cualquiera.
Nadie se levanta un domingo nevando a las 8 de la mañana
para ir a una carrera a 400 Km. de tu casa, llegas a la
parrilla de salida y se te rompe la cadena.
Un deporte tan duro, que las caídas son parte de nuestro
oficio, donde las clavículas, puntos de sutura, rodazuras y
rodillas maltrechas son el pan de cada día, es el amor por
el deporte, por la bici, por el sacrificio y el sufrimiento
el que te hace caerte un domingo estando 3º y correr ese
mismo miércoles con la boca cosida. Es un sacrificio tal que
te hace tocar el cielo, con colinas de 1700 metros, con
caminos que solo 3 mas conocen, con pendientes del 21% en
las que ni un coche sube, pero un hombre y su sacrificio y
pundonor le hace aguantar y aguantar hasta el borde del
infarto, cuando el sabor a sangre llega a la boca, cuando
solo piensas "soy el mejor" "soy el
mejor" "Lo voy a lograr, vamos, vamos vamos".

Es ese deporte que hace emocionar a cualquiera, cuando
ganas una carrera, cuando subes el puesto mas alto, el
puesto mas duro, cuando entrenas con 0 grados y vuelves para
tu casa de noche y congelado entero, cuando te vas a 1000 Km.
de casa a competir, cuando corres 5 carreras en una semana,
cuando te caes, cuando te haces daño, cuando en otros
deportes una simple sobrecarga es 1 mes de baja y en el
ciclismo corres hasta con una luxación de hombro, cuando la
gente te grita, cuando das espectáculo, cuando te apoyan,
cuando te caes y te vuelves a levantar, cuando le echas
mas huevos que nadie, cuando tienes una ilusión, cuando
cada día que montas en bici mas orgulloso te sientes, cuando
te hace crecer como persona, cuando te hace madurar, la
bicicleta te lo ha dado todo, te ha echo ver los problemas y
solucionarlos de otra manera. Eres de otra pasta, eres
ciclista. Te da= el reconocimiento, la prensa, las medallas
y el dinero, tu solo quieres caminos, pista, un par de
amigos y nuestras bicicletas. Hay que ser muy hombre, para
bajar a 100 Km./h. por una carrera granizando, dejando de
lado que solo te separan de suelo 2 ruedas de 28 ' tan
estrechas como una moneda de 1 peso.

Por todo eso, porque te sientes orgulloso de llevar un
maillot con unos colores, de representar a tu región/país
allá por donde vas, porque todos aquel que osa a montarse en
una bicicleta, sea amateur, sea un domingo o sea
profesional, merece mi admiración, porque cuando montas en
bici y subes una cuesta ya te dan ganas de ir para casa,
porque ya piensas "esto no es para mi " "yo
para eso no valgo" ...pero ahí se ve quien vale y quien
no, quien tira la toalla y se va para casa al sofá o quien
aguanta, sufre y sigue y sigue y sigue aunque tu pulsometro
diga PARA tu sigues y sigues...porque???Porque eres
ciclista, porque el único rival eres tu mismo, porque lo
serás hasta la muerte, porque eres un deportista de los pies
a la cabeza, porque eres un sufridor nato y te mereces
un BRABO PORQUE TIENES HUEVOS¡¡¡¡¡¡. El que no
esta dentro no sabe lo que es, como se vive, como se
sufre..."

Időfutam OB és elköszönés a Merida HCT csapattól - új társaság keresése

Igen röviden és tömören: jóllehet nem lehet talán elvárni, hogy ha kétszer ülök a frissen kölcsönalkatrészekből összerakott fél-időfutamkerékpáron és másodszor próbálkozom a műfajban, minden tökéletesen úgy működjön, hogy az optimális teljesítményt tudjam produkálni, azért lehetett volna jobb az időfutam OB eredményem.. Az első fordulás után a felfelében beesett a lánc, az átdobóval nem tudtam felhúzni, pedig még gurultam pár métert, megálltam, megfordult a fejemben, hogy minek tovább menni, de a Vasi mögöttem volt és buzdított (bár azt nem értem, miért nem szállt ki betólni). Jó lassan feltettem, nagy nehezen belendítettem a bicajt felfelé, aztán mentem tovább. A fordítókból túl sok volt, nem ismertem a féktávot a telekerék miatt, baromi bénán kanyarodtam. Az áttételeket össze-vissza kapcsolgattam, sokszor feleslegesen döngöltem a keményet, pedig sokkal jobb volt a pörgetés, a Vasi buzdítása sokat segített, olyankor fel tudtam venni egy rendes ritmust, csak nagyon nem volt egyenletes az egész. A láncleesés a ritmusvesztéssel együtt, nulláról emelkedőre elindulással min. 1.5 percbe került, szerintem szerény becsléssel 2 perccel mehettem volna jobbat optimális esetben.

Nagyon köszönöm Csomor Erának a szépséges cockpit-et és a bukót, Simon Balázsnak pedig a telekereket - a Vasi kisérése az ordító Rammsteinnel pedig jól esett.
Az, hogy a jobb combom héfőn akkorára duzzadt, hogy alig fért a bicajosnadrágba és begyulladt az egész mert szétmartam egy szőrtüszőt és ez még tegnap is hőemelkedést produkált, nem tudom, hogy levett-e valamennyit a teljesítményből - ennyire tellett, megvolt a 185-ös átlagpulzus és nem spóroltam, az tuti.

Bükkaranyos gyönyörű fekvásű falu, kicsit sok a sötét színű ember arrafelé, de OB időfutam pályának ez ennyi fordítóval abszolút nem volt alkalmas - legalábbis nekem forgolódás nélkül egy irányba menni nem a lejtő végén fékezgetni majd nulláról elindulni nem tetszett. A rendezés hibátlan volt, a nézők (?) és a versenyzők száma elkeserítő.
Gratulálok Kusztor Péternek a győzelméhez, gyönyörűen forgott a lába, továbbá Kiskó Gábornak, akit ugyan nem ismerek, de mesélték, hogy kihagyás után tért vissza és már nem huszonéves, mégsem kapott sokat a Kusztortól, illetve a Vörös Ferinek, aki szintén nagyon jól ment, ráadásul komolyabb aero felszerelés nélkül!

A nap végén miután egy iszonyú sértő felháborító üzenetre keményen reagáltam és ez anyázásig fajult (bár nyugodt gyerek vagyok, azért a végtelenségig nem tűröm a gennyeskedést, ezért végül sajnos lesüllyedtem mások szintjére) hivatalosan megkaptam csapatvezetőnktől az üzenetet, miszerint nem lehetek jelen körülmények között a csapat tagja a továbbiakban. Győzött a proletárdiktatúra, hurrá!
Szerencsére nem hatódtam meg ezen, még nem tudom, hogy jutok le vasárnap az OB-ra, aki megy le és elvinne, kérem jelezze, illetve szívesen résztveszek bármelyik konkurrens csapat munkájában, ahol ex-csapatomnál minden bizonnyal csak normálisabb emberek fordulnak elő!

Szerelmes lettem az Androidba

Azt hiszem ez a kép magáért beszél :-) Na jó, tudom, nem mindenkinek egyértelmű: Commodore 64 fut az Android-on.

A 66. ročník: Kassa-Tátra-Kassa 2010

...avagy ami a Merida-HCT holnapról kimaradt

Rossz hangulatban, rettenetes időben (egész májusban szakadt az eső) gyülekeztünk a Milinél, hogy elinduljunk a 2010-es Kassa-Tátra-Kassára, ami már így utólag is elmondható, amint a kiírásból is láthattuk, az utóbbi évek legdurvább KTK-ja volt. Az amúgy is nehéz szakaszokat azonban idén a borzasztó időjárás tette még kegyetlenebbé, illetve számomra egy plusz teher volt a nagypofájú csapattársaim gerinctelen viselkedése, akik mellesleg vagy az első szakaszon feladták, vagy a többi szakasz valamelyikén, miután naponta tőlönk, a leszakadó csoportoktól is 20 perceket meg fél órákat kaptak.
Ez volt életem 3. "rocsnyíkja", a 3-ból kettőt befejeztem, jóllehet a tavalyit leghátul, az elsőt viszont 2 hónap edzés után 15 km-rel a cél előtt kellett feladnom a harmadik szakaszon, mert akkor is esett az eső és akkor is sikerült elesnem a 19-es szingóval egy saras kanyarban, amikor akkori csapattársaimmal a Gepidából Ferikével és a Horváth Zolival lökettük a zárókocsi előtt.
Évek óta hallgatom "nagytudású profi" csapattársaimtól, hogy egy versenyen a "végigmenés" semmit nem ér. Én vagyok a hülye amatőr akkor, amikor büszke vagyok arra, hogy 2 hónap edzés után 2007-ben kishíjján végigmentem, egy többnapos profi versenyen, sőt, a harmadik napon a szemem láttára szakadtak le azon a bizonyos emelkedőn egyes "nagymenők".
A legszomorúbb, hogy az egyik ilyen hatalmas "profi", akiről nem is olyan régen még azt hittem, hogy a barátom, - azon kevesek közé tartozik, akivel sokat edzettem együtt (mielőtt végleg elege lett belőle, hogy nem bírja a kemény edzést) és pontosan tudja, hogyan edzem, mennyi munkát fektettem abba, hogy erre a "szaros" szintre eljutottam - szintén elkezdett nagyon sunyin aljas módon áskálódni, beállt a többi okos közé, akik azóta rajtam vannak, amióta hazajöttem, mivel lumpenproletár-módra fáj nekik, hogy az unalmas szürke életük lepergése alatt velem mik történtek, hogy olyan sportolóktól kapok tiszteletet, akiknek a lábukat nem csókolgathatják, hogy olyan versenyeken volt lehetőségem egyáltalán részt venni, ahol ők soha nem fognak. "Igazságtalan" - mondta az egyik, "hogy a Pepe napsütésben edz, miközben mi itt szopunk a télben" - neki igazságtalan az, hogy kimentem az ismeretlenbe, egy embert sem ismerve és mindent amit összehoztam, csak egyedül csináltam, senkitől nem kaptam ajándékba semmit. A gerinctelenség túl nagy méreteket ölt és sajnos mivel olyan környezetből jöttem haza, ahol sokkal jobbak az emberek, nem irigyek, nem aljasok, a kontraszt most hatalmas, azonban remélem senki nem viselkedhet így büntetlenül és az élettől megkapják a kijáró pofonokat. Térjünk vissza a versenyre.
I. szakasz: Kassról Ótátrafüredre (Smokovec) ment, eredetileg Magyarországra is átjöttünk volna, de ez a már akkor is fennálló árvízhelyzet miatt törölve lett. Az időjárás olyan volt, hogy termóruházatban+esőruházatban egyszerre kellett menni, tehát a lehető legrosszabb, amikor mindent magadra kell venni és az mind átázik majd, cipelheted a kilós vizzel teleszívott cuccokat magadon, ami fent a hegyen a hidegben majd ráfagy a mellkasodra. Én pl. baromi bolhapiacosan néztem ki, Start cycling short, alatta a rettenetes Gepida kék hosszúnadrág, rajta króm Nike kamásli, felül Merida dzseki, rajta Incycle mellény..viszont a mellény impregnált volt, szemben a meridással, ami simán átázik és vitorlaméretű - igazi epikus szakasz.
A szakasz igy megkurtítva is 190 km volt, 5:40 volt az időm, valószínüleg a hideg miatt igen alacsony átlagpulzus, mindössze 145 és csak 188 max. A rettenetes idő ellenére remekül éreztem magam, új táplálkozási stratégiám után talán először volt olyan, hogy egy ilyen epikus hosszú, nehéz szakasz alatt sem fogyott el a glükóz az izmaimból annyira, hogy nagyon leessen a teljesítmény a végén. Nem nagy titok: szilárd kaját nem eszem 3 óra után. A mezőnyről - máig érthethetetlen (a többi szakasz ill. másokhoz mért erőnlétem alapján) módon - Stratena előtt azon a nehéz hegyen, amiről tudtam, hogy jön, mert a 2006-os bringatúráról ismertem - leszakadtam - ekkor a csapatból már csak a Szoba és a Müllner voltak ott. A tetőre felérve iszonyatosan elkezdtem azonban menni, sorra értem utól az embereket, hagytam is ott őket, végül 2 cseh gyerekkel álltunk össze, messze én vezettem a legtöbbet, és Poprád előtt nem sokkal értünk utól egy újabb kb. 10 fős sort, ahol már mindenki nagyon ki volt fingva, minimális vezetésre sem voltak képesek, én azonban szerettem volna haladni, semmit nem spóroltam, vezettem, kiforogtam, majd 2 ember után újra vezettem. Mikor megkezdtük a popradi emelkedőt, elhatároztam, hogy ezektől azért eljövök, úgyhogy pihentem egy kicsit aztán elgurultam tőlük, kisvártatva megláttam felfelé dülöngélni a Zolit, majd feljebb a Szobát, akit tisztes távolból követtem a befutóig, mondván magamban, szegény a szívzűrjével, hadd' örüljön, hogy ő ért be elsőnek a csapatból. Ezek után kaptam ősi barátomtól megint egy félresiklott megjegyzést, hogy "Pepe, minek nyomtad maxon itt a végén?"... Fent kb. 3 fok volt, tiszta vizesen gyorsan elindultunk a szállásra, ami ezúttal gyönyörű vadász-jellegű faház volt, és szerencsére itt 2 éjszakát töltöttünk.
Az első szakaszon feladta a legnagyobb pofájú, aki innentől már csak rontotta a levegőt a mezőnyben és nem hogy nem segített, csak bezavart, minden nap próbált csak annyit menni, hogy rólam ne szakadjon le, de végül szerencsére sikerült minden nap leszakadnia, úgyhogy jót röhögtem. Majd meglátjuk, most hirtelen pár hét alatt mennyire erősödött meg...
II. szakasz: Smokovec-Smokovec 3:40 130 km, avhr 152 max 195. A tavalyihoz hasonlóan Smokovecből indultunk és ide is jöttünk vissza, hasonló terepen, mint tavaly, csak nem mentünk át Lengyelországba. A legurulás után igen hamar bekezdtek a fiúk, volt egy olyan fennsík, ahol vicc nélkül 66-tal volt szélezés, olyan oldalszél volt, hogy egy kölök aki nem bírt a sorba beállni, majdnem felborult.
Sajnos a szakasz kulcs-hegyét leghátulról kezdtük meg a Szoba, Brückner, én egyaránt (a többieknek ekkor már nyomuk nem volt) így sikerült leszakadni a mezőnyről, azonban az emelkedő utolsó szakaszát meghúztam, ahogy bírtam, sőt lefele is vállaltam sokat, így összerázódtunk a Brücknerrel meg kb. III7 emberrel, később a Szoba is felért, ott volt az orrunk előtt az összetett 2. helyezett másodmagával egy rettentő szeles részen, aztán egyszer csak egy ufo-trükkel eltűnt.. Később felért ránk a Jordán is, az így összejött kis kb. 20 fős grupetto közös egyetértésben nagyon komótosan tette meg azt a hosszú egyenes lankát, ahol a szakasz lefelé elindult, így meg is kaptuk a kb. 20 percünket. Belőlem ez a szakasz szinte semmit nem vett ki, lett volna kedvem a végén még egyedül menni, de azért lehülyézés jár, ami talán jogos is.
III. szakasz: Smokovec-Kassa. Ez a szakasz úgy emlékeztem nem lesz nehéz, de mégis rettentő fárasztó volt, főleg az iszonyú lyukas utak miatt, ahol 50-nel idegörlő volt figyelni az 1 m2-en kialakult 4 hatalmas lyukat az aszfalton. Fordítva mentünk az első szakasz Poprád utáni meredek kis dombjára, a Szoba itt elhatározta, hogy ellép, és meg is csinálta. Fantasztikus, nagyon jól csinálta, mennyit számít, hogy fejben így ott van az ember. Az elmenéssel végig lökte, nem kellett vezetnie, a lyukakat is jobban látták, mint a mezőnyben, 5. lett. Még így, 8 hónap kihagyás után is produkált eredményt, na ez a nem semmi - természetesen a tiszteletet nem kapja meg továbbra sem a "nagymenőktől", hiszen nem ül olyan szépen a bicajon...
Mikor a koromsötét alagútban való elesés és sok lyukas szakasz után erős domb-megkezdés hatásaira már csak a Brückner és én maradtunk a mezőnyben, nem sokkal a vége előtt azért sikerült leszakadnunk, bár ezt nem gondoltam volna. Már nem is emlékszem, hogy volt, de annyi rémlik, hogy szar út után megnyúlt a sor, aztán jött egy kis kemény szerpentín, amit már hátulról kezdtünk. Innentől egy pár hülyegyerekből álló grupettóval begurultunk Kassára, idegileg kifáradva és a fogaink között homokkal, mert ma sem úsztuk meg eső nélkül.
IV. szakasz: Sokol - Sokol 126 km rádiózni szokol. Ez egy igazi embertpróbáló, kőkemény túlélő szakasz volt és ezt nem csak azért mondom, mert egyedül én érkeztem meg az elejével a csapatból, hanem mert az eddigieket is túlszárnyaló, borzasztó felhőszakadások és bukások tartkították ezt a hegyi körpályát, ahol ha jól emlékszem 6 kört tettünk meg.
Ez volt az a szakasz, ahol a legjobban éreztem magam, ugyanis a rajt du. volt végre, előtte délelőtt tudtam egy csodálatosat relaxálni, éreztem, hogy erős vagyok és magabiztosan indultam neki a szakasznak. Már az első körben durva tempó volt, aztán amikor olyan felhőszakadás kezdődött, hogy az előtted menő kereket is alig láttad, akkor már alaposan szétszakadt a mezőny, bár ha jól emlékszem, minden körben amikor hátranéztem egyesével-kettesével elgyötört arccal láttam felérni még a Dukla Trencsén néhány emberét is. Volt a pályán egy db. meredekebb domb, utána egy szeles fennsík, ami után a lefelé egy keskeny, nehéz lejtő volt, azonban mivel utána a falu következett, itt elől kellett lenni. Ezen a lejtőn volt egy veszélyes kanyar, vízátfolyással, ahol minden körben elestek. Nekem is itt sikerült ha jól emlékszem a 4. körben egy hatalmasat csúszni, mert legénykedtem, mivel egy páran megúsztunk, meghúztam neki, hogy a faluig visszaérjünk a mezőnyre - ennek eredménye képpen 50 felett néztem be a susnyásba, azonban megint sikerült szerencsésen esnem, mert egy oldalon csúsztam, fél perc pihegés után kimásztam az árokból, féltem, hogy itt véget ért a dal, felemeltem a bicajt, kettőt ráütöttem a fékváltókarra, és mentem tovább, előtte azonban végignéztem, ahogy a Jordán valamivel később egy másik gyerekkel ugyanígy lefekszik ebben a kanyarban - ő legalább megkérezdte, hogy "jól vagy?" - bár este hozzátette, hogy "mi hajt ilyenkor, a hetvenötödik helyért?" - nem hagyhatta ki ő sem, hogy ne semmizze le azt, hogy egy ekkora esés után, ilyen fos időben, visszaültem , felértem a mezőnyre, és az utolsó körben a hegyen a top 15-tel értem fel, a Sava-sokkal, stb és ha nem jön utána a falu, ahol már rossz helyen kanyarodtam és hátraszorultam, akkor igen jó helyen érkezek. Gratulációt csak a csapaton kívüli emberektől kaptam, többek között a kísérőinktől, akik végignézték az egészet, látták, mi kell ahhoz, hogy egy ilyen szakaszon 1 percet kapjak az elejétől - mert a befutónál a falu után meghúzták és bizony bekaptam az 1 percet "1 percet kapni 3 kilin, de durva", - mondta valaki, aki aznap 20 percet kapott...
A szakasz után remek kis tót mulatság volt Sokol falujában, jó kajával, és valódi tót-jenki countryzenével. Az evés közben azonban én teljesen máshol jártam és szomorúan azon gondolkoztam, mit keresek én ezek között a tirpákok között, majd eszembe jutott, amikor San Juan-ban a 6. szakaszon a bukásom után bekötöztek a velodromban a mentőautóban, majd kiszálltam, odajött a rádió, az interjú alatt kb. 30-an álltak körbe, és a végén megtapsoltak.. Megható volt.
V. szakasz: Kassa-Kassa 126 km 3:37 avhr (nem emlékszem de nagyon magas, 165 felett) max 200
Sajnos úgy tűnik a tegnapi esés bár nem fájt izomzatilag/csontilag, a nagyméretű sebekből adódóan bekavart a szervezetemnek. Ez a szakasz egy rettenetes szenvedés volt, az elején amikor a szintrajzon fel sem tűnő dombra felmentünk még Kassán, már rossz helyen voltam, és a verseny innentől csak kepesztés volt, mentem vagy fél órát 190 felett, utána összesen több, mint 2 órát küszöb alatt egy kicsivel, ezalatt nem ettem, nem ittam, mert csak hajtottam, hogy felérjek, de mivel szél volt, tisztes távolból üldöztem a mezőnyt. Soha nem sikerült felzárkózni, kifingtam, eléheztem, a hideg rázott, borzasztóan lettem, szenvedtem, mint egy kutya, iit már teljesen mindegy volt, csak érjek be valamikor. Kb. 20 kilvel a vége előtt végleg elbúcsúztam a karavántól, és egyedül bebaktattam, 12 perc hátránnyal, teljesen kikészülve. Kb. fél óra után tértem valamennyire magamhoz.
A verseny 745 km volt, kegyetlen terep és időjárás. A kb. 120 indulóból 87 fejezte be, a csapatunkból 8-ból összesen ketten mentünk végig, természetesen simán ignorálva van az én szaros 80. helyem az összetettben, de az a szomorú, hogy ezzel én lettem a legjobb a csapatból, gondoljatok bele, hogy akkor a többiek milyen szarok...:-)
Komolyra fordítva a szót, az összetettben tőlem 29 percre lévő nagyobbik Sagan gyerek sem mozgott sokkal frissebben, azzal a két rosszul időzített felesleges leszakadással, illetve megint csak a rossz helyezkedéssel könnyen összejön az a fél óra hátrány..Nem beszélve arról, hogy a versenyen kívül lévő a mezőnyben semmittevő csapattársaimtól annyit nem lehetett kérni, hogy hozzanak nekem egy innivalót az autóból, illetve azok után, hogy első nap leosztottak, hogy miért nem mosok biciklit (amiről azt hittem, egyértelű, hogy a kísérők csinálják, illetve az aki, feladta - legalábbis fejlettebb helyeken ez így működik) másnap lemostam egy olyan valaki bicaját, akire rossz volt ránézni, úgy ki volt fingva - én azonban hiába vártam, hogy a szakasz után, amikor mindenem kötözve volt és nehezen mozogtam, visszakapjam a szívességet..
Nehéz lesz ezt a pár hónapot kibírni ilyen társaságban, de muszáj versenyezni. Már abszolút nem motivál többet az itthon versenyzés. Inkább leszek nagyon sokadik pro conti csapatok között Dél-Amerikában, jó hangulatban, dolgozva a csapatért, megbecsülésért, minthogy itthon nagy senkik észosztását hallgassam, akik egymást szivatva esetleg előreverekedik magukat, majd szépen hazasétálnak a nyereménnyel és még a benzinköltségbe sem adnak egy fillért se.
Már alig várom, hogy jöjjenek az Argentínok!

SPIROTIGER FOR SALE / ELADÓ SPIRO TIGER

Majd 3 év kitartó használat után kénytelen vagyok megválni ettől a csodálatos eszköztől. A "lufi'" az egyetlen olyan berendezés, amivel a légzőizmainkat kitartóan edzhetjük, hyperventiláció nélkül. Jóllehet ezek az izmok a sportfoglalkozás közben is dolgoznak, külön edzeni őket azonban nem tudjuk ilyen szinten, tehát a izom-elektrostimulációhoz hasonlóan itt elkülönítve, a többi rendszer lefárasztása nélkül, csak a légzéssel foglalkozunk.
Figyelemre méltó a SpiroTigerrel végezhető magaslati edzés szimuláció is, ami az egyik legkimerítőbb edzés, amit életemben végeztem. Ennek során olyan intervalokat végzünk, ahol lenyomjuk a vérünk oxigénszaturációját (pulzoximéter szükséges az ellenőrzéshez) olyan szintre, mintha több ezer méter magasan lennénk (létezik táblázat), tehát pl. 80%-ra, amely olyan állapot, hogy a leginkább a fejfájás, a szédülés és a szemünk előtt ugráló zöld foltok tolerálásával foglalkozunk, miközben alig várjuk, hogy véget érjen a "résztáv" - ezek után rendes légzéssel tartunk egy pihenőt, majd megismételjük a rettenetet.
A gép hibátlan, új ára 1000 euro, sterilizálva adom át új gazdájának egy 3 literes lufival, 120.000 forint ellenében.

PROMO VIDEO

Hazatérés

Közel fél év után, másfél hete tértem haza Dél-Amerikából. Túlzás nélkül mondhatom, hogy életem egyik legkalandosabb, és legérdekesebb utazása volt és talán a "spanyol éveknél" is nagyobb behatással volt rám.
Elindultam innen ősszel, megérkeztem oda tavasszal, majd jött a nyár és ősz lett, mire hazatértem - itt pedig tavasz (? - jelenleg itéletidő és 10 fok május közepén..)
Több, mint 10 éve tervezem, hogy elmegyek Dél-Amerikába, mindig éreztem, hogy ott az én helyem, de még az elvárásaimat is felülmúlta.
Argentína mindent megadott nekem, amire vágytam: nagyon sok barátom lett, meghatott, hogy milyen jó embereket ismertem meg, szinte csak pozitív élmények történtek velem. Imádtak, szerettek, kölcsönösen szimpatizáltunk egymással, befogadtak maguk közé.
A csajok komáltak - elég volt szinte akcentussal megszólalni, vagy San Juan-ban kerékpárosnak lenni, ez szinte sztár-státuszt jelentett.
2 hónapot töltöttem Mar del Plata-n, ahol toronymagasan a világ legfergetegesebb bulijait láttam a tengerparton és az éjszakában egyaránt, ahol kontroll nélkül megy a borulás, együtténeklés a buszon, tűz körül táncolás a tengerparton, churro-val dobálózás reggel 6-kor a Manolo-ban.
Február elején elutaztam San Juan-ba, az argentín kerékpáros-mekkába. Ezúttal is megfogalmazódott bennem, hogy már ezért megérte 3 kőkemény évet belefektetnem a kerékpáros edzésbe, mert nagyon sok csodálatos élményt kaptam a sok szenvedés mellé cserébe és ha nem lenne kerékpár, nem lenne lehetőségem ennyi embert megismerni, ennyi helyre eljutni és ilyen élményeket megélni.
Február óta az argentin csúcsszezonba csöppenve volt alkalmam résztvenni a kalendárium legfontosabb versenyein, mentem a 34. Mendoza-San Juan -on, majd a 9 szakaszos Vuelta de San Juan-ból 6 szakasz (majd elestem), utána a Doble Chepes-en (3 szakasz), majd a Bebida rövid és hosszú változatán (itt született a legjobb eredményem, ami egy 8. hely) utána a Vuelta de Libres-en (amatőr vuelta) 3 szakasz (itt jobban kikészültem, mint bármikor, 3 óra alvással nem ment a versenyzés) majd kaptam egy meghívást a Start Cycling teambe, akikkel teljes konforttal elutaztam Brazíliába és egy fantasztikus csapatot megismerve mentem 2x 5 szakaszt a Volta Do Gravatai és a Tour de Santa Catarina UCI versenyeken.
Nagyon sok világklasszis sportolót ismertem meg, világbajnokokat, olimpiai bajnokokat, számtalan olyan kerékpárost, aki 5 éves kora óta a bicajon ül, több generációs kerékpáros-familia porontyai, a kupáik egy lakást megtöltenek. Szinte mindegyik barátságos, szimpatikus és arrogancia-mentes volt érdekes módon, nem olyanok, mint nálunk, ahol az utolsó senki is, akit a seggemre tapasztok, hatalmas megmondóember, nem fogja vissza magát, beszól, kioszt, nagy arccal mondja a süketet - sajnos nagyon sok mindent kéne tanulnunk arról, hogy hogyan kell normálisnak lenni.
Curuchet, Walter Perez, Fernandez, Borrajo, san juan-i legendák, mint a Nene Paez, Villalobo, Burro, Dotti, Argiro, Lucero, Richeze, stb stb vagy az öreg Topo Recabarren, akinek a házában laktam, a 70-es évek legnagyobb kerékpáros ikonja.
Szomorú volt rádöbbeni, hogy a magyar emberek nagy része mennyire messze van a "jó ember" fogalomtól.
Miért van az, hogy kint, ahol sokkal szerényebben élnek, sorral együtt odaadnak egy kölcsönkereket 5 perc ismeretség után? Miért van az, hogy gyanakvás nélkül, nyitott szívvel meghivnak a házukba, vacsorázni?
Visszahivnak a telefonon, nem tűnnek el, nem gyanúskodnak, nem mennek a játszmák, a csajok is tiszta lapokkal játszanak.
Egy hagyományos argentin "jelenség" az asado, azaz a közös hússütés, amit nagy társaságban rendeznek, általában kerti parti keretében. Ismeretlenként, magyarként, kb, 8 ilyenen vettem részt, mindegyiken teljesen más társasággal.
A vidékiek által (pl. sanjuanino) "rideg" porteńo-k (buenos aires-i városiak és a környékén élő nagyvárosi polgárok) számomra szintén nagyon szimpatikusak voltak, hiszen sok "platense" (La Plata-i) barátom lett, többek között a Start Cycling tulajdonosa, Maurizio és az utolsó napokban a szállásadóm, a Muńeco. Nagyon hálás vagyok mindegyiküknek és remélem, hogy egy napon én is vendégül tudom látni őket itthon és nem fog égni az arcom, ha idehívom őket - jelenleg úgy néz ki, jönnek ide versenyezni nyáron.
Másfél hete vagyok itthon, ezalatt az amúgy nagyon jó hangulatom már sokat romlott. A Belváros sokat fejlődött ugyan és ezt jó látni - az emberek azonban szinte semmit. Rosszindulat, irigység mindenhol. A házban a "trolis" beszól, hogy miért mosom a folyosón a kerékpárt. A szaunában ketten ülünk egy emberrel, kimegyek, zuhany, vissza, erre megszólal: "- Addig nem nyugszol, amig az egész padot össze nem vizezed?"... Hűvösen lereagáltam, nem ment fel az agyvizem, csak közöltem vele, hogy teljesen felesleges volt beszólni.
Mi értelme ennek? Miért keserítik itt egymás életét? Fel kéne már ébredni, önkritikát gyakorolni. A legcikibb dolog és amit a legkevésbé birok elviselni, amikor valaki szart se tud, mégis nagy az arca, mindent tud kritizálni, bár semmit nem rakott le az asztalra. Sajnos drága Hazánkban a TÚL SOK az ilyen ember.
Kedves csapattársaim, akikkel egyetlen alkalommal edzettem eddig együtt, mióta itthon vagyok, természetesen nem vártak meg (igaz, késtem, mert végleg letört az átdobó és le kellett szednem), ahelyett, hogy megkérdezték volna, hogy milyen volt kint, a szokásos szar humorokat dobálták, majd most hétvégén ketten közölték, hogy én inkább ne is menjek Szerbiába, mert minek két autóval menni, hiszen én vagyok, aki osztom az észt és mindent kritizál.. Szomorú.
Mostantól nem leszek toleráns a tahókkal, ha rendes vagy, az aljadékok eltaposnak és aláznak. Legyél azzal rendes, aki megérdemli.
Szerdától indul a rettegett ROCSNYIK, azaz a Kassa-Tátra-Kassa. Jól érzem magam, a fos idő ugyan lehangol, de annak ellenére, hogy milyen "előszezon" van mögöttem, nem vagyok széthajszolva, mint pl. 1 évvel ezelőtt. Szurkoljatok!

Búcsú Argentinától - új kalandok Braziliában, holnaptól Volta do Gravatai 2.2

Az elmúlt hónapokban rengeteg dolog történt, amikről egyelőre semmit nem irtam, de a gépemen van néhány sztori, amik talán valamikor napvilágot látnak majd.
Elköszöntem San Juan-tól és a rengeteg embertől, akiket ott megismertem, megszerettem.
Új kalandok kezdődtek, szombat éjjel busszal mentem Buenos Aires-be, ahol már vártak az új cimborák, a Start team tagjai, majd átmentünk La Plata-ra, ahol 1 nap után már mentünk is tovább Braziliába.
Hétfőn reggel 5-kor indult a móka, 300 peso befizetése után el is hagyhattam az országot, majd elindultunk először Sao Paolo-ba, majd onnan vissza délre Porto Alegre-be. Este 8-kor teljesen halottan érkeztünk meg a hotelbe, Porto Alegre repteréről a versenyszervezés részéről biztositott 2010-es gyártmányú "pereces" Volkswagen busszal 120-szal lökette neki egy csinos kis laza csajszi.
A kaja fantasztikus!
Holnaptól megkezdődik a kemény munka, a Volta do Gravatai, 5 szakaszos, UCI 2.2-es (Tour America) verseny, az első szakasz 180 km, Gravatai-ból az állitólag gyönyörü, fehérhomokos tengerpartra fogunk megérkezni.
Remélem tudok minden nap irni. Szoritsatok!

Kozeledik az Argentin szezon vege - alakul a formam

A Chepes utani nagyhalal utan megint egy kisebb szuperkompenzacio kovetkezett es elkezdtem haladni. Egyre kevesebb verseny van, igaz, meg tart a 10 etapos Vuelta Mendoza, de kozben itt, San Juan-ban vasarnap volt egy un. "libre" verseny, valami olyasmi, mint egy verseny otthon, ahol mindenki indulhat. Elozo este egy remek vacsorara kaptam meghivast, ahol pingpongoztunk hajnali kettoig, jollehet a huszabalas miatt igen rosszul aludtam, du. 5-kor megsem volt problemas elrajtolni a mindossze 75 km-es versenyen (egy kis kolat azert innom kellett, mert nagyon almos voltam).
A verseny a kornyeken volt, ismeros helyeken, vegig oldalszel es ket kis pup (amit nagyon elveztem), 6 kort mentunk, ennek nagyreszet igazi barom modjara vegighuztam elol, mert hogy "en most edzek". Az utolso korben a pupon vegre sikerult a sort megszakitanom, onnan par kili volt a celig, azonban 5-en megis hazaertek, mivel rajtam kivul nem sokan akartak elol menni, a mezonysprinten 3. lettem. 43.5-es atlag lett, mondjuk hogy egy "joskapista" versenyen - hat, van tempo errefele...
Hetfon a laza edzes vegen 30 kili steher volt 70-nnel, kedden csoportos edzes, szetverettem magam, 2 ora, 37-es atlag, szerdan hegyre mentunk, tegnap megint csoportos veretes.. ma-holnap pihenek es vasarnap a szezon utolso versenye, a mult vasarnapi palya variansan 105 km.

Merre tovabb? Haza vagy Braziliaba?

A hetvegen lezajlott a rettegett 38. "Doble Chepes" klasszikus, melyrol sok jot sajnos nem irhatok. A mult hetvegen 3 napig latogatom volt, ez sok energiaba kerult es a munkavegzes nem a kerekparon tortent. Hetfon mar faradt voltam 50 km utan, kedden-szerdan pedig a Forjar-ral edzettunk, mindket nap 150 kilit, 4 es fel orat, mindket nap teljesen kiszaradtam, dehidrataltan, kifingva ertem haza. Csutortokon pihi, penteken 1 ora laza, szombaton pedig reggel 6-kor keltunk a korai rajt miatt, igy igen faradtan kezdtem meg a 190 km-es szombati szakaszt, ami a varakozasnak megfeleloen rettento kemeny volt. Tikkaszto hosegben az elso ket oraban meg egeszen jol ereztem magam, parszor be is tamadtam a dombokon, ebbol masoknak ki is alakult egy elmenes, engem azonban megusztatott egy gyerek a Pocito-bol, sebaj, gondoltam, visszacsorogtam a pelotonba, ahol volt egy rakas favorit. Amikor kezdtem kiszaradni es hatramentem vizet keresni (szerezni nem sikerult), egybol sikerult egy szelezesnel a kettevagott peloton hatso feleben maradni, mondanom sem kell, hogy ekkor a Forjar-bol mindenki elol maradt, igy ment veluk a frissites is, a hatralevo 100 km-t a lelekolo pusztaban teljesen kiszaradva iszonyat szenvedessel tettem meg, ha nem kapok egy kulacs kolat a cel elott kb. 40 kilivel, szo szerint leesek a bicajrol. Nem is tudom, hogy voltam-e mar ennyire kifingva, de mindenkeppen a top nagyhalalok konyvebe bekerulthet ez a verseny. Iszonyatos pofaszel volt, a vegen a csoportbol akikkel jottem, mar mindenki csak dulongelt a bicajon, tobb, mint 5 ora volt a szakasz, ezek utan elkepzelhetetlennek talaltam, hogy este 6-kor a varosi korozesen en meg bicajra fogok ulni.
Ebedeltunk, ledoltem egy kicsit, rehidrataltam amennyire tudtam, glukozos Sprite-tal, meg sok vizzel, nyujtottam, megmassziroztam magam egy kicsit.
A varosi korozes a varakozasnak megfeleloen rettenetes volt, a km oraban a maximum 70 km/h volt.. ez minden bizonnyal az elso korben tortent, valahol ekorul le is szakadtam, szerencsere volt kivel korozgetni, igy csak 1 kort kaptam, azaz 3 percet. Tok mindegy volt. 55 percet mentunk. Ejfelkor ertunk haza San Juan-ba, ahonnan meg 20 percet bicajoztunk dulongelve a hazig.
Varhato volt, hogy ezt nem fogom rendesen kipihenni masnapra. A 3. szakasz vasarnap Difunta Correa-bol rajtolt, du. fel 5-kor, a bicajok a kamionnal kb. 5 perccel a rajt elott... 5 perccel a rajt utan hegyihajra, ekkor mar nyult a sor, aztan jott a lejtmenet, amikor mar csak par szazalekos lejtorol beszeltunk, kb. negyed oran at 70-nel mentunk, hat ezt alig akartam elhinni. Caucete-be erkezve 7 kort tettunk meg a varos korul tizenvalahany kilis palyan, az 5. kor utan mar olyan erotlen voltam, hogy tiszta szenvedes volt a boly vegen szelarnyekban megmaradnom. Az utolso kor megkezdese elott ugy dontottem, nem gyilkolom tovabb magam, gurulgasztam egy kicsit aztan a nezok kozul behivtak egy tanyara, ahol kaptam kb. 3 kilo mezedes szolot, aminek a felet szepen el is csipegettem egybol, elgurultam megnezni a befutot, amit rettenetes 70 koruli sebesseggel Escuela nyert.
Vasarnap este olyan faradt voltam, hogy az leirhatatlan. Remelem sikerul kipihenni, mert ma, kedden, a laza menes helyett mar megint fel oran at 50nnel forogtunk 3-an.

A legfontosabb hir azonban az, hogy tegnap, amikor a repjegyet neztem a hazautra, kaptam egy meghivast ket versenyre aprilisban, UCI 2.2-es tobbnaposokra, egy argentin mixcsapatba, ahol minden koltseget allnak Buenos Aires-bol utaztatva. Jelenleg ugy nez ki, hogy egy ilyen eletre szolo oriasi lehetoseget nem fogok kihagyni, ezert elofordulhat, hogy nem fogok lila szajjal vacogva a hoszalingozasban tihanykupazni otthon...

Clasica "Doble Chepe" - az utolso versenyem Argentinaban

Teljesen el vagyok tunve, a blogba nem tudtam irni sem a Vuelta-rol, sem arrol a sok fantasztikus dologrol, ami tortent januar ota - a gepemen azonban irodnak a sztorik, csak nincs lehetosegem felpostolni oket, majd utolag. Hamarosan hazamegyek, azonban most hetvgen meg egy 3 szakaszos kemeny menet var ram, a Doble Chepe.

73. Clasica Mendoza-San Juan 185 km, teljes befosas

Sajnos teljesen el vagyok vagva a kulvilagtol, jelenleg a Forjar Salud csapat irodajabol irok, a gepem kifingott, mostmar a bios-ig sem jutok el. Roviden: vasarnap rettento faradtan es nagyon furcsa libegos allapotban 38 fokban rajthoz alltam a 73. clasica Mendoza-San Juan versenyen, az egyik legfontosabb verseny a regioban es az orszagban egyarant. Tomoren: 4 ora teljes befosas, 180-as ATLAGPULZUS. Lehet beirni a tudomanyok nagykonyvebe, mert 4 orat laktatkuszobon nem ertem, hogy lehet menni... 2 percre jottem meg az elejetol egy kisebb csoporttal, 45.3 km/h atlag, ami itt van, annak a fele sem trefa. A Richeze-csalad Mauro-ja nyert, akinek a tesoja, Roberto pl. a Betonexpressz olasz feleben teker. Jo geneket osztottak le a csaladban...
Nezomennyiseg eszmeletlen, orjongenek, 2 radionak adtam interjut, mint MAGYAR, a penteken kezdodo 8 etapos Vuelta San Juan-ra pedig hivtak egy csapatba, akikkel ma targyalok - hogy sikerul majd magam osszerakni addigra, azt nem tudom, ugyanis januar 15-tol feb 1-ig tulajdonkeppen ejjel-nappal buliztam, es olyan faradt vagyok hogy az leirhatatlan. Aki komal engem, az kivanjon mindenfele jot, hatha segit!
San Juan-rol roviden annyit, hogy egy igazi kis porfeszek, azonban sehol a vilagon nem imadjak ennyire a kerekparsportot es a versenyzoket, mint itt..

Bucsu Mardel-tol, uj kalandok a sivatagban

Ebucsuztam fajo szivvel orok szerelmemtol, Mar del Plata-tol. Nagyon sok meselnivalom van, azonban mostmar San Juan-ban vagyok, a civilizacio itt meg gyerekcipoben jar, a notebookom be se indul egy klassz virusnak koszonhetoen. Mostantol a kerekpare a foszerep, vasarnap a Mendoza-San Juan nevu klasszikuson allok rajthoz, ahol 180 km es hatalmas nezotomeg varja a versenyzoket. Elnek-halnak itt a kerekparert, az egesz Forjar Salud csapat kijott fogadni engem a buszterminalhoz, hihetetlenul szivelyes es rendes mindenki, nagyon orulnek nekem, jelenleg Topito baratomnal lakom, kesobb jelentkezem!

Megérkeztem Facebook-ra

Próbáltam ellenállni évekig, hogy ne legyen profilom még egy szociálnetwörkön, de végül beadtam a derekam... remek látni sok régi és új ismerőst, megtalálni olyan fotókat, amiket másképp nem láttam volna soha...
A chatet leszámitva ami folyton jön-megy, jól müködik az oldal. Itt megtalálsz:
http://www.facebook.com/people/Adam-Pepe-Adept-Werderits/100000626835265

Megjelent az "Adept - After BCN" EP!

Announcement: after 6 years without commercial release, my latest single "Adept - After BCN" incl. remixes has been released TODAY thru Bonzai Urban recordings. Available on Beatport, Itunes, Amazon, etc.

Örömmel közlöm, hogy ma jött ki az új Adept single a Bonzai Urban gondozásában. Elérhető minden digitális lemezboltb...an, Beatport, ITunes, Juno, stb. Hamarosan hallgatható a Myspace oldalamon, addig is vedd meg és támogasd a müvészt! :-)

Beatport
Itunes